Выбрать главу

— Így hát mind lejöttünk — magyarázta Cincogi. — Mr. Tapsi és a kacsa a dűnéken rejtőztek el…

Egy újabb macska ugrott le a kerítésről mellettük. Nagy volt, gyömbérszínű, a holivudi intelligencia áldása híján. Csak bámult egy macska jelenlétében nyugodtnak tűnő egér láttán.

Cincogi megbökte Macska mancsát. — Szabadulj meg tőle! — javasolta.

Macska rámeredt az újonnan jöttre. — Húzz a búsba! — szólította föl. — Gyehünk, mahs innen! Az istenekhe, ez olyan megalázó.

— Nem csak neked — értett egyet Gaspod, miközben az új macska fejét csóválva elszaladt. — Ha némelyik kutya ebből a városból meglát, amint egy macskával csevegek, nagyot fog zuhanni csavargói hitelességem.

— Úgy véljük — szólt Macska, egyszer-egyszer ideges pillantást vetve Cincogira —, hogy talán be kéne adjuk a dehekunk és ki kéne dehítsük, vajon, vajon, vajon…

— Azt akarja mondani, hogy esetleg lenne számunkra hely a mozgó képekben — fejezte be Cincogi. — Mit szólsz hozzá?

— Játék párosban? — futatta Gaspod. Mindketten bólintottak.

— Semmi esélyetek! — jelentette ki. — Ugyan, ki fizetne azért sok pénzt, hogy láthassa, amint macskák és egerek kergetik egymást? Még a kutyák is csak akkor érdeklik őket, ha cinkosául szegődnek az emberek alantas vágyainak, szóval biztosan nem akarnak majd egeret űző macskát nézni. Nekem elhihetitek. Jól ismerem a mozgó képeket.

— Akkor itt az ideje, hogy az embereid végre tisztázzák az egészet, hogy hazamehessünk — csattant föl az egér. — A fiú nem csinál semmit!

— Hasznavehetetlen fickó — állította Macska.

— Szerelembe esett — szögezte le Gaspod. — Az nagyon rázós.

— Aha, én aztán tudom, milyen — nyilvánított véleményt Macska együttérzően. — Az embehek ócska csizmákat meg izéket vágnak hozzád.

— Ócska csizmákat? — kérdezte az egér.

— Velem mindig ez történik, valahányszoh szehelmes vagyok — közölte Macska, hangjában reménytelen sóvárgással.

— Az embereknél ez más — mondta tétován Gaspod. — Nem vágnak hozzád olyan sok csizmát meg vödör vizet. Náluk a dolog inkább, ööö, virágok meg veszekedés meg izé.

Az állatok mogorván egymásra néztek.

— Figyeltem őket — jelentette ki Cincogi. — A lány azt gondolja, a fiú idióta.

— Az velejár — tette hozzá Gaspod. — Az emberek romantikának nevezik.

Macska vállat vont. — Inkább jöjjön mindig az a csizma! Ha hozzád vágnak egy csizmát, högtön tudod, hogyan is állsz.

Holivud csillogó szelleme kiáramlott a világba, többé nem csörgedezve, hanem áradatban. Pezsgett az emberek, sőt még az állatok ereiben is. Amikor a kurblimanok tekerték a kurblijaik, jelen volt. Amikor az ácsok beverték a szögeik, Holivudért kalapáltak. Holivud ott volt Iglic becsináltjában, a homokban, a levegőben. És nőttön-nőtt.

És hamarosan virágba borul…

Ráteszem-a-Kést-a-Saját-Torkomra Himpeller, vagy, ahogy jobb szerette, ha szólítják, R. K. S. T., fölült az ágyában és belebámult a sötétségbe.

A fejében lángolt egy város.

Kapkodva kotorászott az ágya mellett a gyufáért, sikerült meggyújtania a gyertyát, és végül rálelt egy tollra.

Viszont nem volt papír. Kifejezetten megmondta mindenkinek, hogy legyen valamennyi papír az ágya mellett arra az esetre, ha valami ötletre ébredne föl. Olyankor támadnak a legjobb ötleteid, amikor alszol.

Legalább toll meg tinta akad…

Képek havaztak a szeme előtt. Most kapd el őket, vagy örökre el kell ereszd mind…

Fölmarta a tollat és elkezdett firkálni az ágyneműre.

