Utána átbandukolt a hátsó parcellán, hogy megnézze, ahogy kipróbálják Laddie, a Csodakutya képességeit.
Nem kételkedett senki, miközben a kecses alak nyílvesszőként száguldott át az akadályok fölött és megragadott egy idomárt jól kipárnázott karján, hogy ezt a kutyát a Természet majdhogynem a mozgó képekbe szánta. Még az ugatása is fotogén volt.
— És azt tudod, hogy mit mond? — firtatta egy zsémbes hang Viktor mellett. Gaspod volt az, a kiköpött ó-lábú nyomorúság.
— Nem. Mit? — tudakolta Viktor.
— Én Laddie. Én jófiú. Laddie jófiú — válaszolta Gaspod. — Ettől okádni kell, nem igaz?
— Igen, de át tudnál ugrani egy hat láb magas akadályt? — érdeklődött Viktor.
— Az aztán intelligens, mi? — dühöngött Gaspod. — Én mindig körbemegyek… most meg mit csinálnak?
— Azt hiszem, ebédet adnak neki.
— Ezt ebédnek nevezik?
Viktor figyelte, amint Gaspod odabaktat és belekukucskál a kutyatálba. Laddie oldalvást rásandított. Gaspod halkan ugatott. Laddie nyüszített. Gaspod megint ugatott.
Hosszas csaholásváltás következett.
Aztán Gaspod visszasétált és letelepedett Viktor mellé.
— Most figyelj! — javasolta.
Laddie szájába vette az etetőedényt és fölfordította.
— Undorító kotyvalék — mondta Gaspod. — Csupa ázalék és belsőség. Még egy kutyának se adnám, pedig én is az vagyok.
— Rávetted, hogy borítsa ki az ebédjét? — borzadt el Viktor.
— Nagyon engedelmes kölyök, úgy vélem — jelentette ki Gaspod önelégülten.
— Micsoda aljasság volt tőled!
— Ugyan, dehogy. Tanácsot is adtam neki.
Laddie ellentmondást nem tűrően odaugatott a köré sereglő embereknek. Viktor hallotta a motyogásuk.
— Kutya nem esz ebédjét — érkezett Detritus hangja —, kutya lesz éhes.
— Ne legyél hülye! Mr. Himpeller azt mondja, ő többet ér, mint mi!
— Talán nem ehhez van szokva. Úgy értem, egy hozzá hasonlóan flancos meg minden kutya. Végül is, egy kicsit moslékszerű, nem?
— Ez kutyaeledel! Elvileg ilyet esznek a kutyák!
— Na jó, de csoda-kutyaeledel? Mivel táplálkoznak a csoda-kutyák?
— Mr. Himpeller majd téged etet föl vele, ha bármi baj lesz.
— Jól van, na, jól van, na. Detritus, menj el Iglic éttermébe! Nézd meg, mije van! Jelzem, nem kell, amit a közönséges vendégeknek ad.
— Ez AZ, amit a közönséges vendégeknek ad.
— Pont így értettem.
Öt perccel később Detritus visszacaplatott kilenc font nyers rostélyossal. Aztán a kutyatálba borította. Az idomárok Laddie-t lesték.
Laddie fél szemmel Gaspodra sandított, amely csaknem észrevehetetlenül biccentett.
A nagyobbik kutya a rostélyos egyik végére helyezte mellső lábát, a másik végét szájába vette, és letépett egy darabot. Aztán odakutyagolt az udvaron át és tisztelettudóan Gaspod elé pottyantotta, ami hosszú, mérlegelő pillantással nézte.
— Hát, nemtom — szólalt meg végül. — Szerinted ez van tíz százalék, Viktor?
— Te alkudtál az ebédjére?
Gaspod hangja fojtott volt a hústól. — Szerintem tíz százalék nagyon is méltányos. Nagyon méltányos az adott körülmények közt.
— Tudod, te tényleg szukafattya vagy — jelentette ki Viktor.
— És büszke rá — felelte Gaspod alig kivehetően. Mohón bekapta a rostélyos utolját. — Most mit fogunk csinálni?
— Nekem elvileg korán kell lefeküdnöm. Nagyon korán indulunk holnap Ankh-ba — válaszolta habozva Viktor.
