— Abban jó vagyok — mondta rezignáltan a lány.
— Nem, nem, nem! — tiltakozott Himpeller, kezébe temetve arcát. — Ne azt már megint!
— Nem ezt akartad? — kérdezte Goldfis. — Verekedéseket és megmeneküléseket?
— Annál többnek kell lenni benne! — állította Himpeller.
— Mint például? — követelőzött Goldfis.
— Ó, nem is tudom. Érzékiség. Csihipuhi, hajcihő. A jó öreg dajdaj.
— Fura zajok? Nem tudunk hangot rögzíteni.
— Mindenki rohangászó emberekről meg verekedésekről meg hanyattesésekről csinál mozgókat — jelentette ki Himpeller. — Lennie kéne valami többnek. Megnéztem az izéket, amiket itt csináltok, és szerintem mindegyik egyforma.
— Hát, szerintem meg minden kolbász egyforma — csattant föl Goldfis.
— Annak is kell lenniük! Pontosan ez az, amit az emberek várnak!
— És én szintén azt adom nekik, amit várnak — hárított Goldfis. — Az emberek szeretnek többet is látni abból, amit elvárnak. Verekedéseket és üldözéseket, ilyesmit…
— Elnézést, Goldfis úr — szólalt meg a kurbliman a krampuszok mérges karattyolását túlkiabálva.
— Igen? — förmedt rá Himpeller.
— Elnézést, Mr. Himpeller, de meg kell őket etessem negyedórán belül.
Himpeller fölnyögött.
Utólag Viktor mindig kissé bizonytalan volt az ezt követő néhány percet illetően. Így megy ez. Az életed megváltoztató pillanatok váratlanul történnek, mint mondjuk az, amelyikben meghalsz.
Annyit tudott, hogy volt még egy stilizált verekedés Morryval meg azzal, ami ijesztő korbács lett volna, ha a troll nem gabalyítja folyton a saját lába köré. És, amikor a félelmetes balgrog vereséget szenvedett és kioldalgott a képből, rettenetes grimaszokkal és megpróbálva fél kézzel magán tartani a szárnyát, Viktor megpördült, elvágta a lányt a máglyához erősítő köteleket, és éles szögben jobbra kellett volna magával vonszolja…
…elkezdődött a suttogás.
Nem szavak, hanem valami, ami a szavak veleje, ami egyenesen áthatolt a fülén, le a gerincoszlopán, s annyit se teketóriázott, hogy legalább pihenőt tartson az agyában.
Viktor a lány szemébe nézett s azon merengett, vajon ő is hallja-e.
Valahol, messze, voltak szavak. Ott volt Goldfis, aki azt mondta: — Gyerünk, folytasd, minek bámulod úgy a lányt? — és a kurbliman mondván: — Tényleg bemakrancosodnak, ha kimarad egy étkezés! — és Himpeller azt sziszegte, mint valami elhajított tőr: — Abba ne hagyd a kurbli forgatását!
Viktor látószögének élei elhomályosodtak, és a homályban voltak alakok, melyek átalakultak és elhalványodtak, mielőtt esélye lett volna megvizsgálni őket. Tehetetlenül, akár egy légy a borostyánáradatban, annyira uralkodva sorsa fölött, mint egy szappanbuborék a hurrikánban, előrehajolt és megcsókolta a lányt.
A füle csengésén túl további szavak hallatszottak.
— Miért csinálja a fiú azt? Mondtam neki, hogy azt csinálja? Senki sem mondta neki, hogy azt csinálja!
— …és aztán föl kell takariccsak utánuk, és biztosíthatlak, az nem…
— Forgasd azt a kurblit! Forgasd azt a kurblit! — sikította Himpeller.
— Na most, miért néz úgy a fiú?
— Hű!
— Ha abbahagyod a kurbli forgatását, ebben a városban nem kapsz többé munkát!
— Ide hallgasson, miszter, én történetesen a Kurblimanok Céhének tagja vagyok…
— Abba ne hagyd! Abba ne hagyd!
Viktor fölmerült. A suttogás elnémult, s helyébe a hullámtörés távoli moraja lépett. Visszatért a valóságos világ, forró és határozott körvonalú, a nap az égboltra tűzve, akár egy nagy napért odaítélt kitüntetés.
