— Telt ház van! — felelte hitvese. — És még mindig rengetegen állnak sorban odakint! Végig az egész utcán! Azok miatt a gusztustalan plakátok miatt!
Bezam bizonytalanul, ám eltökélten állt talpra.
— Asszony, fogd be a szád, menj le a konyhába és durrants még gabonát! — kiáltotta. — És aztán gyere és segíts újrafesteni a hirdetőtáblát! Ha sorban állnak az öt garasos helyekért, akkor sorban fognak állni tíz garasért is!
Fölgyűrte az ingujját és megmarkolta a kurblit.
Az első sorban ott ült a Könyvtáros, ölében egy zacskó földimogyoróval. Néhány perccel később abbahagyta a rágcsálást és eltátott szájjal ült, és bámulta és bámulta és bámulta a villózó képeket.
— Tartsam a lova kantárát, uram? Nagysád?
— Nem!
Délre Viktor megkeresett két garast. Nem arról volt szó, hogy az embereknek ne lettek volna lovaik, amelyek kantárát tartani kellett, hanem arról, hogy nem akarták, hogy Viktor tartsa.
Végül egy görnyedt, alacsony férfi az utca távolabbi részéről mellé oldalgott, négy lovat húzva magával. Viktor már órák óta figyelte őszinte döbbenettel, hogy bárki is kedves mosolyt vet oda az összetöpörödött homunkulusnak, a lova kantáráról már nem is beszélve. De az öreg serényen űzte az ipart, míg Viktor széles válla, jóvágású arcéle, és becsületes, nyílt mosolya kifejezetten hátránynak számított a lómegőrző-üzletben.
— Most kezdted ezt, mi? — kérdezte az aszott férfi.
— Igen — felelte Viktor.
— Á! Tudtam. A nagy kiugrási esélyre vársz a mozgóba, mi? — Bátorítóan vigyorgott.
— Nem. Ami azt illeti, már túl vagyok nagy kiugráson — válaszolta Viktor.
— Akkor miért vagy itt?
Viktor vállat vont. — Kiugrottam.
— Á, csak nem? ’Genisuram, köszönömuram, zistenekálgyákmeguram, rendbe’vanuram — hadarta a férfi, elfogadva egy újabb kantárszárat.
— Gondolom, nincs szüksége segédre? — kérdezte Viktor reménytelen sóvárgással hangjában.
Bezam Telepes rámeredt az előtte heverő pénzhalomra. Torok Himpeller keze megmoccant, és máris kisebb pénzhalom állt ott, de még mindig nagyobb, mint amilyet Bezam valaha is látott, mármint ébren.
— És még mindig levetítjük minden negyedórában! — pihegte Bezam. — Föl kellett béreljek egy fiút, hogy forgassa a kurblit! Nem is tudom, mit kellene csináljak ennyi pénzzel?
Torok vállon veregette.
— Vegyél nagyobb épületet! — javasolta.
— Már gondoltam rá — közölte Bezam. — Igen. Valami, aminek díszes oszlopai vannak kinn az elején. És a lányom, Kalliopé igazán szépen orgonál, az remek kíséret lenne. És kell legyen rengeteg aranyfesték meg csigás izék…
Megüvegesedett a tekintete.
Az talált magának egy újabb elmét. Holivud álmodik.
…és legyen inkább palota, mint a mesés Rhoxie Klaccsban, vagy a létező leggazdagabb templom, durrantott gabonát és földimogyorót árusító rabszolgalányokkal, és Bezam Telepes körbesétál mindennek tulajdonosaként vörös bársonyzakóban, rajta aranysujtások…
— Hmm? — suttogta, miközben verejték gyöngyözött homlokán.
— Azt mondtam, mennem kell — válaszolta Torok. — Tudod, az embernek muszáj mozgásban maradnia a mozgóképiparban.
— Mrs. Telepes azt mondja, több filmet kell csinálj azzal a fiatalemberrel — jegyezte meg Bezam. — Az egész város róla beszél. Azt mondta az asszony, hogy számos hölgy elájult, amikor rájuk vetette azt az izzó pillantását. Ő maga is megnézte vagy ötször — tette hozzá, s hangját hirtelen gyanakvás dermesztette. — És az a csaj! Apám!
— Cseppet se aggódj! — jelentette ki Torok fennhéjázóan. — Kézben tartom ők…
Váratlanul kétség suhant át az arcán.
