Soll és Viktor megbiccentették fejük egymás felé.
— Nem hinném, hogy a „bwanák” a megfelelő szó, bácsikám — jegyezte meg Soll.
— Klaccsi, nem? — tudakolta Himpeller.
— Hát, a szó szoros értelmében, de azt hiszem, Klaccs másik részéről, és talán az „effendik” vagy ilyesmi…
— Ha külföldi, én nem bánom — felelte Himpeller olyan hangsúllyal, amely azt sugallta, az ügy le van zárva. Megint megveregette Viktor hátát. — Oké, fiú, bújj jelmezbe! — Kuncogott. — Száz teve! Micsoda elme!
— Elnézést, Mr. Himpeller — szólalt meg a plakátkészítő művész, aki addig feszengve álldogált —, nem értem ezt a részt itt…
Himpeller kitépte a papírt a férfi kezéből.
— Melyik részt? — förmedt rá.
— Ahol Miss De Synt írja le…
— Pedig nyilvánvaló — közölte Himpeller. — Amit akarunk, az az egzotikus, csábító, ám a távolban játszódó románc a piramisokkal teleszórt Klaccsban, világos, szóval magától értetődik, hogy használnunk kell a titokzatos és fürkészhetetlen kontinens jelképét, érted? Hát állandóan nekem kell elmagyaráznom mindent mindenkinek?
— Csak mert azt hittem… — kezdte a művész.
— Csak csináld meg!
A művész lenézett a papírra. — „A lány arca — olvasta — Szfink”.
— Úgy van — bólogatott Himpeller. — Igen!
— Azt gondoltam, talán Szfinx…
— Halljátok a fickót? — kérdezte Himpeller, ismét az éghez beszélve. Szúrósan meredt a művészre. — A lány arcáról van szó, nem igaz? Ő szfink, te szfinksz. És most fogj hozzá! Azt akarom, hogy ezek a plakátok városszerte kinn legyenek holnap hajnalra.
A művész elkínzott tekintettel nézett Viktorra, aki már kezdett erre ráismerni. Himpeller körül mindenki így nézett egy idő után.
— Igenis, Mr. Himpeller — mondta.
— Rendben. — Himpeller Viktorhoz fordult.
— Miért nem öltöztél még át? — kérdezte.
Viktor gyorsan bebukott a sátorba. Egy pöttöm, idős, dupla cipó alakú hölgy[12] rásegítette jelmezét, amelyet szemlátomást ügyetlenül feketére festett lepedőkből készítettek, bár ha figyelembe vesszük az elszállásolás jelenlegi helyzetét Holivudban, valószínűleg csak lekaptak néhány lepedőt találomra egy ágyról. Aztán a néni átnyújtott neki egy görbe kardot.
— Miért hajlott? — kérdezte Viktor.
— Azt hiszem, szándékosan, kedves — felelte a hölgy kissé bizonytalanul.
— Azt hittem, a kardoknak egyenesnek kell lennie — jelentette ki Viktor. Hallotta, amint odakint Himpeller megkérdezi az égtől, miért olyan hülye mindenki.
— Talán kezdetben egyenesek és használat közben meggörbülnek — találgatott az idős hölgy, és megveregette a fiú kezét. — Sok mindennel megesik.
Ragyogó mosolyt vetett Viktorra. — Ha te rendben vagy, kedves, jobb lesz, ha megyek és segítek az ifjú hölgynek arra az esetre, ha netalán kis törpék leselkednének rá.
A nénike kitotyogott a sátorból. A szomszédos sátorból fémes csörgés hallatszott és Ginger panaszra emelt hangja.
Viktor kísérletképpen néhányszor suhintott a karddal.
Gaspod féloldalra billentett fejjel figyelte.
— Minek kéne lenned? — firtatta végül.
— Nyilván a sivatagi haramiabanda vezérének — válaszolta Viktor. — Romantikusnak és magával ragadónak.
— Kit magával ragadónak?
— Szerintem csak általában magával ragadónak. Gaspod, hogy értetted, amikor azt mondtad, Himpellert aztán elkapta?
A kutya egyik mancsát harapdálta.
— Nézd meg a szemét — javasolta. — Még a tiédnél is rosszabb.
— Az enyémnél? Miért, mi történt az enyémmel?
Detritus, a troll bedugta fejét a sátor ajtaján. — Mr. Himpeller azt mondja, hogy most rögtön kellesz neki — közölte.
