Himpellernek mostanra két irodája lett. Volt egy, ahol ő üvöltözött az emberekkel, és egy másik, nagyobbik, pont mellette, ahol az emberek egymással üvöltöztek. Soll üvöltözött a kurblimanokkal. A kurblimanok üvöltöttek az alkimistákkal. Krampuszok mászkáltak minden lapos felületen és belefulladtak a kávéscsészékbe és üvöltöztek egymással. Két, kísérleti zöld papagáj üvöltözött saját magával. Fura jelmezeket viselő emberek tévedtek be és üvöltöztek. Goldfis üvöltött, mert nem egészen tudott rájönni, miért van most az íróasztala a külső irodában, jóllehet övé a stúdió.
Gaspod ebkedvűen ült a belső iroda ajtaja mellett. Az utolsó öt percben beszerzett egy bátortalan rúgást, egy sületlen kekszet, és egy simogatást a fejére. Úgy vélte, előnybe került a játszmában, kutyaszempontból.
Megpróbált egyszerre odafigyelni az összes beszélgetésre. Szerfölött tanulságos volt. Először is, néhány bejövő és üvöltöző ember pénzeszacskókat cipelt…
— Hogy mit?
Az ordítás a belső irodából hallatszott. Gaspod fülét hegyezte.
— Én, ööö, szeretnék egy szabadnapot, Mr. Himpeller — közölte Viktor.
— Szabadnapot? Nem akarsz dolgozni?
— Csak egy napig, Mr. Himpeller.
— De nem gondolod, hogy fogom magam és fizetek olyanoknak, akik szabadnapot vesznek ki, ugye? Nem úszom a pénzben, tudod. Még csak szó sincs arról, hogy nyereségesek lennénk. Íjat szoríthatsz a halántékomhoz, miért is ne.
Gaspod a zacskókra nézett, ott Soll előtt, aki bőszen adta össze a pénzhalmokat. Az állat cinikusan fölvonta szemöldökét.
Csönd támadt. Jaj, ne, gondolta Gaspod. Az ifjú idióta elfelejtette a szövegét.
— Nem kérek fizetséget, Mr. Himpeller.
Gaspod megnyugodott.
— Nem kérsz fizetséget?
— Nem, Mr. Himpeller.
— De gondolom, vissza akarod kapni az állásod, amikor visszajössz? — gúnyolódott Himpeller.
Gaspod izmai megfeszültek. Viktor előzőleg jó sok korrepetálást igényelt.
— Hát, remélem, Mr. Himpeller. De azt gondoltam, esetleg megnézem, mit tud ajánlani az Egybesült Alkimisták.
Pontosan olyan hang hallatszott, mint amikor egy szék háta a falhoz ütődik. Gaspod gonoszul vigyorgott.
Újabb pénzeszacskót ejtettek Soll elé.
— Az Egybesült Alkimisták!
— Tényleg úgy tűnik, mintha jól haladnának a hangzókkal, Mr. Himpeller — mondta jámborul Viktor.
— De ők kontárok! És csalók!
Gaspod homlokát ráncolta. Nem tudta fölkészíteni Viktort ezen a szakaszon túl.
— Hát, az nagy megkönnyebbülés, Mr. Himpeller.
— Már miért?
— Hát, az szörnyű lenne, ha csalók lennének és profik.
Gaspod bólintott. Remek húzás. Remek húzás.
Az íróasztalt sietve megkerülő léptek hangja hallatszott. Amikor Himpeller újra megszólalt, kutat lehetett volna fúrni a hangjába és hordónként tíz tallérért árulni.
— Viktor! Viki! Hát nem olyan voltam hozzád, mint egy nagybácsi?
Ami azt illeti, de igen, gondolta Gaspod. A legtöbb itteni emberhez olyan, mint egy nagybácsi. S az az oka, hogy mindegyik az unokaöccse.
Abbahagyta a fülelést, részben, mert Viktor meg fogja kapni a szabadnapját és minden valószínűség szerint még fizetést is, de főleg mert egy másik kutyát vezettek be a szobába.
Az hatalmas volt és fényes szőrű. Úgy csillogott a szőre, akár a méz.
Gaspod fölismerte, hogy a másik fajtiszta kostetői vadászkutya. Olyan volt, amikor leült mellé, mintha egy csodásan áramvonalas versenyjacht csusszant volna egy szénszállító uszály melletti horgonyzóhelyre.
