Az egyetlen, aki nem rettegett a szörnyű fickótól, a vén és teljesen süket Motolla Alánk volt, aki már betöltötte a százharmincat és, jóllehet az ősi mágikus művek szakértőjének tartották, megfelelő előzetes értesítést és nekifutást igényelt, hogy megbirkózzon a jelennel. Sikerült megemésztenie a tényt, hogy az új Arkrektor az egyik olyan élősövény-és-pipibolond fickó lesz, egy-két hetébe fog telni, míg fölfogja a dolgok megváltozását, s időközben udvarias és kulturált társalgást folytatott aból a kevésből kiindulva, amire még vissza tudott emlékezni a Természettel illetve bármivel kapcsolatban.
Ilyesféleképpen:
— Gondolom, ez bizonyára, mm, nagy változás magának, mm, hogy valódi ágyban alszik, ahelyett, mm, hogy a szabad ég alatt tenné? — És: — Ezeket az izéket, mm, itt késnek és villának hívják, mm. — És: — Mit gondol, ez a, mm, zöld valami a tojásrántottán, esetleg lehet petrezselyem?
Ám mivel az új Arkrektor evés közben sose figyelt igazán oda semmire, amit bárki mondott neki, és Alánk sose vette észre, hogy nem kap választ, egész jól kijöttek egymással.
Különben is, a Kincstárnoknak más gondja volt.
Először is, az alkimisták. Nem lehet megbízni az alkimistákban. Túlságosan komolyan veszik a dolgokat.
Bumm.
És ez volt az utolsó. Teljes napok múltak el a kis robbanások megszakításai nélkül. A város ismét visszatért a normális kerékvágásba, ami nagy bolondság volt tőle.
A Kincstárnok elmulasztotta figyelembe venni, hogy a robbanások megszűnése nem jelenti azt, hogy az alkimisták abbahagyták, amit csináltak, akármi volt is az. Csak annyit jelent, hogy immár jól csinálják.
Éjfélre járt. A parton hullámtörés morajlott és foszforeszkáló ragyogást hozott létre a sötétben. Viszont az ősi domb körül olyan tompán hangzott, mintha több réteg bársonyon keresztül érkezett volna.
A lyuk a homokban mostanra egész nagy lett.
Ha belehallgatóznál, esetleg azt hinnéd, ki tudod venni a tapsolást.
Még mindig éjfél volt. Ankh-Morpork füstje és kigőzölgései fölött telihold siklott — hálásan, hogy több ezer mérföld ég választja el tőlük.
Az Alkimisták Céhszékháza új volt. Mindig új szokott lenni. Az elmúlt két évben négyszer dőlt robbanva romba és épült újra, a legutóbbi alkalommal előadó- és bemutatóterem nélkül, abban a reményben, hogy ez esetleg jótékony hatású lépésnek bizonyul.
Ezen az éjszakán számos bebugyolált alak osont be alattomban az épületbe. Néhány perccel később a legfölső emelet egyik ablakában a fények elhalványodtak és kialudtak.
Illetve nem teljesen.
Valami zajlott odafönt. Különös villogás töltötte ki az ablakot, nagyon rövid időre, amit aztán szaggatott éljenzés követett.
És valami zaj is hallatszott. Ezúttal nem robbanás, hanem furcsa, gépies berregés, mint valami elégedett macska egy bádogdob alján.
Így szólt: kittakattakittakatta… katt.
Több percig folytatódott a tetszésnyilvánítás háttérzajában. És aztán egy hang azt mondta:
— Ennyi, emberek.
— Ennyi micsoda? — firtatta Ankh-Morpork Patríciusa másnap reggel.
A férfi előtte félelemtől reszketett.
— Nem tudom, méltóságod — válaszolta. — Engem nem szoktak beengedni. Az ajtón kívül kellett várjak, méltóságod.
Idegesen fűzte össze az ujjait. A Patrícius merev pillantása odaszögezte helyére. Igazán kitűnő metsző tekintet volt, és az egyik dolog, amiben kitűnt, az, hogy az embereket a beszéd folytatására késztette akkor is, amikor azt hitték, már rég befejezték.
Csakis a Patrícius tudta, hány kéme van a városban. Ez a konkrét besúgó szolga volt az Alkimisták Céhében. Egyszer az a balszerencse esett meg vele, hogy meg kellett jelenjen a Patrícius előtt szándékos piszmogás vádjával, és akkor saját jószántából úgy határozott, beáll kémkedni[3].
