— Nem kell olvadt fémet igyak, ugye? — rebegte Viktor. Teli torokból volt kénytelen rebegni, hogy hallható legyen.
— Nekünk lenni mindenféle embernek való ital! — kiáltotta a trollnő a bár mögül. Nőnek kellett lennie. Semmi kétség nem lehetett efelől. Némileg úgy nézett ki, mint a szobrok, melyeket a barlanglakó ősemberek faragtak a termékenység-istennőkről, de fáként úgy, mint egy előhegység. — Mink nagyon kozmopoliták!
— Akkor egy sört kérek!
— Meg egy kénvirágot jégkockákkal, Rubin! — tette hozzá Szikla.
Viktor megragadta az alkalmat és körülnézett a kocsmában most, hogy már kezdte megszokni a homályt és a dobhártyája könyörületesen elzsibbadt.
Tudatában volt a hosszú asztalok mentén üldögélő tömérdek trollnak, és itt-ott egy-egy törpének, ami megdöbbentette. Normális esetben a törpék és a trollok úgy harcolnak egymással, mint a, nos, mint a törpék és a trollok. Szülőhegységeikben a lankadatlan vendetta állapota honol. Holivud határozottan megváltoztatta a dolgokat.
— Válthatnánk egy-két diszkrét szót? — kiáltotta Viktor Szikla hegyes fülébe.
— Naná! — Szikla letette az italát. Volt benne egy lila papírernyő, ami már szenesedett a hőségtől.
— Láttad valahol Gingert? Tudod? Ginger!
— Iglicnél dolgozik!
— Csak délelőttönként! Most voltam ott! Hova megy, amikor nem dolgozik?
— Ki tudja, hová megy bárki?
Hirtelen elnémult az együttes a füstben. Az egyik troll fölkapott egy kis követ és elkezdte lágyan ütögetni, lassú, tapadós ritmust produkálva, ami úgy csüngött a falakon, akár a füst. És a füstből előemelkedett Rubin, akár egy aranyszállító gálya a ködből, egy nevetséges tollboával a nyaka körül.
Maga volt a kontinentális eltolódás, itt-ott gömbölyűségekkel.
És dalra fakadt.
A trollok tiszteletteljes csöndben álltak. Egy idő múlva Viktor zokogást hallott. Könnyek gördültek le Szikla arcán.
— Miről szól a dal? — suttogta.
Szikla lehajolt.
— Ez ősi folkorisztikus trolldal — felelte. — Borostyánról és Jáspisról szól. Ők… — tétovázott, aztán bizonytalanul intett a kezével. — Barátok voltak. Jó barátok?
— Azt hiszem, tudom, mire gondolsz — bólogatott Viktor.
— És egy nap Borostyán leviszi a trolljának a vacsorát a barlangba és ott találja a fiút… — Szikla tétova, ám tökéletesen kifejező kézmozdulatokat tett — egy másik trollhölggyel. Szóval hazamegy és veszi a furkósbotját és visszamegy és agyonveri a fiút, piff, paff, puff. Mer’hogy Jáspis az ő trollfiúja volt és áspismód bánt vele. Naggyon rómantikus dal.
Viktor csak bámult. Rubin lehullámzott a csöpp kis színpadról és átsuhant a vendégek között, egy apró hegység négykerekű targoncán. Legalább két tonna kell legyen, gondolta Viktor. Ha ráül a térdemre, úgy kell majd fölgöngyöljenek a padlóról, mint valami szőnyeget.
— Most mit mondott annak a trollnak? — kérdezte, amikor erőteljes nevetéshullám hömpölygött végig a termen.
Szikla megvakarta az orrát. — Ez játék a szavakkal — jelentette ki. — Nagyon nehéz lefordítani. De alapjában véve aszonta „Ez itt vajon Magma legendás jogara, aki a Hegység Királya volt, Ezrek Legyőzője, biza, Sőt Tízezreké, az Arany-folyó Uralkodója, a Hidak Ura, a Sötét Helyek Mélyére Hatoló, Számtalan Ellenség Megsemmisítője” — nagy levegőt vett — „a zsebedben, vagy csak örülsz, hogy látsz?”
Viktor homloka ráncba gyűrődött.
— Nem értem — mondta.
— Talán nem jól fordítottam le — mentegetőzött Szikla. Húzott egyet a folyékony kénből. — Hallottam, hogy az Egybesült Alkimisták szereplőt keresnek…
— Szikla, van valami nagyon fura ezen a helyen — vágott közbe kapkodva Viktor. — Nem érzed?