Hallotta, hogy Soll így szóclass="underline" — Szóval ez a bácsikám legújabb ötlete, mi? Hogy hívják?
— Laddie — válaszolta az idomár.
— Mennyibe került?
— Hatvan tallér.
— Egy kutyáért? Rossz üzletágban dolgozunk!
— Mindenféle trükköt tud, azt állította a tenyésztő. Tükörfényes elme, azt mondta. Pont az, amit Mr. Himpeller keres.
— Hát, kösd oda! És ha az a másik korcs marakodást kezdeményez, rúgd ki!
Gaspod hosszas, alapos fürkészésnek vetette alá Sollt. Aztán, amikor a figyelem elterelődött róluk, közelebb oldalgott az újonnanjötthöz, tetőtől talpig szemügyre vette, és halkan odaszólt neki a szája sarkából.
— Mér’ vagy itt? — kérdezte.
A kutya a jóvágású értetlenség pillantásával ajándékozta meg.
— Úgy értem, tartozol valakihez vagy mi? — faggatta Gaspod.
A kutya halkan szűkölt.
Gaspod megpróbálkozott a kutyaeszperantóval, ami vonyítások és szimatolások egyvelege.
— Helló? — kockáztatta meg. — Van ott valaki?
A kutya farka bizonytalanul billent.
— Az itteni kaja fenemód borzalmas — közölte Gaspod.
A kutya fölemelte előkelő pedigréjű orrát.
— Ez a hely mi? — kérdezte.
— Ez Holivud — válaszolta Gaspod csevegő tónusban. — Gaspod vagyok. Tudod, a híres Gaspod után neveztek el. Ha bármit tudni szeretnél, csak…
— Ez a sok kétlábú itt. Dur… Ez a hely mi?
Gaspod csak ámult.
Ebben a pillanatban kinyílt Himpeller ajtaja. Viktor bukkant elő, köhögve, egy szivar végén.
— Pompás, pompás — mondta Himpeller, aki kikísérte. — Tudtam, hogy el tudjuk rendezni. Ne hagyd kárba, veszni, fiú, ne hagyd kárba veszni! Egy tallért kóstál doboza. Ó, látom, elhoztad a kiskutyád.
— Vaú — mondta ingerülten Gaspod.
A másik kutya röviden, élesen vakkantott és minden szál szórévet engedelmes éberséget sugározva fölült.
— Á! — szólt Himpeller. — És látom, megjött a mi csodakutyánk is.
Gaspod farkat helyettesítő szükségmegoldása egyszer-kétszer megrándult.
Aztán derengeni kezdett a való.
Rámeredt a nagyobb kutyára, szólásra nyitotta száját, még időben leállította magát, és sikerrel alakította át egy „Kaff?”-á.
— Az egyik éjjel támadt ez az ötletem, amikor megláttam a kutyád — mesélte Himpeller. — Arra gondoltam, az emberek szeretik az állatokat. Magam a kutyákat kedvelem. Jó elképzelés a kutya. Életet ment, az Ember legjobb barátja, ilyesmik.
Viktor Gaspod mérges arckifejezésére pillantott.
— Gaspod igazán fényes elme — jelentette ki.
— Ó, számítottam rá, hogy ezt hiszed — felelte Himpeller. — De csak rá kell nézni kettejükre. Egyrészt itt ez az értelmes, éber, szép állat, másrészt itt ez a csökevényes porgombolyag. Úgy értem, nem versenyhelyzet, nincs igazam?
A csodakutya élénken csaholt.
— Ez a hely mi? Laddie jó fiú!
Gaspod a szemét forgatta.
— Érted, mire gondolok? — kérdezte Himpeller. — Adjunk neki egy találó nevet, némi idomítást, és máris megszületik egy csillag. — Megint hátba verte Viktort. — Örülök, hogy láttalak, örülök, hogy láttalak, gyere bármikor, csak ne túl gyakran, ebédeljünk együtt valamikor, és most hordd el magad, Soll!
— Jövök, bácsikám.
Viktor hirtelen egyedül maradt, eltekintve a kutyáktól és az emberekkel teli szobától. Kivette szájából a szivart, ráköpött az izzó végére, és óvatosan eldugta egy cserepes növény mögé.