— Remélem, hogy Pelias beszédét fogják nézni — felelte Goldfis ingerülten. — Kénytelenek voltunk öt táblára írni. Apró betűkkel.
Himpeller fölsóhajtott.
— Azt hiszem, tudom, mit akarnak az emberek — jelentette ki —, és ők nem akarnak rengeteg apró betűs írást olvasni. Látnivalót akarnak!
— Az apró betűs írás nem elég? — kérdezte gúnyosan Viktor.
— Táncosnőket akarnak! Izgalmat akarnak! Elefántokat akarnak! Azt akarják, hogy a hősök essenek le a tetőről! Álmokat akarnak! A világon nyüzsögnek a kis emberek nagy álmokkal!
— Mi, úgy érti, hogy törpék meg manók és így tovább? — tudakolta Viktor.
— Nem!
— Árulja el nekem, Mr. Himpeller — szólalt meg Goldfis —, pontosan mivel foglalkozik?
— Portékákat árulok — felelte Himpeller.
— Főként kolbászt — tette hozzá önként Viktor.
— És portékákat — egészítette ki éles hangon Himpeller. — Csak akkor árulok kolbászt, amikor a portékaeladás kissé pang.
— És a kolbászok eladásából következtet arra, hogy képes jobb mozgó képeket készíteni? — firtatta Goldfis. — Bárki képes kolbászt eladni! Nem így van, Viktor?
— Hát… — mondta vonakodva Viktor. Himpellert kivéve senki sem tudta volna eladni Himpeller kolbászait.
— Na, hát akkor — mondta Goldfis.
— A lényeg az — folytatta Viktor —, hogy Mr. Himpeller még olyanoknak is el tud adni kolbászt, akik már vettek tőle.
— Úgy van! — erősítette meg Himpeller. Rámosolygott Viktorra.
— És az olyan ember, aki képes kétszer eladni Mr. Himpeller kolbászait, bármit képes eladni — szögezte le Viktor.
A másnap reggel ragyogó volt és derült, mint minden nap Holivudban, és ők elkezdték Cohen, a Barbár Érdekes és Különös Kalangyait. Himpeller azt mondta, egész éjjel dolgozott rajta.
Azonban a cím Goldfistől származott. Jóllehet Himpeller biztosította róla, hogy Cohen, a Barbár voltaképpen történeti személy és minden bizonnyal nevelő hatású, Goldfis a végsőkig kitartott A Wérfürdő Völgye! ellen.
Viktornak odanyújtottak valamit, ami bőrerszénynek látszott, ám kiderült, hogy a jelmeze. Két szikla mögött átöltözött.
Adtak neki egy óriási, életlen kardot is.
— Na most — mondta Himpeller, aki egy vászonszéken ült —, amit teszel, az az, hogy küzdesz a trollokkal, odarohansz, kiszabadítod a lányt máglyán, verekszel a többi trollal, aztán elszaladsz a mögé a másik szikla mögé. Én így látom a dolgot. Mit szólsz hozzá, Tommy?
— Hát, én… — kezdte Goldfis.
— Remek! — örvendezett Himpeller. — Oké. Igen, Viktor?
— Trollokat említett. Miféle trollok? — firtatta Viktor.
A két szikla kibontakozott.
— Nehogy, má’ agóggyon bármi miatt, miszter — mondta a közelebbi. — Én meg a jó öreg Galenit, az ott, már centire kidolgoztuk az egészet.
— Trollok! — kiáltotta Viktor elhátrálva.
— Aha — válaszolta Galenit. Meglengetett egy szögekkel kivert bunkót.
— De, de… — nyögte Viktor.
— Na? — kérdezte a másik troll.
Amit Viktor mondani szeretett volna ez: de ti trollok vagytok, ádáz, élő sziklák, akik a hegyekben laknak és eltángálják az utazókat hatalmas fütykösökkel, nagyon hasonlókkal ahhoz, amit épp a kezetekben tartotok, és azt hittem, amikor trollokról volt szó, hogy közönséges emberek lesznek beöltözve, ó, nem is tudom, szürkére vagy valamilyenre festett zsákvászonba.
— Ó, rendben — felelte elhalóan. — Ööö.
