— Ginger? — ámult Viktor.
— Igen?
Viktor elhallgatott. Mit illik mondania az embernek ilyen körülmények között?
— Ööö… — nyögte. — Nagyon kellemes itt fönn esténként, nem gondolod?
A lány szúrósan Gaspodra szögezte tekintetét.
— Ez az a rémes kutya, amelyik a műterem körül őgyelgett, igaz? — tudakolta. — Ki nem állhatom a kiskutyákat.
— Vaú, vaú — közölte Gaspod. Ginger rámeredt. Viktor csaknem olvasni tudta a lány gondolatait: azt mondta, vaú, vaú. És ez egy kutya, és a kutyák ilyesmi hangokat szoktak adni, nem?
— Magam inkább macskabarát vagyok — jegyezte meg bizonytalanul a lány.
Egy halk hang így szólt: — Valóban? Valóban? Te is a saját köpetedben mosdasz, mi?
— Mi volt az?
Viktor elhátrált, kétségbeesetten integetve. — Ne nézz úgy rám! — mondta. — Nem én mondtam!
— Ó? Akkor gondolom, a kutya volt az, mi? — puhatolózott Ginger.
— Ki, én? — berzenkedett Gaspod.
Ginger megmerevedett. A szeme körbe és lefelé forgott, oda, ahol Gaspod szórakozottan vakarta egyik fülét.
— Kaff? — mondta a kutya.
— A kutya beszélt… — kezdte Ginger, és reszkető ujjal mutatott az állatra.
— Tudom — közölte Viktor. — Ez azt jelenti, hogy kedvel téged. — Elnézett a lányon túl. Egy újabb fényforrás közelgett a domboldalon.
— Magaddal hoztál valakit? — kérdezte.
— Én? — Ginger megfordult.
Mostanra a fényt száraz ágak roppanása kísérte, és Himpeller előlépett a sötétségből, mögötte Detritus, aki úgy követte, akár egy különösképpen félelmetes árnyék.
— A-há! — mondta. — A rajtakapott szerelmesek, he?
Viktor leesett állal bámulta. — Hogy mik? — értetlenkedett.
— A mik? — hörrent föl Ginger.
— Már mindenütt kerestelek titeket kettőtöket — jelentette ki Himpeller. — Valaki mondta, hogy látott titeket följönni ide. Nagyon romantikus. Esetleg kezdhetünk majd ezzel valamit. Jól nézne ki a plakátokon. Rendben. — Himpeller kettejük köré vonta karját. — Na, gyerünk! — szólt.
— Minek? — firtatta Viktor.
— Kora reggel kezdjük a forgatást — felelte Himpeller.
— De Goldfis úr azt mondta, hogy többé nem kapok munkát ebben a városban… — kezdte Viktor.
Himpeller nyitotta a száját, aztán egy pillanatig tétovázott. — Á! Igen. De én adok nektek még egy esélyt — közölte, most az egyszer hadarás nélkül. — Igen. Egy esélyt. Mert ti fiatalok vagytok. Akaratosak. Én is voltam fiatal. Himpeller, gondoltam, még ha azt is jelenti, hogy ráteszed a kést a saját torkodra, adj nekik egy esélyt. Na persze, alacsonyabb bérrel. Napi egy tallér, mit szóltok hozzá?
Viktor meglátta Ginger arcán a hirtelen kivirágzó reményt.
Nyitotta a száját.
— Tizenöt tallér — mondta egy hang. Nem az övé.
Becsukta a száját.
— Mi? — háborodott fől Himpeller.
Viktor nyitotta a száját.
— Tizenöt tallér. Újratárgyalandó egy hét múlva. Vagy tizenöt tallér vagy csipisz.
Viktor forgó szemmel becsukta a száját.
Himpeller ujját rázta a fiú orra alatt, aztán habozni kezdett.
— Ezt már szeretem! — szólalt meg végül. — A szívós alkudozást! Oké. Három tallér.
— Tizenöt.
— Öt az utolsó ajánlatom, fiú. Ezrével vannak odalenn emberek, akik két kézzel kapnának utána, nem igaz?
— Nevezzen meg kettőt, Mr. Himpeller!
Himpeller Detritusra pislantott, aki Rubinnal kapcsolatos révedezésbe merült, aztán Gingert fixírozta.
