— Zöldnek kellene lennie.
— Dehogy. Amire gondolsz, az a paracsidom — felelte Fruntkin.
— Aha, és mi ez a nyúlós izé? — kérdezte egy sorban álló férfi.
Fruntkin teljes magasságában kihúzta magát.
— Az, kérem — jelentette be —, a majoréz. Magam csináltam. Könyvből — tette hozzá büszkén.
— Aha, nem is kétlem — válaszolta a férfi, megböködve az izét. — Persze olaj, tojás meg ecet nem került bele, igazam van?
— Specialitás ŕ la major — közölte Fruntkin.
— Rendben, rendben — mondta a férfi. — Csak, ugye, megtámadta a salátám.
Fruntkin dühösen markolta merőkanalát.
— Na, figyeljen… — kezdte.
— Nem érdekes, minden rendben — jelentette ki a leendő vacsorázó. — A meztelen csigák már védőgyűrűt létesítettek körülötte.
Az ajtó felől fölbolydulás hallatszott. Detritus, a troll gázolt át a vacsorázókon, mögötte Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller lépdelt peckesen.
A troll vállával félretaszította a sort és szúrósan meredt Fruntkinra.
— Mr. Himpellemek volna néhány szava — nyilatkozta és átnyúlt a pult fölött, fölemelte a törpét ételpecsétes ingénél fogva, és odalógatta Torok elé.
— Látta valaki Viktor Tugelbendet? — kérdezte Torok. — Vagy azt a Ginger leányzót?
Fruntkin már nyitotta száját, hogy átkozódjon, aztán meggondolta magát.
— A fiú itt volt félórával ezelőtt — cincogta. — Ginger délelőttönként dolgozik itt. Nem t’om, hova megy innen.
— Hova ment Viktor? — tudakolta Torok. Előhúzott egy zacskót a zsebéből. Az csörgött. Fruntkin szeme azonnal odaforgott, mintha az erős mágnes lett volna, a szeme meg golyóscsapágy.
— Nem t’om, Mr. Torok — válaszolta. — Csak egyszerűen kiment, amikor látta, hogy a lány nincs itt.
— Rendben — szólt Torok. — Nos, ha látod őt, mondd meg neki, hogy keresem és csillagot fogok csinálni belőle, rendben?
— Csillagot. Oké — felelte a törpe.
Torok benyúlt a pénzeszacskójába és előhúzott egy tíztallérost.
— És vacsorát akarok rendelni későbbre — tette hozzá.
— Vacsorát. Oké — nyögte Fruntkin.
— Mondjuk, vesepecsenyét és garnélarákot — közölte Torok. — Az évszak napsütötte zöldségeinek legjavával, aztán tejszín-habos epret kérek.
Fruntkin rámeredt.
— Ööö… — kezdte.
Detritus úgy oldalba bökte a törpét, hogy az előre-hátra lengett tőle.
— És én — mondta — eszek majd… ööö… egy jócskán viharvert bazaltot frissen fejtett homokkő-törmelék ásványösszenövéssel. Rendbe’?
— Ööö. Igen — felelte Fruntkin.
— Tedd őt le, Detritus! Nem szeretne összevissza lógni — jelentette ki Torok. — És gyöngéden. — Körbenézett a megdelejezett arcokra.
— Ne felejtsék el — szólította föl őket —, hogy Viktor Tugelbendet keresem és csillagot fogok csinálni belőle! Ha bárki látja, mindenképp mondja meg neki. Ó, és véresen kérem a pecsenyét, Fruntkin.
Visszamasírozott az ajtóhoz.
Miután távozott, a pusmogás dagályként áradt vissza.
— Csillagot csinál belőle? Mire kell neki egy csillag?
— Nem is tudtam, hogy lehet csillagokat csinálni… azt hittem, hogy azok úgy, tudod, oda vannak ragasztva az égre.
— Azt hiszem, úgy értette, hogy a fiúból csinál csillagot. Tudod, belőle ő maga. Csillaggá változtatja.
— Hogyan lehet valakiből csillagot csinálni?
— Nem t’om. Gondolom, teljesen összesajtolod őket egész kicsire és akkor olyan lángoló hidrogéntömeggé válnak?
— Egek!
— Hát igen! Sötét az a troll, vagy mi?
