— Nincs benne semmi varázslat — szögezte le Tomas Goldfis, a Céh elnöke.
— Ott vannak a krampuszok.
— Az nem mágia. Az csak szokványosan okkult.
— Hát, ott vannak a szalamandrák is.
— Teljesen közönséges természetrajz. Nincs abban semmi rossz.
— Hát, na jó. De ők akkor is mágiának fogják hívni. Tudjátok, hogy milyenek.
Az alkimisták komoran bólogattak.
— Mind reakciósok — jegyezte meg Sendivoge, a Céh titkára. — Pöffeszkedő magikokraták! És a többi Céh is! Mit tudnak ők a haladás útjáról? Mit törődnek vele? Évek óta csinálhatnának valami ilyesmit, de teszik? Ők ugyan nem! Csak gondoljátok el, hogy mennyivel… nos, jobbá tehetjük az emberek életét. A lehetőségek fölmérhetetlenek.
— Ismeretterjesztés — szólt Goldfis.
— Történelemtanítás — tette hozzá Lully.
— És persze, ott van még a szórakoztatás — tóditotta Csapinós, a Céh pénztárosa. Alacsony, izgulékony ember volt. A legtöbb alkimista mindig ideges; ez abból fakad, hogy fogalmuk sincs, ezután mit fog tenni a bugyborékoló anyaggal teli olvasztótégely, amivel épp kísérleteznek.
— Nos, igen. Nyilvánvalóan némi szórakoztatás is — értett egyet Goldfis.
— A nagy, történelmi drámák némelyike! — lelkendezett Csapinós. — Csak képzeljétek magatok elé a látványt! Összeszedtek néhány színészt, ők eljátsszák, csak egyszer, és az emberek szerte a Korongon annyiszor nézhetik meg, ahányszor csak akarják! Jókora bérmegtakarítás, mellesleg — fűzte hozzá.
— De csak ízlésesen! — figyelmeztetett Goldfis. — Miénk a hatalmas felelősség, hogy gondoskodjunk róla, semmi olyan nem kerül bele, ami bármilyen módon… — a hangja vontatottá vált — …tudjátok… bárdolatlan.
— Le fognak állítani minket — jósolta sötéten Lully. — Ismerem a varázslókat.
— Ezt már alaposan meghánytam-vetettem — jelentette ki Goldfis. — A fény amúgy is túl gyatra itt. Mind egyetértettünk ebben. Derült égre van szükségünk. És arra, hogy jó messze legyünk innen. Azt hiszem, ismerek egy nekünk való helyet.
— Tudjátok, el se tudom hinni, hogy tényleg megcsináljuk — mondta Csapinós. — Egy hónappal ezelőtt még csak egy őrült ötlet volt. És most működik az egész! Mintha varázslat lenne! Csak persze nem mágikus, ha értitek, mire gondolok — tette hozzá sietve.
— Nem pusztán illúzió, hanem valóságos illúzió — jegyezte meg Lully.
— Nem tudom, hogy gondolt-e már rá valaki — tétovázott Csapinós —, de ezzel kereshetnénk egy kis pénzt. Umm?
— De hát az nem fontos — lepődött meg Goldfis.
— Nem. Nem, persze, hogy nem — motyogta Csapinós. Odalesett a többiekre.
— Nem nézzük meg még egyszer? — kérdezte szégyenlősen. — Szívesen forgatom a kurblit. És, és… nos, tudom, hogy nem sokkal járultam hozzá ehhez a tervezethez, de most előhozakodnék ezzel a, ööö, izével.
Előhúzott egy nagyon nagy zacskót a talárja zsebéből és odapottyantotta az asztalra. A zacskó fölborult és néhány fehér, bodros, idomtalan golyószerűség gurult ki belőle.
Az alkimisták megbámulták.
— Ez mi? — érdeklődött Lully.
— Hát — válaszolta Csapinós feszengve —, azt kell csinálni, hogy fogtok valamennyi kukoricát, és beleteszitek, mondjuk, egy Hármas Számú tégelybe egy kis étolajjal, értitek, és aztán lefeditek egy tányérral vagy valamivel, és amikor fölmelegítitek, elkezd robbanni, mármint nem komolyan robbanni, és amikor abbamarad a durrogás, leveszitek a tányért, és a kukorica átalakult ezekké a, ööö, micsodákká. — Értetlen arcok meredtek rá. — Meg lehet enni — motyogta mentegetőzve. — Ha teszünk rá vajat meg sót, olyan az íze, mint a sózott vajé.
