A világegyetem a fölébredés számtalan rettenetes módját foglalja magában, mint például a bejárati ajtót betörő csőcselék lármáját, a tűzoltóautók szirénázását, vagy a rádöbbenést, hogy ma hétfő van, ami péntek este még olyan jólesően messze volt. Az igazat megvallva, egy kutya nedves orra nem a legrosszabb mind közül, viszont megvan a maga sajátos borzalma, melyet az irtózatos műértői és a kutyatulajdonosok bárhol ismernek és rettegnek. Olyan, mintha csupa szeretetből egy kis darab fölengedőben lévő májat nyomnának hozzád.
Ginger pislogott. Az izzás kihunyt a szemében. Lenézett, elborzadt arckifejezése elképedéssé változott és aztán, amikor látta, hogy Gaspod kacsint föl rá, visszaváltozott evilágibb elborzadássá.
— Elló! — szólalt meg behízelgően Gaspod.
A lány elhátrált s védekezőleg fölemelte kezét. Homok pergett le az ujjai közül. A szeme megrökönyödve villant oda, aztán vissza Gaspodra.
— Az istenekre, ez szörnyű — mondta. — Mi folyik itt? Miért vagyok itt? — Szájához kapta kezét. — Jaj, ne! — suttogta. — Ne már megint!
Egy pillanatig rámeredt a kutyára, ellenséges tekintetet vetett az ajtóra, aztán megfordult, fölrántotta a hálóinge szegélyét, és visszarohant a városba a reggeli ködben.
Gaspod utánaigyekezett, tudatában a levegőben lévő dühnek, kétségbeesetten próbálva oly sok távolságot illeszteni maga meg az ajtó közé, amennyit csak lehet.
Valami rémes van ott benn, gondolta. Valószínű csupacsáp izék, amik letépik a fejed. Úgy értem, amikor találsz egy titokzatos ajtót a vén dombokon, magától értetődik, hogy ami onnét kijön, nem fog örülni, hogy láthat. Gonosz lények, amelyekről az Embernek nem lenne szabad tudnia, és van itt egy kutya, amely szintén nem akar tudni róluk. Miért nem tudott a lány a…
Tovább zsémbelt a városka irányába.
Mögötte az ajtó egy hüvelyk piciny törtrészével tovább nyílt.
Holivud már rég fölébredt Viktor előtt és a kalapálás A Repülőkutya Százada felől visszhangot vert az égen. Rönkfával megrakott szekerek sorakoztak, hogy behajthassanak a kapun. Viktort félretaszította és ide-oda lökdöste a vakolók és ácsok serény áradata. Belül, a munkások egész serege rohangászott Goldfis és R. K. S. T. Himpeller vitatkozó alakja körül.
Viktor pont akkor ért oda, amikor Goldfis döbbent hangon így szólt: — Az egész várost?
— Kihagyhatod a szélén lévő részeket — felelte Himpeller. — De az egész közepét akarom. A palotát, az Egyetemet, a Céheket — mindent, amitől igazi város lesz, érted? Megfelelőnek kell lennie!
Vöröslött az arca. Mögötte meredezett Detritus, a troll, a feje fölött türelmesen tartva egyik masszív kezével, akár egy pincér a tálcát, valamit, ami ágynak tűnt. Himpeller fél kézzel szorongatta az ágyneműt. Aztán Viktor rádöbbent, hogy az egész ágyat, nem csupán a lepedőket, írás borítja.
— De a költsége… — tiltakozott Goldfis.
— Valahogy majd előkerítjük rá a pénzt — válaszolta nyugodtan Himpeller.
Goldfis akkor sem látszhatott volna megbotránkozottabbnak, ha Himpeller szoknyát öltött volna. Megpróbált erőre kapni.
— Hát, ha ennyire eltökélt vagy, Torok…
— Az vagyok!
— …ha jobban meggondolom, azt hiszem, talán amortizálhatjuk a költséget számos mozgó alatt, talán még bérbe is adhatjuk utána…
— Miről beszélsz? — csattant föl Himpeller. — Az Elvitte a Szélhez építjük föl!
— Igen, igen, persze — nyugtatta Goldfis. — És aztán utána, képesek leszünk…
— Utána? Nem lesz semmiféle utána! Nem olvastad a forgatókönyvet? Detritus, mutasd meg neki a forgatókönyvet!
