— Ahogy én látom — mondta Himpeller —, itt van ez az előkelő szármasású lány, aki teljesen egyedül lakik ebben a nagy házban, értitek, és az udvarlója elmegy a lázadók oldalán harcolni, és ő találkozik ezzel a másik fickóval, és van köztük ez a delejesség…
— És ettől a levegőbe repülnek? — firtatta Viktor.
— Úgy érti, hogy egymásba szeretnek — világosította föl fagyosan Ginger.
— Valami afféle — bólintott Himpeller. — Összetalálkozik a tekintetük a zsúfolt szobán keresztül. És a lány egyes-egyedül van a világon, kivéve a szolgáit és, lássuk csak, talán a kedvenc kutyáját…
— Az lesz Laddie? — tudakolta Ginger.
— Úgy van. És persze meg fog tenni mindent, ami tőle telik, hogy megőrizze a családi bányát, szóval valahogy mindkettejükkel flörtölget, a fickókkal, nem a kutyával, és aztán egyiküket megölik a háborúban és a másik faképnél hagyja, de ez rendben van, mert a lány acélkemény a szíve mélyén. — Hátradőlt. — Mit szóltok hozzá? — kérdezte.
A szobában körös-körül üldögélők feszengve néztek egymásra.
Fészkelődő csönd támadt.
— Remekül hangzik, bácsikám — jelentette ki Soll, aki mára már nem akart több problémát.
— Technikai szempontból nagy kihívás — tódította Gaffer.
A csapat maradéka megkönnyebbülten, kórusban értett egyet.
— Nem is tudom — szólalt meg Viktor vontatottan.
Mindenki más szeme felé fordult ugyanúgy, ahogy az oroszlángödör nézői figyelik, amint belökik az első elítélt bűnözőt a vasrácson át. Ő azonban folytatta: — Úgy értem, ez minden? Ez nem hangzik elég, nos, bonyolultnak egy ilyen hosszú mozgóhoz. Emberek valahogy szerelembe esnek, míg a háttérben zajlik a polgárháború… nem látom, hogy lehetne ebből elég látványosságot előállítani.
Újabb aggodalmas csönd alakult ki. Két ember Viktor mellől odébb húzódott. Himpeller mereven bámult rá.
Viktor ki tudott venni — a széke alól érkezőben — egy csaknem hallhatatlan, halk hangot.
— …na persze, mindig van szerep Laddie számára… mije van neki, ami nekem nincs, csak azt szeretném tudni…
Himpeller még mindig Viktort fixírozta.
Aztán megtörte a csöndet: — Igazad van. Igazad van. Viktornak igaza van. Miért nem szúrta ki senki más?
— Pont ezt gondoltam én is, bácsikám — vágta rá sietve Soll. — Egy kicsit ki kell kerekítsük.
Himpeller tétován lengette szivarját. — Menet közben kitalálhatunk még dolgokat, semmi gond. Például… például… mit szólsz egy harciszekér-versenyhez? Az emberek mindig élveznek egy harciszekér-versenyt. Az izgalmas. Ki fog-e zuhanni, kiesnek-e a kerekek? Aha. Egy harciszekér-verseny.
— Én, ööö, olvasgattam egy keveset a Polgárháborúról — jegyezte meg óvatosan Soll —, és nem hiszem, hogy említést tesznek…
— Arról, hogy nem tartottak harciszekér-versenyeket, igazam van? — firtatta Himpeller mézesmázos hangnemben, amely azonban tartalmazta a fenyegetés késpengéjét is. Soll megroskadt.
— Minthogy így fogalmaztad meg, bácsikám — felelte —, igazad van.
— És… — Himpeller tűnődve elmeredt a távolba — …megpróbálkozhatnánk… egy óriási nagy cápával? — Még maga Himpeller is némileg meglepettnek tűnt saját ötletétől.
Soll reménykedve pislantott Viktorra.
— Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy cápák nem harcoltak a Polgárháborúban — jelentette ki Viktor.
— Ez tuti?
— Meggyőződésem, hogy a részvevők észrevették volna — állította Viktor.
— Eltiporták volna őket az elefántok — motyogta Soll.
— Aha — szomorkodott Himpeller. — Csak egy ötlet volt. Tényleg, nem is tudom, miért mondtam.