Goldfis kinyújtotta vegyszermarta kezét és óvatosan kiválasztott egy bodros darabkát. Elgondolkozva rágogatta a falatot.
— Nem is tudom, miért csináltam — pirult el Csapinós. — Csak valahogy az volt az érzésem, hogy ennek így kell lenni.
Goldfrs folytatta a rágást.
— Olyan az íze, akár a kartonpapíré — jelentene ki valamivel később.
— Sajnálom — mentegetőzött Csapinós, megpróbálva a kupac maradékát visszakotorni a zacskóba. Goldfis könnyedén rátette kezét kollégája karjára.
— Jelzem — mondta, miközben elvett egy újabb puffasztott falatot —, van benne egy bizonyos valami. Igenis helyénvalónak tűnik. Mit mondtál, mi is a neve ennek?
— Valójában nincs neve — felelte Csapinós. — Én csak durrantott gabonának hívom.
Goldfrs vett még egyet. — Fura, hogy az ember nem tudja abbahagyni az evését — jegyezte meg. — Afféle még!-szerű. Durrantott gabona? Rendben. Mindenesetre… uraim, kezdjük forgatni a kurblit még egyszer!
Lully elkezdte visszatekerni a filmet a laterna-non-magicába.
— Azt mondtad, ugye, hogy ismersz egy helyet, ahol ténylegesen kivitelezhetjük a tervet és ahol a varázslók nem fognak háborgatni minket? — firtatta.
Goldfis kezébe ragadott egy maréknyi durrantott gabonát.
— A tengerparton van, jó távol — válaszolta. — Kellemes, napos, és mostanság senki sem megy oda. Nincs ott semmi, csak valami szélfútta öregerdő meg egy templom meg homokdűnék.
— Egy templom? Az istenek szörnyen zabosak lesznek, ha az ember… — kezdte Csapinós.
— Figyelj! — mondta Goldfis. — Az az egész vidék évszázadok óta lakatlan. Nincs ott semmi. Se emberek, se istenek, se semmi. Csak rengeteg napsütés és föld, ami ránk vár. Fiúk, ez a mi nagy esélyünk. Tilos nekünk a varázslás, nem tudunk aranyat csinálni, még a mindennapit se tudjuk előteremteni… szóval csináljunk legalább mozgó képeket! Csináljunk történelmet!
Az alkimisták hátradőltek és bizakodóbbnak tűntek.
— Igen! — mondta Lully.
— Ó! Jó — értett egyet Csapinós.
— A mozgó képek egészségére! — lelkesedett Sendivoge, föltartva egy maréknyi durrantott gabonát. — Hol hallottál erről a helyről?
— Ó, én… — Goldfis elhallgatott. Zavarodottnak tűnt. — Nem tudom — válaszolta végül. — Nem tudok… pontosan visszaemlékezni. Biztos valamikor hallottam róla, aztán elfelejtettem, és most csak úgy eszembe jutott. Tudjátok, hogy szokott történni az ilyesmi.
— Aha — bólogatott Lully. — Mint ahogy velem meg a filmmel. Olyan volt, mintha emlékeznék arra, hogyan kell csinálni. Fura trükkökre képes az ember agya.
— Aha.
— Aha.
— Egy ötlet, aminek eljött az ideje, értitek, ugye?
— Aha.
— Aha.
— Az kell legyen.
Kissé aggodalmas csönd telepedett az asztal tájékára. A némaság arra utalt, hogy mindegyikük elméje megpróbál rátapintani gondolatujjával valami zavaróan rendellenesre.
A légkör csillogni látszott.
— Hogy hívják ezt a helyet? — tudakolta végül Lully.
— Nem tudom, hogy nevezték annak idején — felelte Goldfis hátradőlve és magához húzva a durrantott gabonát. — Manapság Holivud a neve.
— Holivud… — merengett Lully. — Valahogy… ismerősen hangzik.
Ismét csönd támadt, amíg végiggondolták.
Sendivoge törte meg végül.
— Hát jó — jelentette ki jókedvűen. — Holivud, íme, itt jövünk!
— Aha — motyogta Goldfis és megrázta fejét, mintha egy nyugtalanító gondolatot próbálna elűzni. — Igazán fura. Valahogy az az érzésem… hogy egész idő alatt… arrafelé tartottunk.