— Hmm — morfondírozott Maphlaves. — Értékes?
— Lehet, hogy jelentős történelmi lelet, Magiszter.
— Hát akkor, tetesse a dolgozószobámba! Mondtam már, hogy derűsebbé kell tenni a helyet. Egy amolyan társalgást provokáló szokatlan darab, nemde? És most mennem kell. Muszáj fölkeresnem egy fickót egy griffmadár idomítása ügyében. Jó napot, hölgyeim…
— Ööö, Arkrektor, csak annyit szeretnék tudni, nem írná-e alá… — kezdte mondani a Kincstárnok, ám csupán a csukódó ajtónak.
Senki sem kérdezte meg Kszandrától, hogy melyik cserépelefánt köpte a labdacsot, és különben is, az irány nem mondott volna nekik semmit.
Még azon a délutánon két hordár beköltöztette a világegyetem egyetlen működő rezográfját[7] az Arkrektor dolgozószobájába.
Senki sem talált megoldást arra, hogy miként lehetne hangot adni a mozgó képekhez, azonban volt egy hang, amely különösképp összekötődött Holivuddal. Ez pedig a szögek beverésének hangja volt.
Holivudban megállíthatatlanná vált a láncreakció. Új házak, új utcák, új kerületek keletkeztek egyik napról a másikra. És azok a körzetek, ahol a sebtében kiképzett alkimistainasok még nem teljesen tették magukévá az oktocellulóz-gyártás kényesebb szakaszait, még ennél is gyorsabban semmisültek meg. Nem mintha sokat számított volna. Még szinte el sem oszlott a füst, és valaki máris újra kalapált.
És Holivud maghasadással növekedett. Nem kellett hozzá más, csak egy biztos kezű, nemdohányzó legény, aki el tudja olvasni az alkímiai jeleket, egy kurbliman, egy zsák krampusz és rengeteg napsütés. Ó, meg néhány ember. De belőlük volt bőven. Ha valaki nem tudott krampuszokat tenyészteni vagy vegyszereket elegyíteni vagy a kurblit ütemesen forgatni, még mindig tarthatta a lovak kantárát vagy fölszolgálhatott és kinézhetett szenzációsan, miközben reménykedett. Vagy, ha semmi más nem vált be, beverhetett szögeket. Épület roskatag épület után körítette az ősi dombot, vékonyka deszkáik azon nyomban megvetemedtek és elszíntelenedtek a könyörtelen napsütéstől, de máris sürgős szükség volt még többre.
Mert Holivud hívogatott. Minden nap egyre többen érkeztek. Nem azért jöttek, hogy lovászok vagy vendéglői szolgálók vagy prompt ácsok legyenek. Azért jöttek, hogy filmet készítsenek.
És nem tudták, miért.
Amint azt Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller pontosan tudta a szíve mélyén, ha valahol összegyűlik két vagy több ember, valaki meg fog próbálni eladni nekik gyanús kolbászokat kifliben.
Most, hogy Himpeller tulajdonképpen mással volt elfoglalva, mások bukkantak elő, hogy ellássák ezt a feladatot.
Az egyik ilyen a klaccsi Bonodar Iglic volt, akinek óriási, visszhangzó hodálya nem is annyira étterem volt, mint inkább etetőüzem. Az étkezde egyik végét hatalmas, gőzölgő levesestálak foglalták el. A maradékot asztalok, és az asztalok körül…
Viktor elképedt.
…trollok, emberek és törpék ültek. Meg néhány manó. És talán még egy-két tünde is, a Korongvilág legillékonyabb fajából. És sok minden más is, amikről Viktor remélte, hogy csupán jelmezbe bújt trollok, mert ha nem, akkor itt mindenki hamarosan nagy bajban lesz. És mindnyájan ettek, és az volt a döbbenetes dolog, hogy nem egymást.
— Fogsz egy tányért, beállsz a sorba és aztán fizetsz érte — magyarázta Ginger. — Úgy hívják, önetető.
— Fizetsz, még mielőtt megeszed? Mi történik, ha az étel szörnyű?
Ginger komoran bólintott. — Pont ez az oka.
Viktor vállat vont, és lehajolt az ebédosztó pult mögött álló törpéhez. — Szeretnék…
— Csak becsinált van — közölte a törpe.
— Miféle becsinált?
— Csak egyféle van. Ezér’ híjják becsináltnak — acsargott a törpe. — A becsinált az becsinált.
