— Szikla — helyesbítette Szikla.
— Csak nem? Mindegy, ti ketten kirontotok és megtámadjátok Viktort, oké. Rendben… forgass…
A kurbliman forgatta a képdoboz kurbliját. Halk, kattogó nesz hallatszott, valamint a krampuszok részéről erőtlen sikolyok kórusa. Viktor segítőkésznek és ébernek tűnve állt.
— Ez azt jelenti, hogy kezdesz — magyarázta Goldfis türelmesen. — A trollok kirohannak a sziklák mögül és te bátran megvéded magad.
— De nem tudom, hogyan kell trollokkal harcolni! — siránkozott Viktor.
— Tudod mit — mondta a frissen átkeresztelt Szikla —, te hárítasz először, és mi valahogy elintézzük, hogy ne üssünk meg.
Világosság derengett.
— Úgy érted, az egész színlelés? — hökkent meg Viktor.
A trollok összenéztek, alig egy pillanatra, mindazonáltal tekintetük szerét ejtette, hogy kifejezze: döbbenetes, nem, hogy olyan izék, mint ez, látszólag uralják a világot.
— Aha — felelte Szikla. — Az az. Semmise valódi.
— Tilos nekünk megölni tégedet — nyugtatta Morréna.
— Úgy van — helyeselt Szikla. — Mi ugyan nem fogunk megölni tégedet.
— Leállicsák a pénzünk, ha olyasmiket csinálunk — tette hozzá Morréna morcosan.
A valóságban keletkezett törésen kívül az Izék gyülekeztek, és valami szemhez hasonlatossal bekukucskáltak a fényre és melegre. Mostanra már egész tömeg gyűlt össze belőlük.
Egyszer már létezett egy átvezető út. Azt mondani, hogy az Izék emlékeztek erre, helytelen lenne, mert semmi olyan bonyolulttal nem rendelkeznek, mint az emlékezet. Épp csak van nekik valami annyira bonyolult, mint, mondjuk, a fej. Ám ösztöneik és érzelmeik vannak.
Bejárat kell nekik.
Megtalálták.
Hatodszorra már egész jól ment. A fő gondot a trollok lelkesedése okozta, amivel csépelték egymást, a földet, a levegőt, és elég sűrűn önmagukat. Végül Viktor csak arra koncentrált, hogy megpróbálja eltalálni a mellette elsüvítő bunkókat.
Himpeller elégedettnek tűnt ezzel. Gaffer nem.
— Túl sokat mozogtak — jelentette ki. — Az idő felében nem is voltak képben.
— Ez harc volt — mondta Goldfis.
— Jó, de nem tudom mindenfelé mozgatni a képdobozt — szögezte le a kurbliman. — A krampuszok hanyatt esnének.
— Nem lehetne leszíjazni őket vagy valami? — tudakolta Himpeller.
Gaffer megvakarta az állát. — Gondolom, oda tudnám szögezni a lábuk a padlóhoz — felelte.
— Mindegy, jelen pillanatban megteszi — állította Goldfis. — Most leforgatjuk a jelenetet, amiben megmented a lányt. Hol a lány? Világosan megmondtam neki, hogy legyen itt. Miért nincs itt? Miért nem teszi soha senki, amit mondok neki?
A kurbliman kivette a cigarettacsikket a szájából.
— A csaj az Egy Merés Kalandorban filmezik a domb túloldalán — árulta el önként.
— De hát azt be kellett volna fejezzék tegnap! — nyöszörögte Goldfis.
— Fölrobbant a film — világosította föl a kurbliman.
— Mindjárt fölrobbanok! Hát, gondolom, megcsinálhatjuk a következő verekedést. A lánynak abban nem kell szerepelnie — adta be a derekát Goldfis kelletlenül. — Na jó, mindenki! Megcsináljuk azt a részt, amikor Viktor megküzd a félelmetes balgroggal.
— Mi az a balgrog? — érdeklődött Viktor.
Egy baráti, ám súlyos kéz veregette meg a vállát.
— Az egy hagyományos gonosz szörny, ami alapjában véve Morry, zöldre festve és ráragasztott szárnnyal — tudatta Szikla. — Mos’ megyek is és segítek neki a festésbe’.
Azzal eldübörgött.
Láthatólag senkinek se kellett Viktor ebben a pillanatban.
A homokba szúrta a nevetséges kardot, elbóklászott és talált némi árnyékot néhány satnya olajfa alatt. Sziklák is voltak ott. Finoman megkocogtatta őket. Úgy tűnt, egyik se valaki.