— Még mindig nem haladtál a könyvvel?
— Nem.
— Hát akkor, hadd nézzem meg!
— Tudsz olvasni?
— Nemtom. Még nem próbáltam.
Viktor körbenézett. Senki sem figyelt rájuk. Sose figyelt rájuk senki. Amint leállt a kurblik forgatása, senki sem törődött a színészekkel; olyan volt, mintha ideiglenesen láthatatlanná válnának.
Leült egy rönkhalomra, találomra kinyitotta a könyvet az elején és odatartotta Gaspod kritikus tekintete elé.
Végül így szólt a kutya: — Van rajta egy csomó jel.
Viktor fölsóhajtott. — Az az írás — magyarázta.
Gaspod kancsított. — Mi, ez az összes apró kép?
— A korai írás ilyen volt. Az emberek kis képeket rajzoltak, melyek fogalmakat fejeztek ki.
— Szóval… ha sok van az egyik képből, az azt jelenti, hogy fontos fogalom?
— Mi? Nos, igen. Föltételezem.
— Mint például a halott pasi.
Viktor elképedt.
— A halott pasi a tengerparton?
— Nem. A halott pasi a lapokon. Látod? Mindenütt ott a halott pasi.
Viktor különös pillantást vetett az állatra, aztán megfordította a könyvet és szemügyre vette.
— Hol? Nem látok semmiféle halott pasit.
Gaspod fölhorkant.
— Nézd, tele vele az egész oldal — mondta. — Pont úgy néz ki a pasi, mint azok a sírkövek a régi templomokban meg hasonlókban. Tudod? Ahol csinálnak egy olyan síron fekvő szobrot a hulláról, keresztbe tett karral és a kardját szorongatva. Halálian nemes.
— Megáll az eszem! Igazad van! Tényleg eléggé… hullának látszik…
— Valószínű az egész írás arról szól, hogy micsoda remek fickó volt, míg élt — jelentette ki Gaspod mindentudóan. — Tudod, az az „Ezrek lekaszabolója” duma. Valószínű, hagyott a papokra egy csomó pénzt, hogy imádkozzanak meg gyújtsanak gyertyát meg áldozzanak kecskét meg minden. Régen jó sokszor csináltak ilyet. Tudod, vannak ezek a fickók, akik kurvapecérkednek meg részegeskednek meg helytelenkednek tekintet nélkül egész életükben, és aztán amikor a Nagy Kaszás elkezdi fenni a kaszáját, hirtelen tisztára istenfélővé válnak és fizetnek egy csomó papnak, hogy kapjon a lelkük egy kis macskamosdatást meg rendbetételt és általánosságban mondogassák azt az isteneknek, hogy milyen rendes fickók is ezek.
— Gaspod? — szólalt meg higgadtan Viktor.
— Mi van?
— Te idomított kutya voltál. Hogy lehet, hogy ilyesmiket tudsz?
— Nem csak szép pofikám van.
— Még csak nincs is szép pofikád, Gaspod.
A pöttöm kutya vállat vont. — Mindig nyitva tartottam a szemem meg a fülem — jelentette ki. — Elképednél attól, mi mindent hall meg lát az ember, ha kutya. Na persze, akkoriban egyáltalán nem tudtam mit jelentenek. De most igen.
Viktor újra a lapokra meredt. Határozottan volt ott egy alak, amely, ha félig behunytad a szemed, nagyon is úgy nézett ki, mint egy kezét a kardján nyugtató lovag.
— Lehet, hogy nem férfit jelent — hozta elő. — A képírás nem feltétlen úgy működik. Tudod, az egész a szöveg-összefüggésre megy vissza. — Törte a fejét, hogy eszébe jusson néhány könyv a látottak közül. — Például az agátai nyelven, ha együtt leírják a „nő” és a „rabszolga” jeleket, akkor az tulajdonképp „feleséget” jelent.
Közelebbről bámult a lapra. A halott fickó — vagy alvó fickó, vagy álló fickó, aki kardján pihenteti a kezét, az alak annyira stilizált volt, hogy nem lehetett biztosra menni — úgy tűnt, mindig egy másik gyakori kép mellett bukkan föl. Viktor végigfuttatta ujját a piktogramokon.