— Gondolom, lehet ahhoz valami köze, hogy egyfolytában hét láb magasak és 1.000 fontot nyomnak — jegyezte meg Viktor.
— A nevem Theda Withel, de a barátaim csak Gingernek hívnak — közölte a lány.
— Az én nevem Viktor Tugelbend. Ööö. De a barátaim csak Viktornak neveznek — válaszolta Viktor.
— Ez az első mozgód, mi?
— Honnan tudod?
— Úgy néztél ki, mint aki élvezi.
— Hát, jobb, mint dolgozni, nem igaz?
— Csak várj, amíg olyan régóta csinálod, mint én — jelentette ki keserűen a lány.
— Az mennyire régóta?
— Csaknem a kezdetektől. Öt hete.
— Hű! Az egész olyan gyorsan történt.
— Ez a legjobb dolog, ami valaha történt — szögezte le Ginger határozottan.
— Föltételezem, igen… szabad nekünk elmennünk enni? — érdeklődött Viktor.
— Nem. Bármelyik percben kiáltani fognak értünk — felelte Ginger.
Viktor bólintott. Alapjában véve egész boldogan boldogult az életben azzal, hogy azt csinálta, amihez kedve volt, határozottan, ám nemtörődömül, és nem látta értelmét, hogy ezzel fölhagyjon, még Holivudban sem.
— Akkor majd kiabálniuk kell — jelentette ki. — Szeretnék enni valamit meg egy jeges italt. Talán csak túl sok napsütésben volt részem.
Ginger bizonytalannak tűnt. — Hát, ott van a kantin, de…
— Remek. Megmutathatod nekem az utat.
— Úgy kirúgják az embert, hogy…
— Micsoda, a harmadik tekercs előtt?
— Azt mondják „Bőven vannak mások, akik égnek a vágytól, hogy betörhessenek a mozgó képekbe”, tudod…
— Nagyszerű. Ez azt jelenti, hogy ott van nekik az egész délután, hogy kiválasszanak közülük kettőt, akik pont úgy néznek ki, mint mi. — Ezzel elment Morry mellett, aki szintén megpróbálta szikla árnyékába húzódni.
— Ha bárki keres minket — vetette oda —, épp ebédelünk.
— Mi, épp most? — kérdezte a troll.
— Igen — válaszolta határozottan Viktor és továbbment.
A háta mögül hallotta, hogy Himpeller és Goldfis heves vitába bonyolódott, hébe-hóba félbeszakítja őket a kurbliman, aki az olyan ember komótos hangján beszél, aki tudja, hogy a mai napért is hat tallért fog kapni, történjék bánni.
— …hőskölteménynek fogjuk nevezni. Az emberek örökké erről fognak beszélni.
— Igen, azt fogják mondani, hogy ettől mentünk csődbe!
— Figyelj, tudom, hol szerezhetek gyakorlatilag önköltségi áron néhány színes fametszetet…
— …aztat gondoltam, hogy ha szerzek némi zsineget és a mozgókép-dobozt kerekekre kötözöm, hogy mozgatni lehessen mindenfele…
— Azt fogják mondani az emberek, az a Goldfis, az aztán igazi mozgóképműves, van mersze azt adni nekünk, amit akarunk, ezt fogják mondani. Olyan férfi, aki a visszagurítja a médium hogyhíjjákját…
— …talán ha készítenék egy afféle rúd és görgő összeállítást, egészen közel vihetnénk a képdobozt a…
— Mi? Azt hiszed, azt mondanák?
— Bízz bennem, Tommy!
— Hát… na jó. Rendben. De nem lesznek elefántok. Ezt teljesen egyértelművé akarom tenni. Csak semmi elefánt.
— Bizarrnak tűnik — jelentette ki az Arkrektor. — Úgy néz ki, mint egy konda cserépelefánt. Azt hittem, azt mondtad, valami gépezet?
— Inkább… inkább afféle szerkezet — felelte tétován a Kincstárnok. Megbökte. Több cserépelefánt megingott. — Azt hiszem, Megbütykölő Rikter készítette. Még az én időm előtt.
Nagy, díszes cserépnek nézett ki, s csaknem olyan magas volt, mint amilyen magas egy magas állású személy. Körbe a peremén nyolc cserépelefánt lógott vékony bronzláncon, az egyik előre-hátra himbálózott a Kincstárnok érintésétől.