— Ez minden, méltóságod — vinnyogta. — Csak volt az a kattogó zaj meg az a villózó ragyogás az ajtó alatt. És, őőő, azt mondták, hogy rossz itt a nappali fény.
— Rossz? Hogyan?
— Ööö. Nem t’om, uram. Csak rossz, azt mondták. El kell menjenek valahova, ahol jobb, azt mondták. Huh. És azt mondták nekem, menjek és szerezzek nekik ennivalót.
A Patrícius ásított. Volt valami végtelenül untató az alkimisták badarságaiban.
— Nahát — mondta.
— De alig negyedórával előtte vacsoráztak! — bökte ki a szolga.
— Talán az embernek ehetnékje támad attól, akármi legyen is, amit csináltak — felelte a Patrícius.
— Igen, és a konyhát már rég bezárták éjszakára és el kellett menjek venni egy tálcáravaló forró kolbászt kifliben Torok Himpellertől.
— Nahát. — A Patrícius lenézett az íróasztalán heverő aktákra. — Köszönöm. Elmehetsz.
— És tudja mit, méltóságod? Ízlett nekik. Tényleg ízlett nekik!
Az, hogy az alkimistáknak egyáltalán van Céhe, meglepő tény. A varázslók is épp oly kevéssé hajlandóak együttműködni egymással, ám természetükből adódóan a rangsor és a versengés megszállottjai. Szükségük van szervezettségre. Mi jó van abban, hogy Hetedik Szintű mágus vagy, ha nincs hat másik szint, amiket lenézhetsz, és a Nyolcadik Szint, ahova törekedhetsz? Szükséged van a többi varázslóra, hogy legyen kit utálj és megvess.
Míg ellenben minden alkimista egyedül alkimista, elsötétített szobákban vagy rejtett pincékben dolgozik, és szüntelen keresi a főnyereményt — a Bölcsek Kövét, az Életelixírt. Az alkimisták általában sovány, kötőhártya-gyulladásos férfiak, olyan szakállal, amely valójában nem is szakáll, inkább a kölcsönös védelemért összebújó egyéni szőrszálak csoportja, és sokan közülük azt a tétova, nem evilági arckifejezést viselik, amit úgy szerezhetsz be, ha túl sok időt töltesz forrásban levő higany közelségében.
Szó sincs arról, hogy az alkimisták utálnák egymást. Gyakran észre sem veszik a többi alkimistát, vagy azt hiszik róluk, rozmárok.
És imigyen kicsiny, lenézett Céhük sosem törekedett más Céhek, mondjuk a Tolvajok vagy a Koldusok vagy az Orgyilkosok befolyásos státusára, ehelyett inkább annak szentelte magát, hogy azoknak az alkimistáknak özvegyét vagy családját segítse, akik például túlságosan is lazán álltak a ciánkálihoz, vagy lepároltak némi érdekes gombát, megitták az eredményt, aztán leléptek a tetőről, hogy eljátszadozzanak a tündérekkel. Na persze, nem volt túl sok özvegy és árva, mert az alkimistáknak nehezére esik a kapcsolattartás másokkal az ilyesmihez elég hosszan, és általában, ha egyáltalán sikerült megházasodniuk, csak azért tették, hogy legyen, aki fogja az olvasztótégelyük.
Mindent összevéve, az egyedüli szakértelem, melyet Ankh-Morpork alkimistái ez idáig a világ elé tártak, az a rátermettség volt az arany átváltoztatására kevesebb arannyá.
Mostanáig…
Most elöntötte őket az olyan emberek ideges izgatottsága, akik váratlanul egy egész vagyont találnak a bankszámlájukon, és nem tudják, vajon föl kellene-e hívni rá mások figyelmét, vagy egyszerűen fogják az egészet és iszkoljanak.
— A varázslóknak nem fog tetszeni — jelentette ki egyikük, egy sovány, tétova, Lully nevű férfi. — Azt fogják mondani, hogy varázslat. Tudjátok, mennyire zabosak lesznek, ha azt hiszik, varázslatot űzöl, pedig nem is vagy varázsló.
3
A másik választási lehetősége az volt, hogy saját jószántából úgy határoz, vessék a skorpiógödörbe.