— Igen? Nekem nem kellett messziről jönnöm — tudatta velük a nyúl jószántából. — Amúgy is a dűnéken élünk. — Nagyot sóhajtott. — Három boldog éve és négy boldogtalan napja — fűzte hozzá.
Viktornak támadt egy ötlete. — Szóval te tudsz arról az öregről a parton? — tudakolta.
— Ó, róla. Aha. Róla. Mindig följött ide.
— Milyen ember volt? — érdeklődött Viktor.
— Ide figyelj, haver, négy nappal ezelőttig a szókincsem két igéből és egy főnévből állt. Szerinted mit gondoltam, milyen volt? Csak annyit tudok, hogy minket nem háborgatott. Valószínűleg azt hittük, hogy az öreg járkáló szikla, vagy ilyesmi.
Viktor a zsebébe dugott könyvre gondolt. Kántálás és tűzgyújtás. Miféle ember csinál ilyesmiket?
— Nem tudom, mi folyik itt — jelentette ki. — Szeretnék rájönni. Figyeljetek csak, nektek nincs nevetek? Zavarba jövök, ha olyanokkal beszélgetek, akik nem árulják el a nevük.
— Csak nekem van — közölte Gaspod. — Kutya lévén. Tudod, a híres Gaspod után kaptam a nevem.
— Egy kölyök egyszer Cicusnak hívott — jegyezte meg a macska habozva.
— Azt hittem, van nevetek a saját nyelveteken — mondta Viktor. — Tudjátok, olyasmi, hogy „Erős Mancsok” vagy… vagy „Fürge Vadász”. Vagy valami.
Bátorítóan mosolygott.
A többiek hosszú, üveges pillantást vetettek rá.
— Könyveket olvas — magyarázta Gaspod. — Tudod, az a bökkenő — tette hozzá, serényen vakargatva magát —, hogy az állatok általában nem vesződnek nevekkel. Úgy értem, mi tudjuk, kik vagyunk.
— Jelzem, nekem tetszik a „Fürge Vadász” — nyilvánított véleményt az egér.
— Azt hittem, az inkább macskának való név — közölte Viktor és izzadni kezdett. — Az egereknek rövid, barátságos neve szokott lenni, mint a… mint a Cincogi.
— Cincogi? — utánozta az egér fagyosan.
A nyúl vigyorgott.
— És, és, én mindig azt hittem, hogy a nyulakat Mr. Tapsinak hívják. Vagy Nyuszi Gyuszinak — locsogta Viktor.
A nyúl abbahagyta a vigyorgást és rángatózni kezdett a füle.
— Na, ide figyelj, cimbi… — kezdte.
— Tudod — vágott közbe vidoran Gaspod, megkísérelve menteni a menthetőt —, hallottam arról a mondáról, amiben a világ első két embere elnevezi az összes állatot. Elgondolkoztató, nem?
Viktor előhúzta a könyvet, hogy leplezze zavarát. Kántálás és tűzgyújtás. Naponta háromszor.
— Ez az öregember… — kezdte.
— Miért olyan fontos a fickó? — kérdezte a nyúl. — Csak mindig följött a dombra és zajt csapott néhányszor minden áldott nap. Hozzá igazíthattad volna a… a… — tétovázott. — Mindig ugyanakkor történt. Naponta sokszor.
— Háromszor. Három előadás. Mint valamiféle színház? — találgatott Viktor és végigfuttatta ujját a lapon.
— Nem tudunk háromig számolni — fanyalgott a nyúl. — Úgy megy, egy… sok. Sokszor. — Rámeredt Viktorra. — Nyuszi Gyuszi — morogta megsemmisítően.
— És máshová való emberek halat hoztak neki — mesélte Viktor. — Senki más nem él a közelben. Mérföldekről kellett jönniük. Az emberek mérföldeket hajóztak, csak azért, hogy halat hozzanak neki. Ez olyan, mintha nem akarta volna az itteni öbölben fogott halakat enni. Pedig nyüzsögnek benne. Amikor úszni mentem, olyan homárokat láttam, hogy el sem hinnétek.
— És hogy nevezted el őket? — firtatta Nyuszi Gyuszi; nem olyan nyúl volt, ami megfeledkezik egy sértődésről. — Mr. Ollósnak?