— És ne hallgass oda azokra a sztorikra, hogy mink embert eszünk — közölte Galenit. — Az rágalom, az bizony. Úgy értem, mink sziklából vagyunk, minek akarnánk embert enni…
— Lenyeni — vágott közbe a másik troll. — Arra gondótál.
— Aha. Minek akarnánk lenyeni embereket? Mindig kiköpjük a darabkákat. És különben is, már abbahagytuk azt az egészet — tette hozzá sietve. — Nem mintha valaha is csinátuk vóna. — Barátságosan oldalba bökte Viktort, csaknem eltörve ezzel egyik bordáját. — Jó itten — vallotta be összeesküvői modorban. — Napi három tallért kapunk meg egy tallérnyi védőkrém hozzájárulást a nappali munkáért.
— Azér’, mert különben kővé válnánk szürkületig, ami kész gyötrelem — jegyezte meg a társa.
— Aha, meg föltartja a forgatást és mindenki rajtad gyújcsa meg a gyufáját.
— Plusz a szerződésünkbe’ az áll, hogy kapunk öt garas pótlékot a saját bunkónk használatáér’ — tódította a másik troll.
— Ha esetleg végre elkezdhetnénk… — szólalt meg Goldfis.
— Miért csak két troll van? — siránkozott Himpeller. — Mi olyan hősies a verekedésben csupán két trollal? Huszat kértem, nem igaz?
— Nekem kettő is nagyon megfelel — rikkantotta oda Viktor.
— Idehallgasson, Mr. Himpeller — mondta Goldfis —, tudom, hogy segíteni próbál, ám az alapvető gazdaságosság…
Goldfis és Himpeller elkezdtek vitatkozni. Gaffer, a kurbliman sóhajtott és visszavitte a mozgókép-dobozt, hogy megetesse és -itassa a panaszkodó krampuszokat.
Viktor rátámaszkodott a kardjára.
— Csomószor csináltatok ilyesmit, igaz? — kérdezte a trolloktól.
— Aha — bólogatott Galenit. — Állandóan. Például, az Egy Király Váltságdíjába’ egy trollt alakítottam, aki kirontott és ütötte a népeket. És a A Sötét Erdőbe’ egy trollt alakítottam, aki kirontott és ütötte a népeket. És, és a Titkok Hegyébe’ egy trollt alakítottam, aki kirontott és föl-le ugrált az embereken. Nem fizetődik ki, ha a külsőd alapján beskatulyáznak egy szerepkörbe.
— És te ugyanazt csinálod? — érdeklődött Viktor a másik trollhoz fordulva.
— Ó, Morréna jellemszínész, az vagy, ugye — válaszolta Galenit. — A legjobb a szakmában.
— Mit játszik?
— Sziklákat.
Viktor csak bámult.
— Mer’ hogy kőkemények az arcvonásai — folytatta Galenit. — Nem csak sziklákat. Látnod kéne, ahogy vénséges monolitot alakít. El lennél képedve. Gyerünk, Morry, mutasd meg neki a feliratodat.
— Hogyisne — tiltakozott Morréna szégyenlősen vigyorogva.
— Gondolkozok azon, hogy megváltoztatom a nevem a mozgó képek miatt — mondta a magáét Galenit. — Olyasmire, ami valamivel nívósabb. „Kovára” gondoltam. — Aggodalmas pillantást vetett Viktorra, már amennyire Viktor meg tudta ítélni az arckifejezések igénybe vehető skáláját egy olyan arcon, ami úgy nézett ki, mint amit acéllal megfejelt csizmával rugdostak ki gránitból. — Mit szólsz hozzá’? — kérdezte a troll.
— Ööö. Nagyon tetszetős.
— Szerintem erőteljesebb — jegyezte meg a leendő Kova.
Viktor hallotta magát így szólni: — Vagy Szikla. A Szikla nagyon szép név.
A troll rámeredt, ajka némán mozgott, míg kipróbálta ezt a művésznevet.
— Hű! — rikkantotta. — Ez nem jutott eszembe. Szikla. Ez tetszik. Szerintem több járna nekem napi három tallérnál egy ilyen névvel, mint a Szikla.
— Kezdhetünk végre? — firtatta szigorúan Himpeller. — Talán megengedhetünk magunknak több trollt, ha ez a film sikert arat, de nem fog, ha túllépünk a költségvetési kereten, ami azt jelenti, hogy ebédidőre készen kellene legyünk. Na most, Morry és Galenit…