Az Arkrektor lekukucskált a cserép belsejébe.
— Csupa emeltyű meg fújtató — jegyezte meg utálkozva.
A Kincstárnok odafordult az Egyetem kulcsárnőjéhez.
— Hát, akkor, Mrs. Körömlob — kérdezte —, pontosan mi történt?
Mrs. Körömlob, terjedelmes, rózsaszín, és fűzőbe préselt, lesimította vörösesszőke parókáját és megbökte a pöttöm szobalányt, aki mellette lézengett, akár egy vontatóhajó.
— Mongyad el őméltóságának, Kszandra — utasította.
Kszandra úgy nézett ki, mint aki az egészet szánja-bánja.
— Hát, uram, kérem, uram, tudja, épp poroltam…
— Épp porolhassa — tette hozzá Mrs. Körömlob segítőkészen. Amikor Mrs. Körömlobot elragadta a heveny osztályöntudat, képes volt beszédében ott is suk-sükölni, ahol amúgy lehetetlennek tűnt.
— …és asztán elkezdett zajt csiná’ni…
— Zajt csaphassa — közölte Mrs. Körömlob. — Szóval Kszandra jött és szólt nekem, méltóságod, az utasításaimnak megfelelően.
— Miféle zajt, Kszandra? — tudakolta a Kincstárnok olyan kedvesen, amennyire telt tőle.
— Kérem, uram, afféle… — a lány hunyorított — …vuamm… vuamm… vuamm… vuamm… vuanunvuammvuamm-VUAMMVUAMM… ttyalp, uram.
— Ttyalp — utánozta a Kincstárnok komolyan.
— Igen, uram.
— Ttyalp — visszhangozta Mrs. Körömlob.
— És ekkor történt, hogy leköpött, uram — mondta Kszandra.
— Megtisztíthassa a légutakat — helyesbített Mrs. Körömlob.
— Úgy tűnik, hogy az egyik elefánt kiköhögött egy apró ólomlabdacsot, Magiszter — magyarázta a Kincstárnok. — Az volt a, ööö, „ttyalp”.
— Az istenekre, csak nem? — fakadt ki az Arkrektor. — Nem tűrhetem, hogy a cserepek fogják maguk és leköpdössék az embereket!
Mrs. Körömlob arca megvonaglott.
— Miért csinálta ezt? — tette hozzá Maphlaves.
— Meg nem tudnám mondani, Magiszter. Azt hittem, esetleg maga tudni fogja. Úgy emlékszem, Rikter docens volt az egyetemen a maga diákévei idején. Mrs. Körömlob nagyon aggódik — tette hozzá olyan hangon, mely egyértelművé tette, hogy amikor Mrs. Körömlob aggódik valami miatt, roppant oktalan Arkrektor lenne az, aki ezt nem veszi figyelembe —, hogy a személyzetet mágikusan akadályozzák munkájában.
Az Arkrektor megkocogtatta a cserepet öklével. — Mi, a vén „Számok” Rikter? Ugyanarról a fickóról beszélünk?
— Nyilván, Arkrektor.
— Teljesen buggyant volt az öreg. Azt hitte, mindent meg lehet mérni. Nem csak hosszúságot meg súlyt meg ilyesmiket, hanem mindent. Azt mondta, ha valami létezik, akkor az ember képes kell legyen megmérni. — Maphlaves szeme elhomályosult az emlékektől. — Mindenféle fura szerkentyűt fabrikált. Úgy vélte, az ember képes megmérni az igazságot és szépséget és az álmokat meg mindent. Szóval akkor ez a vén Rikter egyik játékszere, mi? Kíváncsi vagyok, vajon mit mér?
— Én asztat hiszem — szólt Mrs. Körömlob —, hogy el kellene tenni valahova, ahol nem árthasson, ha önöknek is megfelel.
— Igen, igen, igen, persze — vágta rá sietve a Kincstárnok. Nehéz volt megtartani a személyzetet a Láthatatlan Egyetemen.
— Szabaduljon meg tőle! — javasolta az Arkrektor.
A Kincstárnok elborzadt. — Ó, nem, uram — tiltakozott. — Mi sosem dobunk ki semmit. Ráadásul, valószínűleg igen értékes.