— Miféle fura?
— Minden úgy tűnik, hogy, hát, pezseg. Senki sem cselekszik úgy, ahogy kellene neki. Tudtad azt, hogy valaha volt itt egy nagyváros? Ahol most a tenger van. Egy hatalmas város. És csak úgy eltűnt!
Szikla elgondolkozva dörzsölte az orrát. Úgy nézett ki, mint a neandervölgyi ember első kísérlete a baltával.
— Meg ott van az a mód, ahogy mindenki viselkedik! — folytatta Viktor. — Mintha az lenne a világon a legfontosabb, hogy kik ők és mit akarnak!
— Azon tűnődöm… — kezdte Szikla.
— Igen? — nógatta Viktor.
— Azon tűnődöm, hogy érdemes lenne-e levétetni fél hüvelyknyit az orromból? Az unokatesóm, Breccsa ismeri azt a kőművest, az remekül megcsinálta a fülét. Mit gondósz?
Viktor bambán meredt rá.
— Úgy értem, egyrészt túl nagy, viszont másrészt kifejezetten az a bizonyos sztereotip trollorr, nem igaz? Úgy értem, talán jobban nézek majd ki, de ebbe’ a szakmába’ esetleg jobb, ha annyira trollnak látszol, amennyire csak lehet. Ahogy Morry, aki a sajátját megszépíttette cementtel, és most olyan a képe, hogy senki se szeretne összefutni vele éjjel. Mit gondósz? Nagyra értékelem a véleményed, mer’ ötletes ember vagy.
Ragyogó szilíciummosolyt vetett Viktorra.
Végül Viktor azt felelte: — Óriási orr, Szikla. Ha te ott vagy mögötte, még sokra viheti.
Szikla szélesen vigyorgott, és megint húzott egyet a kénből. Kivette a kicsiny, acél keverőpálcát és leszopogatta róla az ametisztet.
— Tényleg asziszed… — kezdte, aztán észrevette a megürült tér apró területét. Viktor valamikor elment.
— Nem tudok semmicse senkirő’ — állította a lómegőrző, lopva Detritus fenyegetően tornyosuló külsejére pillantva.
Himpeller a szivarját rágta. Döcögős volt az utazás Ankhból, még az új kocsijában is, és kihagyta az ebédelést.
— Magas fiú, kissé kótyagos, vékonyka bajusz — mondta. — Neked dolgozott, igaz?
A lómegőrző beadta a derekát.
— Különbe’ se lesz belőle soha jó lómegőrző — felelte. — Haggya, hogy a munkája foglalkoztassa. Azt hiszem, elment enni valamit.
Viktor a sötét sikátorban ült, hátát a falnak vetette, és megpróbált gondolkozni.
Eszébe jutott, hogy amikor kisfiú volt, egyszer túl sokáig kinn maradt a napon. Az érzés utána valami olyasmi volt, mint ez.
Halk, puffanó nesz hallatszott a tömör homok felől, a lába mellől.
Valaki egy kalapot ejtett elé. Rámeredt.
Aztán valaki harmonikázni kezdett. Nem valami jól ment neki. A legtöbb hang hamis volt, és azok, amik nem, repedtfazék-hangon szóltak. Valahol azért volt benne dallam, azonképpen, ahogy a hamburgerdarálóban akad egy kis marhahús is.
Viktor sóhajtott és egy-két garas után kotorászott a zsebében. Bedobta őket a kalapba.
— Igen, igen — mondta. — Nagyon kiváló. Most menj innen!
Tudatára ébredt a furcsa szagnak. Nehéz volt fölismerni, de talán egy nagyon régi és kissé nedves gyermekszoba-szőnyegé lehetett.
Fölnézett.
— Vaú, nyavalyás vaú — közölte Gaspod, a csodakutya.
Iglic kantinjában úgy döntöttek, ma este kísérletet tesznek salátákkal. A legközelebbi salátatermelő vidék harminc vánszorgó mérföldre volt.
— E’ mi? — akarta tudni egy troll, föltartva valami lottyadtat és barnát.
Fruntkin, a hirtelensülteket készítő szakács megkockáztatott egy föltevést.
— Zeller? — találgatott. Megnézte közelebbről. — Aha, zeller.
— Ez barna.
— Ugyvan. Ugyvan! Zérett zeller barna kell legyen — vágta rá Fruntkin. — A’ mutassa, hogy érett — fűzte hozzá.