— Viszlát! — vetette oda kurtán-furcsán, és kirohant az épületből.
Bezam ott állt egyedül és körbenézett az Ódium pókhálós belsejére, túlfűtött képzelete benépesítette a sötét sarkokat cserepes pálmákkal, aranyfüsttel és pufók puttókkal. Mogyoróhéjak és durrantott-gabona-zacskók csikorogtak a talpa alatt. Ki kell takaríttatni a következő előadásra, gondolta. Gondolom, az a majom megint első lesz a sorban.
Aztán tekintete A Szenvedéj Palosának plakátjára vándorolt. Tényleg döbbenetes. Ami az elefántokat meg tűzhányókat illeti, nem volt belőlük valami sok, és a szörnyek trollok voltak rájuk ragasztott izékkel, ám az a közelkép… hát… minden férfi fölsóhajtott, aztán meg fölsóhajtott minden nő… Olyan volt, mint a varázslat. Rávigyorgott Viktor és Ginger képmására.
Vajon mit csinálhatnak most ezek ketten? tűnődött. Fogadjunk, hogy valószínűleg kaviárt esznek aranytányérról és térdig süppedve bársonypárnákba semmittesznek.
— Olyan tisztelettudóan kell nézz, mintha térdet hajtanál, fiú — magyarázta a lovak őrizője.
— Sajnos, nem nagyon megy nekem ez a lómegőrzés — felelte Viktor.
— Á, ez biza nehéz mesterség, ez a lóőrizés — jelentette ki az öreg. — Meg kő tanulni az elyénvaló ajbókolást és a nyegle-ámnem-túl-pimasz, derűs, öreg lómegőrző évődést. Az emberek nem csak azt akarják, hogy nézz utána a lovuknak, tudod. Valódi lómegőrző hélményt hakarnak.
— Tényleg?
— Szórakoztató szellemi párbajt akarnak és zsúp-szó visszavágást — állította a kisöreg. — Nem csak a kantár tartása a fontos.
Viktornak derengeni kezdett a fölismerés.
— Az egész színjáték — mondta.
A lómegőrző sokatmondóan megkoppintotta szamócaorra oldalát.
— Úgy van — hagyta helyben.
Föllobbantak a fáklyák Holivudban. Viktor átverekedte magát a fő utca tömegén. Minden kocsmának, minden vendéglőnek, minden boltnak nyitva állt az ajtaja. Tengernyi ember hullámzott közöttük. Viktor megpróbált föl-le ugrálni, hogy végigvizsgálhassa az arcok sokaságát.
Nem lelte helyét, magányos volt, és éhes. Szüksége lett volna valakire, akivel beszélhet és a lány nem volt sehol.
— Viktor!
A fiú megpördült. Szikla úgy rontott rá, akár egy lavina.
— Viktor! Édes barátom! — Egy alapkő méretű és keménységű ököl játékosan ütlegelte Viktor vállát.
— Ó, szia! — szólalt meg elhalóan. — Ööö. Hogy s mint, Szikla?
— Remekül! Remekül! Holnap forgatjuk A Troll-völgy Súlyos Veszedelmét!
— Örülök a szerencsédnek — mondta Viktor.
— Te vagy az én szerencsehozó emberem! — harsogta Szikla. — Szikla! Micsoda név! Gyere, igyunk egyet!
Viktor elfogadta a meghívást. Valójában nem volt más választása, mert Szikla megmarkolta a karját és jégtörőként törve át a tömegen, félig vezette, félig vonszolta a legközelebbi ajtó felé.
Kék fény világította meg a cégért. A legtöbb morporki tudott olvasni trollul, ami igazán nem mondható nehéz nyelvnek. A hegyes rúnák ezt betűzték ki: A Kék Márvány.
Ez bizony trollkocsma volt.
Az egyedüli megvilágítást a kőtáblapult mögötti kemencék füstös izzása szolgáltatta. Megvilágított három trollt, amint játszanak — nos, valami ütőhangszerszerűn, de Viktor nem igazán tudta kivenni, min, mert a decibelszint olyan magasságokban járt, ahol a hang már megszilárdult energia, és a szemgolyója vibrált tőle. A kemence füstje elrejtette a plafont.
— Mit iszol? — ordította Szikla.