— Nyilván fontos volt. Amolyan templomszerűnek látszik — merengett Viktor. — Miért akarhatta Ginger kinyitni?
— Lejtőre kerülnek szikladarabok és megjelenik egy titokzatos ajtó — csóválta fejét Gaspod. — Ez tömérdek előrejelezés. Menjünk valahova messzire és gondoljuk meg alaposan, jó?
Ginger fölnyögött. Viktor leguggolt.
— Mit mondott?
— Nemtom — válaszolta Gaspod.
— Azt hiszem, úgy hangzott, hogy „Magam akarok maratni”?
— Flúgos. Szerintem ez napszúrás — állította Gaspod tájékozottan.
— Igazad lehet. A homloka kétségkívül nagyon forrónak érződik. — Viktor fölemelte a lányt, kissé megroggyanva a súly alatt.
— Gyerünk! — sikerült kinyögnie. — Menjünk le a városba! Hamarosan be fog sötétedni. — Körbenézett a satnya fákra. Az ajtó egy afféle mélyedésben hevert, amely föltehetően elég harmatot kapott ahhoz, hogy a növényzet egy kicsivel kevésbé legyen aszalódott, mint másutt.
— Tudod, ez a hely ismerősnek tűnik — említette meg. — Itt forgattuk az első mozgónkat. Itt találkoztam először Gingerrel.
— Igazán romantikus — vetette oda Gaspod messziről, miközben elsietett és Laddie boldogan szökdécselt körülötte. — Ha valami szörnyű kibújik azon az ajtón, nyugodtan gondolj rá úgy, hogy a Mi Szörnyünk.
— Hé! Várj!
— Akkor szedd a lábad!
— Mit gondolsz, miért akar maradtni?
— Nekem ez magas…
Miután elmentek, a csönd visszaáramlott a mélyedésbe.
Egy kicsivel később lement a nap. Hosszú fénysugara az ajtóra vetült, mély domborművé változtatva a puszta karcolásokat. A képzelet segítségével, a karcolások épp csak kialakíthatják egy férfi képmását.
Egy karddal.
A neszek leghalkabbika hallatszott, ahogy, szemcse szemcse után, a homok elcsordogált az ajtótól. Éjfélre az ajtó legalább egytizenhatod hüvelyknyire nyílt ki.
Holivud álmodik.
Arról álmodik, hogy fölébred.
Rubin elfojtotta a tüzet a dézsák alatt, föltette a padokat az asztalokra és készült bezárni A Kék Márványt. Ám pont mielőtt elfújta volna az utolsó lámpát, habozni kezdett a tükör előtt.
Ma éjjel is odakint fogja várni a fiú. Ugyanúgy, mint minden éjjel. Este már itt volt és magában nevetgélt. Valamit tervez.
Rubin tanácsot kért néhány, mozgókban szereplő lánytól és tollboáján felül mostanra befektetett egy széles karimájú kalapba, rajta valamiféle uugraah, ha jól emlékszik, cseresznynek nevezik az ilyet. Biztosították róla, hogy a hatás rendkívüli.
Az a gond, ezt el kellett ismerje, hogy a fiú, hát, nagyon szexi troll. A trollnők évmilliók óta természetszerűleg vonzódnak az olyan trollokhoz, akiknek testalkata akár egy monolit, a tetején almával. Rubin áruló ösztönei üzeneteket tüzeltek végig gerince mentén, csalárdul bizonygatva, hogy azokban a hosszú agyarakban és ó-lábakban ott van minden, amire egy troll-lány csak vágyhat a párjában.
Na persze, az olyan trollok, mint Szikla vagy Morry sokkal modernebbek és képesek olyasmikre, mint mondjuk a késsel-villával evés, de van valami, nos, bátorító Detritusban. Talán a mód, ahogy az ökle olyan dinamikusan érinti a talajt. És, eltekintve minden mástól, Rubin biztos volt benne, hogy okosabb a fiúnál. Volt benne valamiféle nehéz fejű megállíthatatlanság, amit a lány roppant lenyűgözőnek talált. Ez már megint a működő ösztönök műve — az intelligencia sosem volt különösebben értékes trolljellemvonás a létért való küzdelemben.
És Rubin azt is el kellett ismerje, hogy, bármit is kísérel meg a tollboák és luxuskalapok vonatkozásában, 140 körül jár és 400 fonttal nyom többet a divatban levő súlynál.
Bárcsak fejlettebbek lennének a fiú gondolatai!
Vagy legalább lenne egy gondolata!
Esetleg ezzel a sminkkel, amiről annyit beszélnek a lányok, érdemes lenne megpróbálkozni.
Sóhajtott, elfújta a lámpát, kinyitotta az ajtót és kilépett egy gyökérlabirintusba.
Egy gigászi fa nyúlt végig a sikátor teljes hosszában. Detritus minden bizonnyal sok-sok mérföldről hurcolta ide. A néhány még megmaradt ág ablakokon döfött át vagy szánalmasan lengett a levegőben.
