— Nézd csak — mondta —, lehet, hogy a férfialak csak egy szó része. Látod? Mindig ennek a másik képnek a jobb oldalán szerepel, ami egy kicsit úgy néz ki… egy kicsit mint egy kapu vagy valami. Szóval azt jelentheti… — tétovázott. — „Kapu/férfi” — kockáztatta meg.
Kissé elfordította könyvet.
— Lehet valami régi király — jegyezte meg Gaspod. — Jelenthet valami olyat, hogy A Kardos Férfi Börtönben Van, vagy valami hasonlót. Vagy esetleg azt jelenti Vigyázz. Van egy Kardos Férfi az Ajtó mögött. Valójában akármit is jelenthet.
Viktor újra a lapokra bandzsított. — Fura — merengett. Nem látszik halottnak. Csak… nem eleven. Arra vár, hogy föléledjen? Egy várakozó férfi karddal?
Viktor a kis férfialakot fürkészte. Alig voltak jellegzetes arcvonásai, de mégis valahogy ismerősnek tűnt.
— Tudod — jelentette ki —, pont úgy néz ki, mint Oszlár bácsikám…
Kittakattakitta. Katt.
A film teljesen lepergett. Tapsvihar kélt, lábak dobogtak és pukkant az üres durrantott gabonás zacskók zárótüze.
Az Ódium legislegelső sorában a Könyvtáros fölmeredt az immár üres vászonra. Ezen a délutánon negyedszer nézte meg a Paszta Árnját, mert van valami egy háromszáz fontos orángutánban, ami nem bátorítja föl az embereket arra, hogy kiparancsolják a nézőtérről az előadások között. Mogyoróhéjak hordaléka és összegyűrt papírzacskók hevertek a lábánál.
A Könyvtáros imádta a mozgókat. Megérintettek valamit a lelkében. Mi több, el is kezdett írni egy történetet, amiről úgy vélte, igazán kitűnő mozgó kép lenne belőle[20]. Akinek csak megmutatta, mind kijelentette, hogy állati jó, gyakran még mielőtt elolvasták volna.
De valami ebben a mozgóban aggasztotta. Már négyszer végigülte és még mindig nyugtalankodott.
Kiszabadította magát az általa elfoglalt három ülésből és fölnégykézlábalt az ülőhelyek közti folyosón, be a kis szobába, ahol Bezam épp visszatekerte a filmet.
Bezam fölnézett, amikor kinyílt az ajtó.
— Takarodj… — kezdte, aztán fogcsikorgatva elvigyorodta magát és így szólt: — Helló, uram! Jó kis mozgó, mi? Most már bármelyik pillanatban újra vetíteni kezdjük… mi a fenét csinál? Ezt nem teheti!
A Könyvtáros kitépte a vetítőből a hatalmas tekercs filmet és, föltartva a fénybe, áthúzta kérges ujjai között. Bezam megpróbálta visszakaparintani és egy tenyér akkorát lökött a mellkasán, hogy határozottan letottyant a padlóra, ahol nagy filmkígyók halmozódtak föl rajta.
Rémülten nézte, ahogy az óriási emberszabású dörmögött, két kézzel megragadott egy darab filmet és két harapással megvágta. Aztán a Könyvtáros fölsegítette és leporolta, megsimogatta a fejét, tehetetlen karjába lökte a kitekert mozgó jókora halmát, és sietve kiporoszkált a szobából, egyik mancsában ott csüngött néhány filmkocka.
Bezam gyámoltalanul bámult utána.
— Ki van tiltva! — kiáltotta, amikor úgy ítélte, az orángután már biztonságosan hallótávolságon kívül jár.
Aztán lenézett a két elvágott filmvégre.
Nem volt szokatlan a filmszakadás. Bezam nemritkán töltött néhány kapkodó percet lázasan vágva és ragasztva, miközben a közönség vidáman dobogott a lábával és jókedvűen mogyoróval, késekkel és kétfejű szekercékkel dobálta meg a vásznat.
Hagyta, hogy a filmkígyók leessenek körülötte és nyúlt az ollóért meg a ragasztóért. Legalább — jött rá, miután a két véget a lámpához emelte — a Könyvtáros nem egy különösen érdekes részt vitt el. Hát ez fura. Bezam szerint kitelt volna az orángutántól, hogy azt a részt vigye el, amikor a lány határozottan túl sokat mutogat a melléből, vagy az egyik verekedésjelenetet. De az emberszabású nem akart mást, csak azt, ami a Fiakat mutatja, amint levágtatnak hegyi erődjükből, libasorban, egyforma tevéken.