Egy Férfi és Egy Nő Zerelemtől Lángolva egy Polgárháború Hasogata Városban!

A toll kapart és sercegett véges-végig a durva vásznon.

Igen! Igen! Ez az!

Majd ő megmutatja nekik, a hülye gipszpiramisaikkal és garasos-filléres palotáikkal! Ez lesz az, amire majd föl kell nézzenek! Amikor majd megírják Holivud történetét, ez lesz az, amire rámutatnak és azt mondják: Ez volt az a Mozgó Kép, amely Betetőzött minden Mozgó Képet!

Trollok! Csaták! Romantika! Férfiak vékony bajusszal! Szerencselovagok! És egy nő küzdelme, hogy megtartsa a — Himpeller habozott — valamit, amit szeret, majd később kigondoljuk, egy Mekkergűt világban!

A toll rángott és tépett és továbbszáguldott.

Testvér testvér ellen! Nők abroncsszoknyás ruhában pofon ütnek férfiakat! Egy nagy hatalmú dinasztiát megaláznak!

Egy hatalmas város lángolva! Nem zerelemtől, jegyezte föl mellesleg a margóra, hanem tűztől.

Talán még…

Az ajkába harapott.

Igen. Erre várt! Igen!

Ezer elefánt!

(Később Soll Himpeller azt mondta: — Figyelj, bácsikám, az ankh-morporki polgárháború — nagyszerű ötlet. Nincs vele semmi gond. Híres történelmi esemény, semmi probléma. Csak hát egyetlen történész se említi, hogy látott bármiféle elefántot.

— Jókora háború volt — védekezett Himpeller. — Az ember biztos elszalaszt olyankor dolgokat.

— De nem ezer elefántot, azt hiszem.

— Ki irányítja ezt a filmstúdiót?

— Csak annyi, hogy…

— Figyelj! — mondta Himpeller. — Lehet, hogy nekik nem volt ezer elefántjuk, de nekünk lesz ezer elefántunk, mert ezer elefánt valószerűbb, oké?)

A lepedőt fokozatosan megtöltötte Himpeller izgatott macskakaparása. Eljutott az aljáig s folytatta az ágy farészén. Az istenekre, ez ám az igazi! Itt aztán nincsenek kis babracsaták! Szükségük lesz nagyjából az összes holivudi kurblimanra!

Hátradőlt, lihegve a fölvillanyozott kimerültségtől.

Maga előtt látta az egészet. Jóformán kész is.

Már csak cím kell neki. Valami, ami jól cseng. Valami olyan, amire emlékezni fognak az emberek. Valami — megvakarta állát a tollal —, ami azt sugallja, hogy az átlagos emberek ügyei csip-csup dolgok a történelem nagy viharaiban. Viharok, az az. Remek képi megoldás egy vihar. Kapsz mennydörgést. Villámlást. Esőt. Szelet.

Szél. Az lesz az!

Fölmászott a lepedő tetejéhez és nagy gonddal leírta:

ELVITTE A SZÉL

Viktor, megpróbálva elaludni, csak forgolódott keskeny ágyában. Képek meneteltek át félig szunnyadó tudatán. Harciszekér-versenyek és kalózhajók és miskulanciák, melyeket nem ismert föl, és az egész közepén ez az izé, egy toronyra fölmászóban. Valami óriási és borzalmas, kihívóan vigyorogva a világra. És valaki sikoltozik…

Csuromvizesre izzadva fölébredt.

Néhány perccel később kilendítette lábát az ágyból és odament az ablakhoz.

A városka lámpásai fölött a Holivudi Domb kotlott a hajnal első, fakó fényében. Már megint szép lesz az idő.

Holivudi álmok áramlottak az utcákon át, nagy, láthatatlan aranyhullámokban.

És Valami velük érkezett.

Valami, ami egyáltalán soha, de soha nem álmodott. Valami, ami soha nem aludt el.

Ginger kikászálódott az ágyból és szintén a domb felé nézett, bár az kétséges, hogy látta-e. Úgy mozogva, akár egy világtalan az ismerős szobában, odalépkedett az ajtóhoz, le a lépcsőn, és ki, az éjszaka végébe.

Egy pöttöm kutya, egy macska és egy egér figyelte az árnyékokból, ahogy némán végigment a sikátoron és nekivágott a domb felé.