Viktor bólintott. — Igen — értett egyet. — Goldfis úgy nevezte, varázslat a átlagember számára. Egy férfi elforgat egy kurblit, és megváltozik az életed.
— És nem csak az enyém — folytatta Ginger. — Ez mindnyájunknak lehetőség. Mindazoknak, akik nem varázslók és királyok és hősök. Holivud olyan, mint egy hatalmas, forrongó gulyás, csak ezúttal más alkotórészek lebegnek a felszínre. Váratlanul itt vannak ezek az új dolgok, amiket megtehet az ember. Tudod, hogy a színházak nem engedik, hogy nők is szerepelhessenek? De Holivud engedi. És Holivudban van olyan munka trolloknak, ami nem csak azzal jár, hogy másokat megverjenek. És mit csináltak a kurblimanok, mielőtt lett volna forgatandó kurbli?
Tétován Ankh-Morpork távoli ragyogása felé intett kezével.
— Most próbálnak arra módot találni, hogy hangot adjanak a mozgóképhez — állította — és valahol ott vannak emberek, akikről ki fog derülni, hogy döbbenetesen jók a…, a…, a… hangzók készítésében. Még nem is sejtik — de ott vannak valahol. Képes vagyok érezni őket. Ott vannak valahol.
A szeme aranyszínben izzott. Lehet, hogy csak a naplemente, gondolta Viktor, bár…
— Holivud miatt emberek százai ébrednek rá, hogy mi az, amik tényleg szeretnének lenni — szögezte le Ginger. — És ezrek meg ezrek kapnak esélyt arra, hogy úgy egy órára megfeledkezzenek magukról. Ez az egész nyavalyás világ kap egy alapos fölrázást!
— Ez az — szólalt meg Viktor. — Ez az, ami aggaszt. Olyan, mintha bele lennénk szőve valami tervbe. Azt hiszed, mi használjuk Holivudot, ám valójában Holivud használ minket. Mindnyájunkat.
— Hogyan? Minek?
— Nem tudom, de…
— Csak vedd a varázslókat! — folytatta Ginger fölháborodástól reszketve. — Ugyan mi haszna volt bárkinek is a mágiájukból?
— Azt hiszem, az tartja össze a világot… — kezdte Viktor.
— Egész jók a varázslángokban meg ilyenekben, de képesek létrehozni egy vekni kenyeret? — Ginger nem volt abban a hangulatban, hogy bárkire odafigyeljen.
— Nem nagyon tartósan — válaszolta Viktor tehetetlenül.
— Az meg mit jelent?
— Valami valóságos, mint például egy vekni kenyér, rengeteg… hát… gondolom, energiának hívnád azt, amit tartalmaz — közölte Viktor. — Jó nagy mennyiségű erő kell ahhoz, hogy akkora energiamennyiséget hozzon létre. Átkozottul jó varázsló kell legyél ahhoz, hogy egy másodperc tört részénél hosszabb időre teremts kenyeret. De tudod, valójában nem erről szól a varázslás — tette hozzá sietve —, mert ez a világ…
— Kit érdekel? — legyintett Ginger. — Holivud tényleg tesz valamit az átlagemberért. Ezüstvásznas varázslatot.
— Mi történt veled? Múlt éjjel…
— Az akkor volt — felelte türelmetlenül Ginger. — Nem érted? Eljuthatunk valahova. Valakivé válhatunk. Holivudnak köszönhetően. Számunkra a világ…
— Homár — vágott közbe Viktor.
A lány ingerülten legyintett. — Amelyik rákfélét csak akarod — mondta. — Igazából gyöngykagylóra gondoltam.
— Tényleg? Nekem a homárok jutottak eszembe.
— Kincstárnook!
Az én koromban igazán nem kellene így rohangásznom, gondolta a Kincstárnok, amint a folyosón trappolt válaszolva az Arkrektor bömbölésére. Különben is, miért érdekli annyira az átkozott vacak? Nyavalyás cserép!
— Jövök már, Magiszter — fuvolázta.
Az Arkrektor íróasztalát ősrégi iratok borították el.