— Aha, azt akarom, hogy ezt most rögtön tisztázzuk — cincogta az egér. — Odahaza vezéregér voltam. Nekem nyalt minden egér a házban. Rendes nevet akarok magamnak, haver. Ha bárki Cincogó Csizmának szólít — ekkor fölnézett Viktorra —, akkor magának köszönheti, ha palacsintasütő alakú lesz a feje, világos?
A kacsa hosszasan hápogott.
— Állj! — mondta Gaspod. — Az a lényeg, mondja a kacsa, hogy ez az egész ugyanannak a dolognak a része. Hogy idejönnek emberek meg trollok meg minden. Hirtelen beszélni kezdő állatok. A kacsa azt mondja, szerinte ezt valami itteni dolog okozza.
— Honnan tudja ezt egy kacsa? — firtatta Viktor.
— Figyelj, haver — válaszolta a nyúl. — Ha majd te képes leszel átrepülni végig a tenger fölött és végül rátalálni ugyanarra a nyavalyás kontinensre, akkor majd szapulhatod a kacsákat.
— Ó! — szólalt meg Viktor. — A titokzatos állati ösztönre gondoltál, igen?
Mind rámeredtek.
— Mindegy, le kell állítani — jelentette ki Gaspod. — Ez az egész kontempláció meg beszéd teljesen megfelel az embereknek. Hozzá vagytok szokva. Az a lényeg, érted, ugye, hogy valakinek rá kellene jönnie, mi okozza ezt az egészet…
Az állatok megszakítás nélkül meredtek Viktorra.
— Hát — szólalt meg a fiú tétován —, talán a könyv segíthetne? A korai részek valamiféle ősi nyelven íródtak. Én nem tudom… — elnémult. A varázslókat nem látják szívesen Holivudban. Valószínűleg nem lenne jó ötlet megemlíteni az Egyetemet, vagy a saját csekélyke szerepét ott. — Azaz — folytatta, gondosan megválogatva szavait — azt hiszem, ismerek valakit Ankh-Morporkban, aki esetleg el tudja olvasni. Ő is állat. Egy emberszabású.
— És ő hogy áll a titokzatos állati ösztönök műfajában? — érdeklődött Gaspod.
— Forrón ég benne a lelkesedés irántuk — felelte Viktor.
— Ebben az esetben… — kezdte a nyúl.
— Állj! — mondta Gaspod. — Jön valaki.
Láthatóvá vált egy fölfelé közeledő fáklya a domboldalon. A kacsa esetlenül a levegőbe emelkedett és elröppent. A többiek eltűntek az árnyékokba. Egyedül a kutya nem mozdult.
— Nem akarod elhordani magad? — sziszegte oda Viktor.
Gaspod fölvonta szemöldökét.
— Kaff? — mondta.
A fáklya összevissza cikcakkolt a bozótosban, akár egy szentjánosbogár.
Néha megállt egy pillanatra, aztán elbóklászott valami teljességgel új irányba. Nagyon fényes volt.
— Mi az? — kérdezte Viktor.
Gaspod szimatolt egyet. — Ember — válaszolta. — Nőnemű. Olcsó kölnit használ. — Megint szaglászott. — A Szenvedély Játékszerének nevezik. — Újra szimatolt egyet. — Frissen mosott ruha, keményítés nélkül. Régi cipő. Rengeteg színpadi smink. Járt Iglicnél és… — az orra megrándult — becsináltat evett. Nem a nagy adagot.
— Fölteszem, azt is meg tudod mondani, milyen magas a lány, mi? — gúnyolódott Viktor.
— A szaga alapján öt láb két, két és fél hüvelyk — reszkírozta meg Gaspod.
— Menj már!
— Járj egy mérföldet az én mancsomon és utána nevezz hazugnak!
Viktor homokot rugdalt az apró tűzre és lebandukolt a lejtőn.
A fény abbahagyta a mozgást, amint felé közelített. Futólag megpillantott egy női alakot, aki maga köré tekert egy kendőt és egyik kezével magasan a feje fölé tartotta a fáklyát. Aztán a fény olyan gyorsan kialudt, hogy kékeslila utóképek maradtak utána, amik a szeme előtt táncoltak. Mögöttük egy kis alak feketébb árnyat vetett a szürkületben.
Azt mondta: — Mit keresel az én… mit csinálok én… miért vagy a… hol… — és aztán, mintha végül fölfogta volna a helyzetet, sebességet váltott és a korábbinál sokkal ismerősebb hangon követelt választ. — Te meg mit csinálsz itt?