— Előfordulhat, hogy valami más is megpróbál átjönni ugyanazon az úton — kockáztatta meg. — A, huh, seholsincsben a valahol között vannak olyan lények, melyeket alapjában véve inkább nem írnék le neked.
— Már megtetted — felelte Ginger feszült hangon.
— És, huh, azok általában nagyon lelkesen be akarnak jutni a valóságos világokba és talán valahogy kapcsolatot teremtenek veled, mikor alszol, és… — Föladta. Nem tudta tovább elviselni a lány arckifejezését.
— Lehet, hogy teljesen tévedek — tette hozzá gyorsan.
— Meg kell akadályozz, hogy kinyissam az ajtót — suttogta Ginger. — Lehet, hogy Közülük való vagyok.
— Ó, nem hinném — válaszolta Viktor leereszkedően. — Azoknak általában több karja van a kelleténél, azt hiszem.
— Megpróbáltam rajzszögeket szórni a padlóra, hogy attól fölébredjek — mesélte Ginger.
— Rémesen hangzik. Lett foganatja?
— Nem. Reggelre mind visszakerült a zacskójába. Biztos később fölszedtem őket.
Viktor fintort vágott. — Ez akár jó jel is lehet — jegyezte meg.
— Miért?
— Ha valakit kellemetlen izék idéznek meg, szerintem azok nem bíbelődnek azzal, hogy min sétálsz keresztül.
— Örgh.
— Nincs semmi ötleted, hogy miért történik ez az egész, ugye? — kérdezte Viktor.
— Nincs! De mindig ugyanazt álmodom. — A lány szeme összeszűkült. — Hé, hogy lehet, hogy te ilyen sok mindent tudsz?
— Én… egy varázsló mondta nekem régen — felelte Viktor.
— Te magad nem vagy varázsló?
— Egyáltalán nem! Holivudban nincsenek varázslók. És az az álom?
— Ó, az túl furcsa ahhoz, hogy jelentsen valamit. Különben is, már akkor is álmodtam, amikor még kicsi voltam. Ezzel a heggyel indul, csak valójában nem rendes hegy, mert…
Detritus, a troll tornyosult fölibük.
— A fiatal Mr. Himpeller azt mondja, ideje újrakezdeni a forgatást — morajlotta.
— Eljössz ma éjjel a szobámba? — sziszegte Ginger. — Légy szíves? Te föl tudsz ébreszteni, ha megint nekiállok alvajárni.
— Hát, ööö, igen, de a házinénid esetleg nem fog örülni… — kezdte Viktor.
— Ó, Mrs. Kozmopilita nagyon liberálisan gondolkozik — felelte Ginger.
— Valóban?
— Csak azt fogja gondolni, hogy szeretkezünk — jelentette ki Ginger.
— Á — mondta Viktor élettelenül. — Hát, akkor rendben.
— A fiatal Mr. Himpeller nem szereti, ha megvárakoztatják — jegyezte meg Detritus.
— Ó, fogd már be a szád! — fakadt ki Ginger. Fölállt és lesöpörte a port a ruhájáról. Detritus csak pislogott. Az emberek általában nem mondták neki, hogy fogja be a száját. Néhány aggodalmas törésvonal jelent meg a homlokán. Megfordult és megpróbálkozott egy újabb fenyegető közelgéssel, ezúttal Viktort célozva meg.
— A fiatal Mr. Himpeller nem szereti…
— Ó, menj már innen! — csattant föl Viktor és elbaktatott a lány után.
Detritus egyedül maradt és hunyorított a gondolkodás erőfeszítésétől.
Persze, az emberek hébe-hóba mondtak ilyesmiket, hogy „Menj innen” meg „Fogd be a szád”, de mindig a színlelt bátorság rémült reszketésével hangjukban, szóval természetesen mindig visszavágott, hogy „Haha” és ütött. De soha senki nem beszélt még úgy hozzá, mintha a létezése lenne a világon az utolsó, ami esetleg aggódásra bírhatná őket. Ettől aztán megroggyant masszív válla. Talán ez az állandó Rubin körüli csellengés rosszat tesz neki.
Soll a művészt felügyelte, aki betűket rajzolt a táblákra. Fölnézett, amikor Viktor és Ginger közelegtek.
— Rendben — mondta. — Mindenki a helyére! Közvetlenül a báltermi jelenettel folytatjuk. — Nagyon elégedettnek látszott önmagával.