— Fogalmam sincs, mire kell az neki — motyogta és levette a ragasztós bödön fedelét. — Csak egy csomó szikla van rajta.
Viktor és Gaspod a homokdűnék között állt, közel a tengerparthoz.
— És itt van az uszadékfa-kunyhó — mutatta Viktor —, és amikor jobban megnézed, láthatod, hogy vezet valamiféle út egyenesen a Domb felé. De nincs semmi a dombon, csak ősöreg fák.
Gaspod hátranézett a Holivudi-öbölre.
— Fura, hogy olyan kerek — jegyezte meg.
— Szerintem is — közölte Viktor.
— Egyszer hallottam, hogy volt egy város, ami olyan bűnös volt, hogy az istenek megolvasztott üvegtócsává változtatták — vetette föl Gaspod, különösebb apropó nélkül. — És az egyetlen ember, aki látta ezt megtörténni, sóbálvánnyá változott nappalonta, és sajtszóróvá éjjelente.
— Hű! Mit követtek el az emberek?
— Nemtom. Valószínű, nem sokat. Nem kell sok ahhoz, hogy fölbosszantsd az isteneket.
— Én jófiú! Laddie jófiú!
A kutya száguldva érkezett a dűnéken át, aranyszínű és narancssárga szőrüstökösként. Farolva megállt Gaspod előtt, aztán izgatottan ugrándozni kezdett és csaholt.
— Megszökött és most azt akarja, hogy játsszak vele — magyarázta Gaspod elkeseredetten. — Nevetséges, nem? Laddie, dögölj meg!
Laddie engedelmesen a hátára gördült, négy lába égnek állt.
— Látod? Megért minden szót, amit csak mondok — morogta Gaspod.
— Szeret téged — állapította meg Viktor.
— Huh! — horkant föl Gaspod. — Hogy viszik valaha is bármire a kutyák, ha ugrándozva imádják az embereket, csak mer’ azok adtak nekik enni? Vajon mit akar, mit csináljak ezzel?
Laddie egy botot pottyantott Gaspod elé és várakozóan nézett rá.
— Azt akarja, hogy hajítsd el — világosította föl Viktor.
— Minek?
— Hogy visszahozhassa.
— Amit nem értek, az — közölte Gaspod, miközben Viktor fölvette a botot és messzire dobta, Laddie pedig tovanyargalt alatta —, hogyan származhatunk a farkasoktól. Úgy értem, a tipikus farkas értelmes csirkefogó, tudod, mire gondolok? Minden izében tele furfanggal meg hasonlókkal. Arra akarok kilyukadni, hogy most az úttalan tundrán árnyargaló szürke mancsokról van szó.
Gaspod reménytelenül vágyakozva pillantott a távoli hegyekre. — És hirtelen, alig egy maroknyi nemzedékkel később megkapjuk Mórickát, a Mopszlit itt, ni, a szimatával, fényes szemével, csillogó szőrével és egy ájult hering eszével.
— És téged — egészítette ki Viktor. Laddie homokfelhőt verve visszaviharzott és leejtette elé a nyálas botot. Viktor fölvette és újra elhajította. Laddie eliramlott, betegre csaholva magát izgalmában.
— Hát, igen — ismerte el Gaspod, parádésan baktatva karikalábán. — Csak én tudok magamra vigyázni. Odakinn a világban kutyatörvény uralkodik. Azt hiszed, Gyagya, az Öleb képes lenne öt percig életben maradni Ankh-Morporkban? Amint beteszi a mancsát egyik-másik utcába, máris három pár szőrmekesztyű meg egy 27-es számú Ropogós Sült a legközelebbi klaccsi egész éjjel nyitvatartó fogd-és-viddben.
Viktor újra eldobta a botot.
— Mondd csak — kérte —, ki volt a híres Gaspod, akiről elneveztek?
— Nem hallottál róla?
— Nem.
— Halál híres volt.
— Kutya volt?
— Aha. Sok-sok évvel ezelőtt. Volt az a vén ipse Ankh-ban, aki elpatkolt, és az egyik olyan valláshoz tartozott, amelyik eltemet, miután meghaltál, és meg is tették, és volt neki az a vén kutyája…
20
Egy fiatal emberszabásúról szólt, akit sorsára hagynak a nagyvárosban, és amikor fölnő, beszél az emberek nyelvén.