A Könyvtáros lapozott.
— …Ám akadtak köztük, emberek és állatok egyaránt, kiket megérinte Holivud varázsa. Nemzedékeken vonul végig, akár egy ősi átok, míg csak a papok meg nem szűnnek Emlékezni és az Aranyszín Férfiú el nem aluszik. Akkor jól Vigyázzon a világ…
A Könyvtáros hagyta, hogy a könyv csattanva becsukódjon.
Ebben a történetben nincs semmi szokatlan. Már olvasta korábban — legalábbis a legnagyobb részét — ennél sokkal kevésbé veszélyes. könyvekben. Rá lehet akadni változatokra a Sto-síkság minden városában. Volt valaha egy város az őstörténet homályában — ha lehet, még nagyobb, mint Ankh-Morpork. És a lakói elkövettek valamit, valamiféle elmondhatatlan bűnt, nem csak az Emberiség vagy az Istenek, hanem magának a világegyetemnek mivolta ellen, amely olyan borzalmas volt, hogy a város egyetlen viharos éjszaka leforgása alatt a tengerbe süllyedt. Csak néhányan élték túl, hogy a Korong kevésbé fejlett vidékein élő barbár népekhez elvihessék a civilizáció minden művészetét és mesterségét, úgymint az uzsorát és a makramét.
Soha senki nem vette ezt igazán komolyan. Csak egyike volt a szokott „Ha nem hagyod abba, meg fogsz vakulni” mítoszoknak, melyeket a civilizációk utódaikra szoktak hagyni. Végül is, magát Ankh-Morporkot általában olyan gonosz városnak tartották, amilyet csak remélhetsz találni a partraszállási engedélyek egy éve alatt, és láthatólag elkerült bármiféle természetfölötti bosszút, noha persze lehetséges, hogy már megtörtént és nem vette észre senki.
A monda mindig a távolba és a régmúltba helyezte a névtelen várost.
Senki sem tudta, hol volt, vagy hogy egyáltalán létezett-e.
A Könyvtáros újra a jelekre meredt.
Nagyon ismerősek voltak. Tele voltak velük az ősöreg romok Holivudszerte.
Azhural egy alacsony dombon állt és nézte, ahogy az elefántok tengere mozgott odalent. Itt-ott egy élelmiszerszállító szekér bukdácsolt a poros, szürke testek közt, akár egy kormányát vesztett hajó. A szavanna egy mérföldjét fűtől lecsupaszított, vizenyős, sáros dagonyává köpülték — bár, a szag alapján, ez lesz a Korong legzöldellőbb foltja, ha majd megjött az esőzés.
Megnyomkodta a szemét köntöse sarkával.
Háromszázhatvanhárom! Ki hitte volna?
A levegőt betöltötte háromszázhatvanhárom elefánt ingerült trombitálása. És mivel a vadászó és csapdát állító csapatok már előrementek, jóval több lesz belőlük. Legalábbis M’Bu szerint. És neki nem áll szándékában ezt vitatni.
Ez aztán fura. Évekig úgy gondolt M’Bura, mint afféle mozgó mosolyra. Ügyes legény a kefével meg a lapáttal, de nem az, akit a lehetetlent is valóra váltónak lehetne nevezni.
És aztán hirtelen valaki valahol ezer elefántot akar, és a legény magasba emeli a fejét és felcsillan a szeme és láthatja, akinek szeme van, hogy a vigyor mögött ott egy szakavatott kilopachydermatikus készen arra, hogy megfeleljen a keresletnek. Furcsa. Ismerhetsz valakit egész életedben anélkül, hogy rájönnél, az istenek azért tették erre a világra, hogy itt ezer elefántot mozgasson meg.
Azhuralnak nem voltak fiai. Már rég elhatározta, hogy mindenét segédére hagyja. Mindene jelen pillanatban háromszáz-hatvanhárom elefántra rúgott, és, hahaha, egy mamut hiteltúllépésre, de a jó szándék a lényeg.