— Azt akartam megtudni, hogy miből készült — világosította föl Viktor.
— Ha képes vagy ezt firtatni, nem vagy elég éhes — jelentette ki Ginger. — Két becsináltat, Fruntkin.
Viktor rámeredt a szürkésbarna izére, amit a tányérjába csurgattak. Rejtélyes konvekciós áramlatok a felszínre sodortak fura, darabos bigyókat, azok egy pillanatig ott imbolyogtak, aztán újra lesüllyedtek, remélhetőleg örökre.
Iglic a Himpeller-féle konyhaművészeti iskolához tartozott.
— Vagy becsiná’t, vagy túró, öregem. — A szakács gúnyosan fixírozta — Fél tallér. Olcsó féláron.
Viktor vonakodva nyújtotta oda a pénzt, és Gingert keresve körülnézett.
— Itt vagyok — mondta Ginger, miközben lecsüccsent az egyik hosszú asztalnál. — Szia, Mennydörgőláb! Helló, Breccsa, hogy s mint? Ez itt Viki. Új fiú. Szia, Sniddin, észre se vettelek!
Viktor azon kapta magát, hogy be van ékelve Ginger és egy hegyi troll közé, aki úgy nézett ki, mintha páncélinget viselne, de kiderült, hogy csak holivudi páncéling, azaz setesután kötött fonál, ezüstszínűre festve.
Ginger elkezdett élénken társalogni egy négy hüvelyk magas manóval meg egy félig medvejelmezbe bújt törpével, s ettől Viktor kissé elszigeteltnek érezte magát.
A troll odabiccentett neki, aztán fintort vágott a tányérja felé.
— Van pofájuk eztet horzsakőnek nevezni — morogta. — Még ahhoz se vették a fáracságot, hogy levágják róla a lávát. És még csak a homok ízét se lehet érezni!
Viktor rámeredt a troll tányérjára.
— Nem is tudtam, hogy a trollok követ esznek — csúszott ki a száján.
— Mér’ ne?
— Nem abból vagytok ti is?
— Dehogynem. De te meg húsból vagy és mégis, na, te mit eszel?
Viktor lenézett a saját tányérjára. — Jó kérdés — motyogta.
— Viki Goldfissel készít filmet — jegyezte meg Ginger hozzájuk fordulva. — Úgy néz ki, hogy három tekercsest fognak csinálni.
Az általános érdeklődés mormogása hallatszott.
Viktor gondosan kitett a tányérja szélére valami sárga kalimpálót.
— Mondjátok — szólalt meg töprengve —, amikor filmeztek, volt bármelyikteknek is egy… hallottatok afféle… éreztétek, hogy ti… — Tétovázott. Mindenki őt nézte. — Úgy értem, éreztétek valaha is, hogy valami rajtatok keresztül alakítja a szerepet? Nem tudom másként megfogalmazni.
A vele ebédelők ellazultak.
— Az csak Holivud — jelentette ki a troll. — Ilyen hatása van. Attó’ a rengeteg, szerteszét tocsogó alkotókészségtő’.
— Bár neked szörnyen pocsék rohamod volt — jegyezte meg Ginger.
— Egyfolytában megesik — állapította meg a törpe megfontoltan. — Holivud már csak ilyen. Múlt héten én meg a fiúk a Törpék Meséin dolgoztunk és hirtelen mind elkezdtünk énekelni. Csak úgy. Mintha az a dal váratlanul a fejünkben termett volna. Ehhez mit szólsz?
— Miféle dal? — kérdezte Ginger.
— Fogalmam sincs. Mi csak Hejhó nótának hívjuk. Ugyanis annyi volt az egész. Hejhóhejhó. Hejhóhejhó.
— Pont úgy hangzik, mint minden törpedal, amit eddig hallottam — dörmögte a troll.
Már elmúlt két óra, mire visszamentek a mozgókép készítésének helyszínére. A kurbliman leszedte a képdoboz hátlapját és apró lapáttal kapargatta a doboz padlóját.
Himpeller, arcán egy zsebkendővel, aludt vászonszékében. Ám Goldfis teljesen ébren volt.
— Ti ketten meg hol voltatok? — üvöltötte.
— Éhes voltam — válaszolta Viktor.
7
Szó szerint: „Objektív-valóságleíró”, vagyis a valóság szövedékében létrejövő zavarokat érzékelő és mérő készülék.