Kezdetben zavart nemtetszéssel ült az asztal alatt, aztán részegségtől megzavarodott helytelenítéssel, mert Laddie maga volt a megtestesült nagylelkűség, ha a tányér sörök megosztására került sor.
Most, miután mindkettejüket kidobták, Gaspod elhatározta, hogy ideje egy leckének az igazi kutyaságról.
— Nem akarod elzamegni. Meglazáni. Megalázni magad emberek előtt — mondta. — Az mindenki cserbenhagyása. Sosem fogjuk lerázni az emberiségtől függés rabláncait, ha egyes kutyák, mint például te, egész idő alatt örvendeznek, ha embert látnak. Biztosíthatlak, hogy én személy szerint undorítónak találtam, amikor előadtad a Hátadon-fekszel-és-döglöttnek-tetteted-magad számot.
— Vaú.
— Te csupán az emberi kapitalisták láncos kutyája vagy — vádolta hevesen Gaspod.
Laddie eltakarta az orrát mancsával.
Gaspod megpróbált fölállni, elbotlott a saját lábában, és nehézkesen lezöttyent. Egy idő múlva két, hatalmas könnycsepp gördült le a szőrén.
— Persze — jelentette ki —, nekem sose volt esélyem, tudod. — Sikerült újra négy lábra vergődnie. — Úgy értem, csak vegyük ahogy indultam az életben! Bedobba efolyóba ezsákba. Egy igazi zsákban. Édes kicsi kutyuli kinyitja a szemét, ámulattal néz a világra, ahogy mondani szokás, és ott van ebbe a zsákba. — Csöpögtek a könnyek az orráról. — Két hétig hittem azt, hogy a tégla a mamám.
— Vaú — mondta Laddie értetlen részvéttel.
— Csak az a szerencsém, hogy az Ankh-ba dobtak — folytatta Gaspod. — Bármelyik másik folyó esetén megfulladtam volna és a kutyamennyországba˘ lennék. Hallottam, hogy ez a nagy, fekete, szellemkutya odajön hozzád, mikor meghalsz és aszongya, az időd feljött. Eljut. Eljött.
Gaspod a semmibe nézett. — Persze, az Ankhba nem lehet elsüllyedni — jegyezte meg elgondolkozva. — Nagyon kemény egy folyó, az Ankh.
— Vaú.
— Ilyesminek nem lenne szabad megesnie egy kutyával — szögezte le Gaspod. — Képletesen szólva.
— Vaú.
Gaspod vizenyős szemmel fürkészte Laddie csillogó, éber és megmásíthatatlanul hülye képét.
— Egy átkozott szót se értesz abból, amit mondok neked, igaz? — motyogta.
— Vaú! — felelte könyörögve Laddie.
— Piszok mázlista — sóhajtotta Gaspod.
A sikátor túlsó végéről fölbolydulás hallatszott. Hallott egy hangot, amint így szóclass="underline" — Ott van! Ide, Laddie! Ide, fiam! — A szavakból megkönnyebbülés áradt.
— Az Ember az — morogta Gaspod. — Nem kell odamenned.
— Laddie jófiú! Laddie jófiú! — ugatta Laddie, s engedelmesen, jóllehet kissé tántorogva előreügetett.
— Már mindenütt kerestünk! — mormolta az egyik idomár, fölemelve egy botot.
— Meg ne üsd! — szólt rá a másik idomár. — Mindent tönkretennél vele! — Bekukucskált a sikátorba és összetalálkozott Gaspodnak szemből érkező tekintetével.
— A bolhazsák az, amelyik mindig erre lebzsel — jelentette ki. — Libabőrös leszek tőle.
— Vágj hozzá valamit! — javasolta a másik fickó.
Az idomár lenyúlt és fölkapott egy követ. Mire újra fölegyenesedett, a sikátor üresen állt. Akár részeg, akár józan, Gaspod reflexei tökéletesek voltak bizonyos körülmények közt.
— Látod? — mondta az idomár az árnyékokat fixírozva. — Olyan, mintha valamiféle gondolatolvasó lenne.
— Csak egy korcs — jegyezte meg a társa. — Ne izgasd magad miatta! Gyere, tegyük rá a pórázt erre és vigyük vissza, mielőtt Mr. Himpeller rájön!