M’Bu odaügetett az ösvényen hozzá, kapcsos felírótábláját szilárdan a hóna alá szorította.
— Minden kész, főnök — mondta. — Csak ki kell adja a parancsot.
Azhural kihúzta magát. Körbenézett a hullámzó síkságra, a távoli majomkenyérfákra, a bíbor hegyekre. Ó, igen. A hegyek. Rossz előérzete volt a hegyekkel kapcsolatban. Megemlítette M’Bunak, aki így válaszolt: — Majd akkor kelünk át a hídon, amikor odaértünk, főnök — és amikor Azhural rámutatott, hogy nincsenek hidak, egyenesen a szemébe nézett és leszögezte: — Először megépítjük, aztán átkelünk rajtuk.
Messze túl a hegyeken van a Körkörös-tenger és Ankh-Morpork és az a Holivud hely. Távoli vidékek furcsa csengésű nevekkel.
Szél fújt keresztül a szavannán, halk suttogást hordozva, még itt is.
Azhural fölemelte a botját.
— Ezerötszáz mérföldre van Ankh-Morpork — jelentette ki. — Van háromszázhatvanhárom elefántunk, ötven szekér takarmányunk, a monszun bármikor elkezdődhet, és viselünk… viselünk… afféle izéket, mint az üveg, csak sötét színű… sötét színű üveg izéket a szemünkön… — A hangja elfúlt. Homloka összeráncolódott, mintha épp a saját szavait hallgatná és nem értené.
A légkör csillogni látszott.
Látta, hogy M’Bu őt bámulja.
Azhural vállat vont. — Induljunk! — mondta.
M’Bu tölcsért formált kezéből. Az egész éjjelt azzal töltötte, hogy kidolgozta a felvonulási rendet.
— Kék Részleg N’gru bácsikám vezetésével… előre! — kiáltotta. — Sárga Részleg Gugul nénikém vezetésével… előre! Zöld Részleg! Kck! másod-unokatestvér vezetésével… előre…
Egy órával később az alacsony domb előtt a szavanna elhagyatott volt eltekintve a milliárdnyi légytől és egy ganajtúró bogártól, ami el sem tudta hinni szerencséjét.
Valami loccsant a vörös porban, kis krátert keltve.
És újra. És újra.
Villám hasította ketté egy közeli majomkenyérfa törzsét.
Megkezdődött az esőzés.
Viktor háta kezdett sajogni. Fiatal nők biztonságba cipelése jó ötlet papíron, de az első száz öl után előbukkannak a súlyos bökkenők.
— Van valami elképzelésed arról, hol lakik? — kérdezte. — És az itt van a közelben?
— Fogalmam sincs — válaszolta Gaspod.
— Egyszer mondott valamit arról, hogy egy ruhabolt fölött lakik — emlékezett Viktor.
— Az akkor a sikátorban lesz Iglic étterme mellett — felelte Gaspod.
Viktor a lehető leghalkabban osont föl a hátsó lépcsőn. Homályosan tudatában volt, hogy az emberlakta helyeket gyakran ellepik a Közönséges avagy Gyanakvó Házinénik, és úgy érezte, már így is épp elég baja van.
Gaspod és Laddie mutatták az utat a sikátorokon át és föl egy roskatag külső lépcsőn. Talán kiszimatolták, melyik Ginger szobája. Viktornak esze ágában sem állt vitatkozni a rejtélyes állati érzékekkel.
Ginger lábát használva eszközként, belökte az ajtót.
Kis, alacsony mennyezetű szoba volt, az albérletekben multiverzumszerte megtalálható jellegtelen berendezéssel. Legalábbis így indult kezdetben.
Most azonban főleg Gingerrel volt berendezve.
Eltett minden egyes plakátot. Még a korai mozgókét is, amelyeken csak nagyon apró betűvel szerepelt Egy Lányként. Mindegyiket fölrajzszögelte a falakra. Ginger arca — és a sajátja — meredt Viktorra minden szögletből.