Viktor figyelmesen megnézte a kutyát.
Az nem beszélhetett hozzá. Biztos csak képzelődött. De utoljára is ezt mondta, nem igaz?
— Vajon mi lehet a neved? — kérdezte Viktor és megveregette az állat fejét.
— Gaspod — válaszolta Gaspod.
Viktor keze simogatás közben megmeredt.
— Két garas — mondta csüggedten a kutya. — A világ egyetlen nyavalyás harmonikázó kutyájának. Két garas.
A naptól van, gondolta Viktor. Nem viselek sapkát. Egy perc múlva fölébredek, és jönnek a vizes lepedők.
— Hát, nem játszottál valami jól. Még a dallamot se tudtam fölismerni — jegyezte meg és rettenetes vigyorba húzódott a szája.
— Nem az a dolgod, hogy fölismerd a nyavalyás dallamot — közölte Gaspod, nehézkesen lecsüccsenve és buzgón vakarva fülét hátsó lábával. — Én kutya vagyok. Kutya kötelességed lenne rohadtul ámulni azon, hogy egyáltalán képes vagyok valami rohadt vinnyogást előcsalogatni a nyavalyás izéből.
Hogyan fogalmazzam meg? gondolta Viktor. Mondjak csak annyit: elnézést, úgy tűnik, hogy te besz… Nem, valószínűleg nem jó ötlet.
— Ööö — mondta. Hé, egész beszédes vagy kutya létedre… nem.
— Bolhák — jegyezte meg Gaspod, fület és lábat váltva. — Kínoznak a dögök.
— Ne mondd!
— És ez a rengeteg troll. Ki nem állhatom őket. Teljesen rossz a szaguk. Nyavalyás mászkáló kövek. Megpróbálod megharapni őket, és a következő percben kiköpöd a fogad. Ez nem természetes.
Ha már a természetesnél tartunk, kénytelen vagyok szóvá tenni, hogy…
— Nyavalyás sivatag, ez a hely — állította Gaspod.
Te beszélő kutya vagy.
— Gondolom, azon tűnődsz — mondta Gaspod, ismét Viktorra vetve vesébe látó tekintetét —, hogy lehet, hogy beszélek.
— Eszembe se jutott — válaszolta Viktor.
— Nekem se — mesélte Gaspod. — Egész néhány héttel ezelőttig. Egész életembe egyetlen rohadt szót se szóltam. A nagyvárosban dolgoztam egy pasinak. Trükkök meg minden. Labdát egyensúlyoztam az orromon. A hátsó lábamon jártam. Karikákon ugrottam át. Utána körbehordoztam a kalapot a számba’. Tudod. Show biznisz. Aztán az a nő megveregeti a fejemet, aszongya „Hah, milyen édes kicsi kutyuli, úgy néz, mintha minden szót értene” és én azt gondolom „Ha ha, még csak nem is töröm magam többé, hogy törekedjek rá, naccsád” és akkor rádöbbenek, hogy hallom a szavakat és a saját számból jönnek. Szóval megragadtam a kalapot és elmentem vele, átkozottul gyorsan szedtem a tappancsom, amíg ők csak bámultak.
— Miért? — firtatta Viktor.
Gaspod a szemét forgatta. — Mégis, szerinted milyen élet várt volna egy valódi beszélő kutyára? — kérdezte. — Nem lett volna szabad kinyissam azt az ostoba szám.
— De most beszélsz velem — jegyezte meg Viktor.
Gaspod ravasz pillantást vetett rá.
— Aha, de csak próbáld meg elmondani valakinek — mondta. — Különben is, te rendben vagy. Megvan az a bizonyos kinézeted. Egy mérföldről is meg tudnám mondani.
— Mi a fenéről beszélsz? — kérdezte Viktor.
— Nem hiszed, hogy tényleg önmagadé vagy, igaz? — tudakolta a kutya. — Olyan érzésed van, hogy valami más gondolja helyetted a gondolataid, nem?
— Egek!
— Ettől olyan űzött kinézeted lesz — magyarázta Gaspod. Szájával fölkapta a kalapot. — Két garas — motyogta. — Úgy értem, nem arról van szó, mintha bárhogy is el tudnám költeni, de… két garas. — Amennyire egy kutyától telik, vállat vont.