Ennek az egésznek közepén volt Detritus, büszkén gubbasztva a törzsön, arcán görögdinnye-vigyor, két karja szélesre tárva.
— Trallala! — kornyikálta.
Rubin hatalmasat sóhajtott. Nem olyan egyszerű a romantika, ha troll vagy.
A Könyvtáros erőszakkal kinyitotta a lapot és leláncolta. A könyv megpróbálta megharapni.
A tartalma tette olyanná, amilyen volt. Gonosz és alattomos.
Tiltott tudás rejlett benne.
Nos, nem igazán tiltott. Senki sem ment olyan messzire, hogy betiltsa. Minden mástól eltekintve, ahhoz, hogy betiltsd, tudnod kellene, hogy micsoda, ami persze tilos. De határozottan olyanfajta tudásanyagot tartalmazott, melyről, amint megszerezted, azt kívántad, bárcsak ne tudnád.[21]
Úgy tartja a monda, hogy bármely halandó, aki többet olvas el egy-két sornál az eredeti példányból, elmebajosként fog meghalni.
Ez kétségkívül igaz.
A monda azt is mondja, hogy a könyv olyan illusztrációkat tartalmaz, amelyektől a legerősebb ember agya is kihabzik a fülén.
Ez valószínűleg szintén igaz.
A monda továbbá azt állítja, hogy pusztán a Necrotelicomnicon kinyitása előidézi, hogy az ember húsa lesiklik a kezéről, föl a karjára.
Valójában senki sem tudja, hogy ez igaz-e, de elég borzalmasan hangzik ahhoz, hogy az legyen, és senki sem szándékozott kipróbálni a dolgot.
Ami azt illeti, a mondának sok mondandója volt a Necrotelicomniconról, ám egyáltalán semmi az orángutánokról, akik kis cafatokra tudnák tépdesni és megrágni, de a mondának kisebb gondja is nagyobb ennél. Enyhe migrén és némi ekcéma volt a legrosszabb, ami megesett a Könyvtárossal, miután ránézett a könyvre, ám ez nem ok a fölösleges kockázatvállalásra. Megigazgatta a maszk füstszínű üvegét és végigfuttatott egy fekete bőrbe bújtatott ujjat a tárgymutatón; a szavak ágaskodnak, amikor elsiklott mellettük az ujj, és megpróbáltak beleharapni.
Néha-néha föltartotta a pislákoló fáklya fényébe a filmszalagot.
A szél és a homok elkoptatták, ám kétségkívül faragások látszottak a sziklán. És a Könyvtáros már látott ilyen mintákat korábban.
Megtalálta a keresett hivatkozást, és, rövid küzdelem után, melynek során meg kellett fenyegesse a Necrotelicomnicont a fáklyával, rákényszeríttette a könyvet, hogy odalapozzon.
Közelebb hajolt.
Jó öreg Achmed, a Csak Vannak Ezek a Fejfájásaim…
— …és azon a dombon, azt beszélik, találtak egy A Világon Kívülre Nyíló Ajtót, és a város népe nézte Ami Látható volt túlnan, nem tudván minő Rettenet les a világegyetemek között…
A Könyvtáros lila körmét jobbról balra húzta a képeken keresztül, és a következő bekezdésre tért.
— …mivel a Mások megtalálták Holivud Kapuját és rátörtek a Világra, és egy éjjelen Mindenféle Örültség megese, és Káosz uralkoda, és a Város a Tengerbe süllyede, és mind eggyé vala a halakkal és homárokkal kivéve ama néhányat, kik elmenekülének…
Elbiggyesztette ajkát, és lejjebbnézett az oldalon.
— …egy Aranyszín Harcos, ki visszaűzé a Szörnyeket és megmenté a Világot és mondá, Ahol a Kapu Vagyon, Ott Vagyok Én Is; Én Vagyok, Ki Holivudból Születe, hogy ügyelje a Vad Ötletet. És ők azt mondták, Mit kell tegyünk, hogy Örökre Elpusztítsuk a Kaput és ő mondá nékiek, Ezt ti Nem Tudjátok Megtenni, mert ez Nem Tárgy, ám Én Őrizni fogom a Kaput néktek. És ők, hiszen nem most Jöttek a hathúszassal, és jobban féltek az Orvosságtól, mint a Bajtól, azt mondták néki, Mire fogsz Igényt Tartani Tőlünk, amiért Őrizni fogod a Kaput. És ő megnőtt, míg el nem érte egy fa magasságát és azt mondta, Csak arra, Emlékezzetek, hogy Én Nem Alszom. Naponta háromszor meg fogtok emlékezni Holivudról. Különben a Világ Városai Meg fognak Remegni és Elpusztulnak és Látni fogjátok mind közül a Legnagyobbat Lángokban. És azzal az Aranyszín Férfi fölemelte aranyszín kardját és besétált a Dombba, és megállt a Kapunál, mindörökre. És az Emberek így szóltak egymáshoz, Fura, tisztára úgy néz ki, mint Oszbert bácsikám…
21
A