Detritus előzékenyen közéjük pottyantotta az ágyat.
— Ez az ágyad, Torok.
— Forgatókönyv, ágy, mi a különbség? Nézd… itt… pont a faragás fölött…
Csönd támadt, mialatt Goldfis olvasott. Egész hosszú csönd. Goldfis nem szokott hozzá olyan olvasmányhoz, ami nem oszlopokban jelentkezik, végösszeggel a végén.
Végül megszólalt: — Föl… akarod… gyújtani az egészet?
— Úgy hiteles. Nem lehet vitatkozni a történelemmel — jelentette ki Himpeller önelégülten. — A város leégett a polgárháborúban, ezt mindenki tudja.
Goldfis kihúzta magát. — Lehet, hogy a város leégett — közölte mereven —, de nem nekem kellett fedezetet találnom rá! Ez esztelen pazarlás!
— Valahogy majd kifizetem — felelte nyugodtan Himpeller.
— Egyszóval — lehet-etlen!
— Ez két szó — mondta Himpeller.
— Kizárt dolog, hogy én képes legyek valami ilyesmin dolgozni — folytatta Goldfis, figyelmen kívül hagyva a közbevágást. — Megpróbáltam megérteni az álláspontod, igaz? De te hatalmadba kerítetted a mozgó képeket és megpróbálod átváltoztatni őket izékké, álmokká. Én sose akartam azt, hogy ilyenek legyenek! Engem hagyj ki ebből!
— Ó-ké. — Himpeller fölnézett a trollra.
— Mr. Goldfis most távozik — szögezte le. Detritus bólintott, aztán lassan, de határozottan fölemelte Goldfist a gallérjánál fogva.
Goldfis elsápadt. — Nem dobhatsz ki csak úgy! — tiltakozott.
— Akarsz fogadni?
— Nem lesz egyetlen alkimista sem Holivudban, aki hajlandó lesz dolgozni neked! Magunkkal visszük a kurblimanokat! Véged lesz!
— Hallgass! Ez után a mozgó után egész Holivud hozzám fog jönni munkáért! Detritus, dobd ki ezt a nyavalyást!
— Igenis, Mr. Himpeller — dörmögte a troll és megmarkolta Goldfis gallérját.
— Még hallani fogsz erről, te… te intrikáló, fondorlatos megalomániás!
Himpeller kivette szájából a szivarját.
— Neked ezentúl Miszter Megalomániás — mondta.
Visszatette a szivart, és jelentőségteljesen biccentett a trollnak, aki gyöngéden, ám határozottan megmarkolta Goldfis egyik lábát is.
— Nyúlj hozzám csak egy ujjal, és ebben a városban nem kapsz többé munkát! — üvöltötte Goldfis.
— Nekem egyébként már van állásom, Mr. Goldfis — nyilatkozta flegmán Detritus, miközben a kapu felé vitte Goldfist. — Én vagyok Az Olyanok Kidobásáért Felelős Alelnök, akiknek a Pofáját Mr. Himpeller Látni Se Bírja!
— Akkor hamarosan föl kell vegyél egy segédet! — acsargott Goldfis.
— Van egy karrierhajhász unokaöcsém — válaszolta a troll. — Kellemes napot kívánok!
— Rendben — dörzsölgette kezét szaporán Himpeller. — Soll!
Soll előbukkant egy összetekert tervekkel teli kecskelábú asztal mögül és kivette a ceruzát a szájából.
— Igen, bácsikám?
— Mennyi időbe telik?
— Úgy négy napba, bácsikám.
— Az túl sok. Bérelj föl még több embert! Azt akarom, hogy holnapra kész legyen, érted?
— De bácsikám…
— Vagy ki vagy rúgva — tette hozzá Himpeller. Soll rémültnek tűnt.
— Én az unokaöcséd vagyok, bácsikám — protestált. — Unokaöccsöket nem lehet kirúgni!
Himpeller körülnézett, s úgy látszott, most veszi csak észre Viktort.
— Á, Viktor! Te értesz a szavakhoz — jelentette ki. — Kirúghatok egy unokaöccsöt?
— Ööö. Nem hiszem. Azt hiszem, meg kell tagadja őket vagy ilyesmi — felelte Viktor akadozva. — De…
— Jól van! Jól van! — köszönte Himpeller. — Derék ember. Tudtam, hogy van valami efféle szó. Megtagadni. Hallottad, Soll?