A föld hűvös kis mélyedésbe süppedt, ami csaknem kellemes volt a holivudi domb kiégető mércéje szerint.
Még léghuzat is fújt valahonnan. Amikor nekidőlt a köveknek, érezte, hogy hűs szellő érkezik belőlük. Odalent biztos tele van barlanggal, gondolta.
…messze, a Láthatatlan Egyetemen, egy huzatos, sok oszlopos folyosón, egy kis szerkezet, aminek évek óta senki sem szentelt különösebb figyelmet, lármázni kezdett…
Szóval ilyen Holivud. Az ezüst vetítővásznon nem ilyennek tűnt. Úgy látszott, hogy a mozgó képek rengeteg várakozással járnak, és, amennyiben jól hallotta, az időrend összezavarásával. Egyes dolgok megtörténtek azok előtt a dolgok előtt, amelyek után történtek. Minden szörny csak Morry, zöldre festve és ráragasztott szárnnyal. Semmi sem igazán igazi.
Furcsa ugyan, de ez izgalmas.
— Na, most lett elegem ebből — szólalt meg mellette egy hang.
Viktor fölnézett. Megérkezett egy lány a másik ösvényen. Az arca a sápadt smink alatt kipirult a megerőltetéstől, a haja nevetséges loknikban lógott a szemébe, és olyan ruhát viselt, amit, noha nyilvánvalóan rászabták, olyasvalakinek terveztek, aki tíz évvel fiatalabb és rajong a csipkeszegélyért.
Ugyancsak vonzó lány volt, bár ezt nem lehetett azonnal észlelni.
— És tudod, mit mondanak, amikor panaszkodsz? — firtatta a lány. Ezt nyilvánvalóan nem Viktortól kérdezte. Ő csupán rendelkezésre álló hallgatóság volt.
— El sem tudom képzelni — felelte Viktor udvariasan.
— Azt mondják, „Bőven vannak mások, akik odakint várnak az esélyre, hogy bekerülhessenek a mozgó képekbe”. Ezt mondják.
A lány nekitámaszkodott egy göcsörtös fának és szalmakalapjával legyezte magát. — És túl meleg van — panaszolta. — És most egy röhejes egytekercsesben kell játsszak Goldfisnél, akinek halvány fogalma sincs az egészről. És valami kölyökkel, akinek valószínűleg büdös a szája, még ott a széna a hajában, és olyan a homloka, hogy meg lehetne teríteni rajta ebédhez.
— Meg trollok — egészítette ki Viktor nyájasan.
— Te jó ég! Csak nem Morry és Galenit?
— De igen. Csak Galenit most Sziklának hívja magát.
— Azt hittem, Kova lesz a neve.
— A Szikla jobban tetszik neki.
A sziklák mögül Goldfis keserves óbégatása hallatszott arról, hogy hova tűnt mindenki, pont amikor szüksége lenne rájuk. A lány a szemét forgatta.
— Ó, jóságos istenek! Ezért hagyom ki az ebédet?
— Bármikor leeheted a homlokomról — javasolta Viktor és talpra állt.
Megvolt az az elégtétele, hogy érezhette a lány elgondolkozó tekintetét tarkóján, miközben elhozta kardját és néhányszor kísérletképp megsuhogtatta, a szükségesnél jóval nagyobb erővel.
— Te vagy a fiú az utcáról, igaz? — kérdezte a lány.
— Pontosan. És te vagy a lány, aki forgatni szándékozott — mondta Viktor. — Látom, sikerült.
A lány kíváncsian pillantott rá. — Hogy szereztél állást ilyen gyorsan? A legtöbben hetekig várnak a lehetőségre.
— Mindig úgy véltem, van lehetőség, csak meg kell találni — közölte Viktor.
— De hogyan…
Viktor addigra már jókedvű nemtörődömséggel arrébb sétált. A lány követte, arcára zsémbes fintor rögzült.
— Á! — szólt Goldfis gúnyosan, fölpillantva. — No de ilyet! Mindenki ott van, ahol lennie kellene. Jól van. Abból a részből indulunk el, ahol a fiú rátalál a máglyára kötözött lányra. Amit te teszel — utasította Viktort — az, hogy kiszabadítod, aztán magaddal viszed és megküzdesz a balgroggal, és te — mutatott a lányra — követed őt, és olyan megmentettnek látszol, amennyire csak lehet, oké?