— A szemem? — kérdezte Viktor. — Valami van a szememmel?
— Vaú.
— Mr. Himpeller azt mondja… — kezdte Detritus.
— Jól van, na, jól van, na! Máris megyek!
Viktor ugyanakkor lépett ki a sátrából, amikor Ginger is a magáéból. Behunyta a szemét.
— Jaj, ezer bocsánat — motyogta. — Visszamegyek és megvárom, míg fölöltözöl…
— Már fölöltöztem.
— Mr. Himpeller azt mondja… — szólalt meg Detritus mögöttük.
— Gyere! — mondta Ginger és megragadta a fiú karját. — Nem várathatunk meg mindenkit.
— De te… a te… — Viktor lenézett, ami nem sokat segített. — Van egy köldök a gyémántodban — kockáztatta meg.
— Abba már beletörődtem — felelte Ginger és kifeszítette vállát, erőfeszítést téve, hogy minden a helyére kerüljön. — Inkább ez a két serpenyőfedő okoz nekem gondot. — Rádöbbent, hogy mi mindent el kell szenvedjenek azok a szerencsétlen lányok a háremekben.
— És nem bánod, hogy ha az emberek meglátnak így? — firtatta Viktor elképedve.
— Miért bánnám? Ez mozgó kép. Nem mintha valóságos lenne. Különben is, megdöbbennél azon, mi mindent kell megcsináljanak a lányok jóval kevesebb, mint napi tíz tallérért.
— Kilencért — helyesbített Gaspod, aki még mindig Viktor sarkában volt.
— Rendben, gyűljenek ide, emberek! — kiabálta Himpeller egy szócsövön át. — A Puszta Fiai oda legyenek szívesek. A rabszolgalányok… hol vannak a rabszolgalányok? Rendben. Kurblimanok…?
— Még sose láttam ilyen sok embert egy mozgóban — suttogta Ginger. — Biztos, hogy többe kerül száz tallérnál!
Viktor szemügyre vette a Puszta Fiait. Úgy látszott, mintha Himpeller beugrott volna Iglichez és fölbérelte volna az ajtóhoz legközelebbi húsz személyt, tekintet nélkül alkalmasságukra, s aztán mindegyik megkapta fejére Himpeller elképzelését a sivatagi haramia fejfedőjéről. Voltak troll származású Fiai a Pusztának — Szikla fölismerte és odaintett neki —, törpe származású Fiai a Pusztának, és, a sor végére csoszogóban, egy pöttöm, szőrös és vadul vakarózó Fia is, olyan fejfedőben, amely leért egész a tappancsáig.
— …megragadod a lányt, elbűvöl a szépsége és aztán keresztbe hajítod a kápádon. — Himpeller hangja befurakodott Viktor tudatába.
Kétségbeesetten újrajátszotta a félig hallott utasításokat az emlékezetében.
— A mimen? — érdeklődött.
— Az a nyerged része — sziszegte oda Ginger.
— Ó!
— És aztán elügetsz az éjszakába, követ téged az összes Fia a Pusztának lelkesítő sivatagi haramiadalokat énekelve…
— Senki sem fogja hallani őket — vágott közbe Soll segítőkészen. — De ha tátognak a szájukkal, az segít, hogy létrejöjjön a, tudod, millijő.
— De nincs is éjszaka — hökkent meg Ginger. — Fényes nappal van.
Himpeller rábámult.
Hápogott egyet-kettőt.
— Soll! — üvöltötte.
— Nem tudunk filmezni éjszaka, bácsikám — sietett fölvilágosítani az unokaöccs. — A krampuszok nem lennének képesek látni. Nem értem, miért ne mutathatnánk föl egy táblát, ami így szól „Éjjel” a jelenet elején azért…
— Nem olyan a mozgó képek varázsa! — csattant föl Himpeller. — Az csak összezagyválja a dolgokat!
— Elnézést! — szólalt meg Viktor. — Elnézést, de ez bizonyára nem számít, mert a krampuszok minden bizonnyal feketére tudják festeni az égboltot, rajta csillagokkal, nem?
12
Mrs. Marietta Kozmopilita, korábban ankh-morporki varrónő, míg álmai Holivudba nem szólították, ahol rájött, hogy szakértelmét a kötőtűvel igen sokra értékelik. Valaha banális zoknik stoppolója, most látszatpáncélingek kötögetője trolloknak, ráadásul képes egy-kettőre fölhajtani egy hárembugyogót.