A lány nagy levegőt vett.
— Én, mi a szösz, én rettenetesen sajnálom — dadogta Viktor elhátrálva. — Tényleg nem tudom, mi történt…
Himpeller föl s alá ugrándozott.
— Ez az, ez az! — kiabálta. — Mikorra lesz vetítésre kész?
— Hát, ahogy már mondtam, meg kell etessem a krampuszokat és ki kell takaritsak…
— Rendben, rendben… akkor lesz időm, hogy megrajzoltassak néhány plakátot — mondta Himpeller.
— Már csináltattam néhányat — jegyezte meg Goldfis fagyosan.
— Fogadok, hogy megtetted, fogadok, hogy megtetted — motyogta izgatottan Himpeller. — Fogadok, hogy megtetted. Fogadok, hogy ilyesmik állnak rajtuk „Ön esetleg szeretne meknézni egy Elégé Érdekes Mozgó Képet!”
— Azzal meg mi a baj? — akarta tudni Goldfis. — Ez egy nyavalyás látnivaló, jobb, minta sült kolbász!
— Mondtam neked, hogy amikor kolbászt árulsz, nem lebzselsz és vársz, hogy az emberek akarjanak kolbászt, hanem mész és éhessé teszed őket. És mustárt teszel rájuk. És az az, amit az a fiú, ott, megtett.
Fél kezével Goldfis vállára csapott, a másikkal szélesen gesztikulált.
— Hát nem látod? — tudakolta. Tétovázott. Különös ötletek áramlottak az agyába, gyorsabban, mint ahogy ki tudta volna gondolni őket. Elfogta a szédülés az izgalomtól és a lehetőségektől.
— A Szenvedéj Palosa — mondta. — Így fogjuk hívni. Nem fogjuk elnevezni valami ostoba vén tetűről, aki már valószínűleg nincs is életben. A Szenvedéj Palosa. Aha. Viharos Regéje… a Vágynak és a Nyers, Nyers, Nyers hogyhíjjáknak egy Megkínzott Kontinens Őshevében! Romantika! Igézet! Három Perzselő Tekercsben! Borzongj az Élethalálharc alatt a Ragadozó Szörnyekkel! Sikíts, amikor ezer elefánt…
— Csak egy tekercs — morogta ingerülten Goldfis.
— Forgassatok még hozzá ma délután! — károgta Himpeller forgó szemmel. — Csak még több verekedésre meg szörnyre van szükség!
— És egész biztosan nincsenek elefántok — acsarogta Goldfis.
Szikla fölemelte dimbes-dombos karját.
— Igen? — szólt Goldfis.
— Ha van szürke festék meg valami cucc, amiből füleket lehet csinálni, biztos vagyok benne, hogy én meg Morry el tudnánk…
— Soha senki nem készített háromtekercsest — tűnődött el Gaffer. — Az akár rázós is lehet. Úgy értem, majdnem tíz perc hosszú lenne. — Merengőnek tűnt. — Gondolom, ha nekiállnék nagyobbá tenni az orsókat…
Goldfis tudta, hogy sarokba szorították.
— Na, ide figyeljetek… — kezdte.
Viktor mereven bámult le a lányra. Mindenki más fütyült rájuk…
— Ööö — motyogta. — Nem hiszem, hogy szabályosan bemutatkoztunk egymásnak?
— Nem úgy tűnt, mintha ez akadályozott volna téged — felelte a lány.
— Normális körülmények között nem tennék ilyesmit. Biztos… rosszul voltam. Vagy valami.
— Ó, remek! És ettől most érezzem jobban magam, mi?
— Nem ülünk le az árnyékba? Itt kint nagyon meleg van.
— A szemed tisztára… parázslóvá vált.
— Tényleg?
— Tényleg nagyon furának látszott.
— Tényleg nagyon furán éreztem magam.
— Tudom. Ettől a helytől van. Hat az emberre. Tudod — mondta és letelepedett a homokra —, mindenféle szabályok vannak a krampuszok meg egyebek érdekében, nem szabad kifárasztani őket, milyen ételt kaphatnak, ilyesmik. Viszont senki sem törődik velünk. Még a trollok is jobb bánásmódban részesülnek.