Laddie engedelmesen követte őket vissza A Repülőkutya Századához, és hagyta, hogy odaláncolják a kutyaóljához. Lehet, hogy ez az ötlet nem tetszett neki, de nehéz lett volna megbizonyosodni a kötelességek, lekötelezettségek és tétova érzelmi árnyak hálózatában, melyek együttese adta azt, amit jobb szó híján kénytelenek vagyunk az elméjének nevezni.
Kísérleti jelleggel megrántotta a láncot egyszer-kétszer, aztán lehevert s várta a fejleményeket.
Egy idő múlva egy halk, rekedt hang a kerítés másik oldalán így szólt: — Küldhetnék neked egy csontot, benne reszelővel, csak sajnos megennéd.
Laddie fölkapta a fejét.
— Laddie jófiú! Gaspod jófiú!
— Sss! Sss! Legalább azt meg kellene engedjék, hogy beszélj az ügyvédeddel — mondta Gaspod. — Ellenkezik az emberi jogokkal, hogy így megláncoljanak valakit.
— Vaú.
— Egyébként megfizettem nekik. Hazáig követtem azt a rémes alakot és lepisiltem a bejárati ajtaját.
— Vaú!
Gaspod sóhajtott és elkacsázott. Néha a szíve mélyén elmerengett vajon nem lenne-e tulajdonképpen mégis jó valakihez tartozni. Nem csupán az illető tulajdonának lenni vagy megláncoltatni általa, hanem tényleg hozzátartozni, hogy örülj, amikor látod és a szádban hurcold a papucsát és elemészd magad, ha meghal és így tovább.
Laddie igazán odavolt az ilyesmiért, ha ezt „odalevésnek” lehet nevezni; sokkal inkább olyasmi, ami beleépült a csontjaiba. Gaspod komoran tűnődött, vajon ez-e az igazi kutyaság és torka mélyéből morgott. Nem az, ha neki bármi beleszólása is van a dologba. Mert az igazi kutyaság nem papucsokról és sétákról és emberek iránti odaadásról szól, Gaspod ebben biztos volt. A kutyaság arról szól, hogy kemény és független és galád vagy.
Bizony.
Gaspod hallott arról, hogy minden kutyaféle kereszteződhet, egész vissza az eredeti farkasokig, és ez azt kell jelentse, hogy — mélyen lenn belül — minden kutya farkas. Csinálhatsz farkasból kutyát, de nem csinálhatsz kutyából farkast. Amikor elszarusodott mancsa gyötörte és a bolhák ficánkoltak és teljes önhittséggel tele cselekedtek, ez a gondolat vigasztalta.
Gaspod eltöprengett, hogy miként fogsz neki az üzekedésnek egy farkassal, és mi történik veled, amikor abbahagyod.
Nos, ez nem számít. Az számít, hogy az igazi kutyák nem örülnek meg a gyönyörűségtől, csak mert egy ember mondott nekik valamit.
Bizony.
Rámordult egy szemétrakásra és uszította, hogy próbáljon csak egyet nem érteni.
A rakás egy része megmoccant és egy macskaféle arc, szájában egy megboldogult hallal, kukucskált ki rá. Már azon volt, hogy lelkesedés nélkül megugatja a hagyomány kedvéért, amikor az kiköpte a halat és beszélni kezdett hozzá.
— Helló, Gaspod!
Gaspod megnyugodott. — Ó! Szia, Macska! Remélem, nem bántottalak meg. Nem tudtam, hogy te vagy az.
— Utálom a halat — közölte Macska —, de ők legalább nem pofáznak vissza.
Megmoccant a szemét egy másik része, és Cincogi, az egér emelkedett elő.
— Mit csináltok itt ti ketten? — kérdezte Gaspod. — Azt hittem, azt mondtátok, hogy biztonságosabb a Dombon.
— Máh nem — válaszolta Macska. — Kezd túlságosan kíséhtetiessé válni.
Gaspod homlokát ráncolta. — Te macska vagy — jelentette ki helytelenítőleg. — Neked a kísérteties gondolatát teljes mellszélességgel támogatnod kéne.
— Úgy van, de ez nem tehjed ki ahha, hogy ahany szikhák sehceghessenek a szőhméden és folyamatosan házkódjon a föld. Meg fuha hangokha, amikhől azt gondolod, hogy minden bizonnyal a saját fejedben történnek — közölte Macska. — Kezd ominózussá válni ott fönt.