— Naná, főnök.
— Egyenesen át a hegyeken!
— Naná, főnök.
Ha nagyon megerőltetted a szemed, épp csak ki lehetett venni, hogy a bíborszürkét fehér koronázza.
— Azok ugyancsak magas hegyek — jegyezte meg Azhural, és a hangjában kétség bujkált.
— Emelkedő föl, ereszkedő le — vetette oda M’Bu aforisztikusan.
— Az igaz — ismerte el Azhural. — Mondhatni, hogy átlagban véve, az út végig lapos.
Újra a hegyeket fürkészte.
— Ezer elefánt — motyogta. — Tudtad azt, fiam, hogy amikor Leonidák király sírját építették Ephebében, száz elefántot használtak a kövek fuvarozására? És kétszáz elefántot, ezt regéli a történelem, használtak a Rhoxie-palota megépítésekor Klaccs városában.
A távolban mennydörgött.
— Ezer elefánt — ismételte meg Azhural. — Ezer elefánt. Kíváncsi vagyok, vajon mire kellenek?
A nap további részét Viktor transzban töltötte.
Még több vágta és verekedés jött, és még több időátrendezés. Az utóbbit Viktor még mindig nehezen tudta fölfogni. A filmet nyilvánvalóan szét lehetett szabdalni és később újra összeragasztani, hogy így a dolgok a helyes sorrendben történjenek. És bizonyos dolgoknak egyáltalán meg sem kellett történnie. Látta, amikor a művész megrajzolt egy táblát, melyen ez állt: „A Kiráji Palotába, Egy Órával Késöb”.
Az Időből eltűnt egy óra, csak úgy. Persze, tudta, hogy valójában nem távolították el műtéti úton az életéből. Az a fajta dolog volt, ami lépten-nyomon megesik a könyvekben. És a színpadon is. Látott egyszer egy vándorszínész-társulatot, és az előadás varázsütésre átugrott Egy Tsorti Csatamezőről Ugyanazon Éjszaka, Az Ephebei Erődbe nem többel, mint a darócfüggöny rövid ideig tartó leeresztésével és egy csomó tompa ütődéssel meg káromkodással, miközben megváltozott a szín.
De ez más volt. Tíz perccel egy jelenet eljátszása után eljátszottál egy másikat, ami az előző napon zajlott, valahol másutt, mert Himpeller kibérelte a sátrakat mindkét jelenethez és nem akart a szükségesnél többet fizetni értük. Csak meg kell próbálnod elfelejteni mindent, a Jelent kivéve, és ez nem megy könnyen, ha közben minden pillanatban arra az elenyésző érzésre számítasz…
Ami nem jött. Pont még egy lagymatag verekedésjelenet után Himpeller bejelentette, hogy kész az egész.
— Nem csináljuk meg a végét? — kérdezte Ginger.
— Már reggel megcsináltátok — felelte Soll.
— Ó!
Csivitelő nesz hallatszott, amikor a dobozukból kiengedett krampuszok leültek apró lábukat lógázva a fedél szélére, és körbeadtak kézről-kézre egy parányi cigarettát. A statiszták sorban álltak a fizetésükért. A teve belerúgott a Tevékért Felelős Alelnökbe. A kurbliman kicsévélte a hatalmas filmtekercseket dobozukból és távozott, hogy elvégezze a misztikus vágást és ragasztást, amivel a kurblimanok foglalkoznak a sötétség óráiban. Mrs. Kozmopilita, a Ruhatárért Felelős Alelnök, összegyűjtötte a jelmezeket és eltipegett, talán, hogy visszategye őket az ágyakra.
A néhány holdnyi satnya bozótos megszűnt a Nagy Nef hullámzó dűnéinek lenni, és ismét visszatért szokványos létéhez, mint satnya bozótos. Viktor úgy érezte, hogy tulajdonképpen ugyanez történik vele is.
Egyesével-kettesével a mozgóképvarázs készítői elszállingóztak, nevetgélve és tréfálkozva és megállapodva, hogy majd később találkoznak Iglicnél.
Ginger és Viktor egyedül maradtak az űr egyre táguló körében.
— Pont így éreztem magam, amikor először elment a cirkusz — jelentette ki Ginger.