— Oké — törődött bele. — Tíz. Csak mert szeretlek titeket. De ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.
— Áll az alku!
Torok kezet nyújtott. Viktor lenézett a sajátjára, mintha most látná először, aztán kezet ráztak.
— És most menjünk vissza le — mondta Himpeller. — Rengeteg a szerveznivaló.
Elmasírozott a fák közt. Sokkos állapotukban, Viktor és Ginger jámborul követték.
— Megbolondultál? — sziszegte Ginger. — Így kitartani! El is veszthettük volna az esélyünk!
— Én meg sem szólaltam! Azt hittem, te voltál! — méltatlankodott Viktor.
— Te voltál! — szögezte le Ginger.
Összenéztek.
Lenéztek.
— Vaú, vaú — közölte Gaspod, a csodakutya.
Himpeller megfordult.
— Mi ez a zaj? — kérdezte.
— Ó, ez csak… ez csak ez a kutya, amit találtunk — vágta rá sietve Viktor. — A neve Gaspod. Tudja, a híres Gaspod után.
— Trükköket is tud — tódította rosszindulatúan Ginger.
— Idomított kutya? — Himpeller lehajolt és megveregette Gaspod golyófejét.
— Morr, morr.
— Megdöbbenne azoktól a dolgoktól, amikre képes — jelentette ki Viktor.
— Megdöbbenne — visszhangozta Ginger.
— Viszont rusnya egy jószág — csóválta fejét Himpeller. Hosszú, fürkésző pillantást vetett Gaspodra, ami olyan volt, mintha egy százlábút hívott volna ki seggberúgó versenyre. Gaspod képes lett volna farkasszem-nézésben legyőzni egy tükröt.
Úgy tűnt, Himpeller egy ötletet forgat a fejében. — Jelzem… hozzátok magatokkal reggel! Az emberek szeretnek egy jót nevetni — állapította meg Himpeller.
— Ó, ő aztán tényleg nevetséges — jegyezte meg Viktor. — Egyenesen röhejes.
Miközben elsétáltak, Viktor hallotta, hogy egy halk hang a háta mögött ezt mondja: — Ezért még megkapod a magadét. Különben is, tartozol nekem egy tallérral.
— Miért?
— Ügynöki díj — közölte Gaspod, a Csodakutya.
Holivud fölött előjöttek a csillagok. Hatalmas, sok millió fokra fonósodott hidrogéngömbök voltak, olyan tüzesek, hogy még csak ki se tudtak égni. Haláluk előtt sokan közülük szerfelett föl fognak dagadni, aztán apró, sértődött törpékké zsugorodnak s csupán érzelgős csillagászok fognak emlékezni rájuk. Közben azonban ragyognak az alkimisták fölfogóképességét meghaladó átalakulások miatt, és tiszta fénnyé alakítják a merőben unalmas elemeket.
Ankh-Morpork fölött csupán zuhogott.
A rangidős varázslók az elefántos váza köré gyülekeztek. Maphlaves szigorú parancsára már visszahelyezték a folyosóra.
— Emlékszem Rikterre — közölte a Dékán. — Keszeg pasas. Afféle egyvágányú elme. De okos.
— He, he. Emlékszem az egérszámlálójára — merengett Motolla Alánk vénséges tolókocsijából. — Egereket szokott számolni.
— Maga a váza roppant… — kezdte a Kincstárnok, aztán azt mondta: — Hogy érti azt, hogy egereket számolt? Bevitte őket a szerkezetbe egy futószalag vagy valami?
— Ó, nem! Csak fölhúztad, tudod, és ott állt szélsebesen forogva, megszámolva az épületben levő összes egeret, mm, és fölbukkantak azok a kis kerekek, rajtuk számokkal.
— Miért?
— Mm? Gondolom, csak meg akarta számolni az egereket.
A Kincstárnok vállat vont. — Ez a cserép — jelentette ki közel dugva hozzá az orrát — valójában egy régi Ming váza.
Reménykedően várt.
— Miért nevezik Mingnek? — kérdezte az Arkrektor, mintegy végszóra.
A Kincstárnok megkoccintotta a cserepet. Az mingett.
— És azok ólomlabdacsokat köpnek az emberre? — firtatta Maphlaves.
— Nem, Magiszter. Csak Rikter beletette a… gépezetet. Akármi legyen is. Akármit csináljon is.