— Minden szó rendben van? — érdeklődött Viktor.
— Semmi gond — jelentette büszkén Soll. Fölpillantott a napra. — Egy csomó időt elvesztettünk — tette hozzá —, szóval most már ne vesztegessünk többet.
— Ki hitte volna, hogy képes vagy rávenni R. K. S. T.-t, hogy így meghátráljon — jegyezte meg Viktor.
— Egyáltalán nem voltak érvei. Visszament az irodájába, gondolom, duzzogni — válaszolta dölyfösen Soll. — Oké, emberek, kezdjünk mindnyájan…
A betűvető művész megcibálta Soll ingujját.
— Csak azon tűnődöm, Mr. Soll, hogy mit szeretne velem a nagy jelenetbe tetetni most, hogy Viktor nem említi a bordákat…
— Ne idegesítsen most, ember!
— De ha legalább ötletet adna…
Soll határozottan leakasztotta a férfi kezét ingujjáról. — Őszintén szólva — közölte —, fütyülök rá! — és elvonult a díszlet felé.
A művész magára maradt. Megfogta az ecsetét. Ajka némán mozgott, ahogy a szavakat formálta.
Aztán megszólalt: — Hmm. Remek gondolat.
Banán N’Vektif, Klaccs hatalmas, sárga szavannáinak legügyesebb vadásza, visszafojtotta lélegzetét, miközben a legutolsó darabot a helyére csipeszezte. Eső dobolt kunyhója tetején.
Nahát. Ez az.
Soha még ilyet nem készített, de tudta, hogy jól csinálja.
A maga idejében zebrától thargáig mindent csapdába ejtett, és ugyan mit tud fölmutatni eredményül? Ám tegnap, amikor elvitt egy halom irhát N’kufnak, hallotta, amint egy kereskedő kijelenti, hogy ha valaki valaha készít egy jobb egérfogót, akkor a világ utat fog taposni az illető ajtajához.
Egész éjjel ébren feküdt és ezen gondolkozott. Aztán, a hajnal első világánál, néhány vázlatot firkált a kunyhó falára egy bottal és nekilátott a munkának. Amíg a városban járt, megragadta az alkalmat és megtekintett néhány egérfogót, és azok tényleg távol álltak a tökéletestől. Azokat nem vadászok szerkesztették meg.
Most fölvette a gallyat és finoman a szerkezetbe dugta.
Csatt.
Tökéletes.
Most aztán nincs más dolga, minthogy elvigye N’kufhoz és kiderüljön, vajon a kereskedő…
Az eső igazán nagyon hangos. Valójában inkább úgy hangzik, mint…
Amikor Banán föleszmélt, kunyhója romjai közt feküdt, és azok a kitaposott sár félmérföldszéles rendjében helyezkedtek el.
Bambán bámult arra, ami megmaradt otthonából. Ránézett a láthatártól láthatárig húzódó barna nyomra. Ránézett az egyik végén épp csak kivehető, sötét, sáros tömegre.
Aztán lenézett. A jobb egérfogó mostanra igen tetszetős, két dimenziós minta lett, szétlapulva egy óriási lábnyom kellős közepén.
Megszólalt: — Nem is tudtam, hogy ennyire jó!
A történelemkönyvek szerint az ankh-morporki polgárháborút befejező, döntő csatát két maréknyi, holtfáradt ember vívta egy mocsárban, egy ködös kora reggel, és, bár az egyik oldal igényt tartott a győztesnek járó dicsőségre, voltaképpen az Emberek-Hollók 0:1000 eredménnyel ért véget, mint általában a legtöbb csata.
Az egyik dolog, amiben mindkét Himpeller egyetértett, az volt, hogy ha az ő gondjaikra lett volna bízva a dolog, senki sem úszhatta volna meg egy ilyen nyamvadt háborúval. Gyalázat, hogy megengedték a népnek, hogy előadja a város történetének jelentős fordulópontját anélkül, hogy emberek ezreit és tevéket és lövészárkokat és földsáncokat és ostromgépeket és kőhajító katapultokat és lovakat és zászlókat is fölhasznált volna.
— És ráadásul egy nyavalyás ködben — tette hozzá Gaffer. — Nem törődtek a fényerőszintekkel.
Fölmérte a csata tervezett mezejét, fél kezével megvédve szemét a napsütéstől. Tizenegy kurbliman fog dolgozni rajta, minden elképzelhető szögből. Fölemelték a hüvelykujjuk, egyik a másik után.