— Mr. Himpeller azt mondta, holnap csinálunk egy újabbat — jegyezte meg Viktor. — Biztos vagyok benne, hogy menet közben találja ki az egészet. Mindegy, mindkettőnknek van tíz tallérja. Leszámítva, amivel Gaspodnak tartozunk — tette hozzá lelkiismeretesen. Bután vigyorgott a lányra. — Föl a fejjel! — vidította. — Azt csinálod, amit mindig is szerettél volna.
— Ne legyél olyan hülye! Két hónappal ezelőtt még csak nem is tudtam a mozgó képek létezéséről. Nem is léteztek.
Céltalanul elbóklásztak a város irányába.
— Mi szerettél volna lenni? — kockáztatta meg a fiú.
Ginger vállat vont. — Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy nem akarok fejőnő lenni.
Otthon is léteztek fejőnők. Viktor megpróbált emlékezni bármire, akármire velük kapcsolatban. — Nekem mindig úgy tűnt, hogy a fejőnőség érdekes munka — jelentette ki kissé tétován. — Tudod, boglárkák. Meg friss levegő.
— Hideg, és nyirkos és amint befejezted, a nyavalyás tehén fölrúgja a sajtárt. Ne beszélj nekem a fejőnőségről! Vagy a pásztorleánykodásról! Vagy a libapásztorlányságról! Tényleg utáltam a tanyánkat.
— Ó!
— És elvárták tőlem, hogy menjek feleségül az unokatestvéremhez tizenöt évesen.
— Azt szabad?
— Ó, igen. Ott, ahonnan származom, mindenki az unokatestvérével házasodik össze.
— Miért? — firtatta Viktor.
— Gondolom, ez megóv attól, hogy aggódnod kelljen, mit kezdesz a szombat estéiddel.
— Ó!
— Te nem akartál lenni valami? — kérdezte Ginger, egy egész mondatnyi megvetést sűrítve két vacak kis betűbe.
— Nem igazán — válaszolta Viktor. — Minden érdekesnek látszik, míg nem csinálod. Akkor rájössz, hogy az is csak munka. Fogadok, hogy az olyanok, mint Cohen, a Barbár, azt gondolják fölébredéskor „Jaj, ne, nehogy már megint egy nap, amikor a világ drágaköves trónjait tiprom szandálos lábammal!”
— Ezt teszi? — tudakolta Ginger, akarata ellenére érdeklődve.
— A történetek szerint igen.
— Miért?
— Fogalmam sincs. Gondolom, ez is csak egy állás.
Ginger fölvett egy maréknyi homokot. Apró, fehér kagylók voltak benne, amelyek a kezében maradtak, amikor a homok kicsorgott ujjai közül.
— Emlékszem, amikor cirkusz jött a falunkba — mesélte. — Tízéves voltam. Volt köztük az a lány flitteres trikóban. Táncolt egy kötélen. Még bukfencezni is tudott rajta. Mindenki éljenzett és tapsolt. Nekem nem engedték, hogy fára másszak, de őt megéljenezték. Akkor határoztam el.
— Á — mondta Viktor, megpróbálva lépést tartani ennek lélektanával. — Elhatároztad, hogy valaki akarsz lenni?
— Ne butáskodj! Akkor határoztam el, hogy jóval több leszek, mint puszta valaki.
Az alkony felé hajította a kagylókat és nevetett. — Hogy én leszek a leghíresebb a világon, mindenki belém fog szeretni, és örökké élni fogok.
— Az mindig jó, ha tudod mit akarsz — felelte diplomatikusan Viktor.
— Tudod, mi a legnagyobb tragédia az egész világon? — kérdezte Ginger, aki a legkevésbé sem figyelt a fiúra. — Az a rengeteg ember, aki sosem jön rá, mi is az, amit valójában csinálni szeretne vagy mi az, amihez tényleg ért. Az a rengeteg fiú, aki kovács lesz, mert az apja is kovács volt. Az összes ember, aki tényleg fantasztikus fuvolás lehetne, de megöregszik és meghal anélkül, hogy valaha hangszert látna, szóval inkább csapnivaló szántóvető lesz. Az összes tehetséges ember, aki még csak nem is tud a tehetségéről. Talán még csak nem is olyan korban születnek, amikor egyáltalán rájöhetnének.
Nagy levegőt vett. — Az összes ember, aki sohasem tudja meg, mi az, ami tényleg lehetne. Az összes elvesztegetett lehetőség. Hát, Holivud az én lehetőségem, érted? Ez az én esélyem, hogy boldoguljak!