Egy darabig elbámult a semmibe, aztán élénken megrázta fejét.
Egy cápa, gondolta Viktor. A saját gondolataid összes piciny aranyhala boldogan úszkál, és akkor megmozdul a víz, és ennek a gondolatnak óriáscápája megérkezik kívülről. Mintha valaki elvégezné a gondolkozást helyettünk.
— Azt se tudod, hogyan illik viselkedni — hányta Viktor Gaspod szemére, amikor egyedül maradtak. — Egész idő alatt hallottalak morogni a szék alatt.
— Lehet, hogy nem tudom, hogyan illik viselkedni, de legalább nem epedezem olyan lány után, aki beengedi az Éj rettenetes Szörnyeit a világba — felelte Gaspod.
— Remélem is! — mondta Viktor, aztán: — Hogy érted ezt?
— Aha! Most bezzeg ide figyel! A barátnőd…
— Nem a barátnőm!
— A csak áhított barátnőd — helyesbített Gaspod — minden éjjel elmászkál és megpróbálja kinyitni az ajtót a Dombon. Miután elmentél, tegnap éjjel is újra próbálkozott. Láttam. Megakadályoztam őt — tette hozzá dacosan. — Nem mintha számítanék elismerésre, na persze. Van valami rettenetes odabenn, és a lány ki akarja engedni. Nem csoda, hogy mindig elkésik és fáradt reggelente, hiszen az egész éjszakát áskálással tölti.
— Honnan tudod, hogy rettenetes? — faggatta Viktor elhaló hangon.
— Fogalmazzunk így — válaszolta Gaspod. — Ha valamit betettek egy barlangba egy domb alá óriási nagy ajtók mögé, az nem azért történt, mert azt akarják, hogy minden éjjel előjöjjön elmosni az edényeket, igaz? Mer’ — fűzte hozzá könyörületesen — azt nem állítom, hogy Ginger tud arról, amit csinál. Valószínű azok hatalmat nyertek az ő gyönge és gyarló, macskaszerető női elméje fölött és gonosz akaratukhoz hajlították.
— Néha jó sok marhaságot összehordasz — jelentette ki Viktor, de még önmagának sem hangzott elég meggyőzően.
— Akkor kérdezd meg őt — javasolta a kutya magabiztosan.
— Meg is fogom!
— Rendben!
Habár pontosan hogy is? gondolta Viktor, miközben kiballagtak a napfénybe. Elnézést, kisasszony, a kutyám azt állítja, hogy maga… nem. Hé, Ginger, hallottam, hogy eljárkálsz és… nem. Te, Gini, hogy lehet az, hogy a kutyám látott… nem.
Talán csak egyszerűen el kellene kezdjen társalogni és várni, amíg a csevegés magától az Űröntúli Szörnyekre terelődik.
De ennek várnia kell az éppen most zajló veszekedés miatt.
Ami az Elvitte a Szél harmadik jelentősebb szerepéről folyt. Természetesen Viktor lesz a magával ragadó, ám veszedelmes hős, Ginger volt az egyetlen lehetséges választás a női főszerepre, csakhogy a második férfi szerep — a sótlan, de kötelességtudó fickóé — gondot okozott.
Viktor eddig még sohasem látott senkit dühében toporzékolni. Mindig azt gondolta, hogy ilyesmit csak a könyvekben csinálnak. Ám Ginger most megtette.
— Mert hülyének fogok látszani, azért! — kiabálta.
Soll, aki mostanra úgy érezte magát, mint egy villámhárító viharos időben, kétségbeesetten intett kezével.
— De hát ő ideális erre a szerepre! — szögezte le. — Szilárd jellemet kíván…
— Szilárd? Naná, hogy ő szilárd! Hiszen kőből van! — visította Ginger. — Lehet, hogy van láncszem-öltönye meg álbajsza, de akkor is troll!
Szikla, monolitként tornyosulva kettőjük fölé, hangosan megköszörülte a torkát.
— Elnézést — szólalt meg —, remélem, nem fogunk elementalistákká válni ebben?
Immár Gingerre került a sor, hogy kezével intsen. — Kedvelem a trollokat — jelentette ki. — Mármint trollként. De nem gondolhatod komolyan, hogy romantikus jelenetet adok elő egy, egy, egy sziklaképűvel.