Amikor egy varázsló meghal, minden írását elraktározzák a Könyvtár egyik félreeső nyúlványában. Polc hátán polc, tele némán málladozó irattal, a titokzatos bogarak és rothadás törzshelye, nyúlik el a kifürkészhetetlen messzeségbe. Mindenki folyton azt mondta mindenkinek, hogy tömérdek anyag van ott a kutatóknak, bárcsak tudna valaki időt szakítani rá.
A Kincstárnok mérges volt. Sehol se találta a Könyvtárost. Mostanában úgy tűnt, az emberszabású sosincs a helyén. Kénytelen volt saját maga keresgélni az irományok közt.
— Azt hiszem, ez az utolsó, Arkrektor — jelentette be, odaborítva egy poros papírlavinát az íróasztalra. Maphlaves hessegette a molyfelhőt.
— Papír, papír, papír — motyogta. — Hány nyavalyás papírcetli van a holmijában, he?
— Ööö… 23.813, Arkrektor — felelte a Kincstárnok. — Nyilvántartást készített róla.
— Ezt nézd meg! — szólt az Arkrektor. — „Csillagnumerátor”… „Tisziszámláló Egyházi Területeken történő Használatra”… „Posvány-mérőóra”… Posvány-mérőóra! A fickó őrült volt!
— Nagyon rendszerető elméje volt — közölte a Kincstárnok.
— Az ugyanaz.
— Ez, ööö, tényleg fontos, Arkrektor? — reszkírozta meg a Kincstárnok.
— A nyavalyás labdacsokat lőtt rám — válaszolta Maphlaves. — Kétszer is!
— Biztos vagyok benne, hogy nem, ööö, szándékosan…
— Tudni akarom, hogyan készült, ember! Csak gondolj a lehetőségekre a sportlövészetben!
A Kincstárnok megpróbált a lehetőségekre gondolni.
— Biztos vagyok benne, hogy Rikternek nem állt szándékában bármiféle támadóeszközt készíteni — kockáztatta meg kétségbeesetten.
— Ki nem fütyül arra, hogy mi állt az ő szándékában? Hol van most az izé?
— Homokzsákokat tetettem köré a szolgákkal.
— Jó ötlet. Ez…
…vuamm… vuamm…
Tompa püffenés hallatszott a folyosóról. A két varázsló jelentőségteljesen összenézett.
…vuamm… vuammVUAMM.
A Kincstárnok visszafojtotta lélegzetét.
ttyalp
ttyalp
ttyalp
Az Arkrektor a kandallópárkányon álló homokórára pillantott. — Most már minden öt percben teszi — állapította meg.
— És már három lövedékig fokozódott — bólintott a Kincstárnok. — Rendelnem kell néhány további homokzsákot.
Átlapozott egy halom papírt. Megakadt a szeme egy szón.
Valóság.
Lepillantott a lapon végigfolyó kézírásra. Annak nagyon apró, ákombákom, megfontolt kinézete volt. Valaki azt mondta neki, azért, mert Rikter „Számok” análisan visszamaradt személy volt. A Kincstárnok nem tudta, hogy ez mit jelent, és remélte, hogy soha nem is fogja megtudni.
A másik szó ez volt: Mérés. A tekintete fölfelé emelkedett és fölfogta az aláhúzott címet: Néhány Megjegyzés a Valóság Objektív Méréséről.
A lapon szerepelt egy ábra. A Kincstárnok megbámulta.
— Találtál valamit? — kérdezte az Arkrektor föl sem nézve.
A Kincstárnok földugta köntöse ujjába a papírlapot.
— Semmi fontosat — válaszolta.
Odalenn, a parton hullámtörés morajlott (…és a felszín alatt a homárok hátrafelé faroltak a mély, elárasztott utcákon…)
Viktor újabb uszadékfa-darabot hajított a tűzre. Az kéken égett a sótól.
— Nem értem Gingert — jelentette ki. — Tegnap még teljesen normális volt, ma meg az egész a fejébe szállt.
— Szukák! — rokonszenvezett Gaspod.
— Ó, olyan messzire nem mennék — felelte Viktor. — Csak apatikus.