— Afféle. Tudja, a nézők valójában nem látnak egy képet sem külön. Egy csomót látnak egyszerre, ugye, érti, mire célzok?
— Hé, itt most eltévedtem a megértésnél.
— Minden kép hozzáad az összhatáshoz. Az emberek nem látják külön az egyes képeket, csak a hatást, amit sok, nagyon gyorsan elpergő kép hoz létre.
— Tényleg? Ez nagyon érdekes — gondolkozott el Himpeller. — Igazán nagyon, nagyon érdekes. — Leverte a hamut szivarjáról a krampuszokra. Egyikük elkapta és megette.
— Szóval akkor mi történne — firtatta habozva —, ha, mondjuk, csak egyetlenegy kép az egész mozgóban más lenne?
— Fura, hogy ezt kérdezi — válaszolta Gaffer. — A minap megesett, amikor a Túl a Trollok Völgyén-t ragasztottuk össze. Az egyik inas beleragasztott egyetlenegy képet Az Aranláz-ból, és mi mind egész délelőtt aranyra gondolva jártunk-keltünk és nem tudtuk, miért. Olyan volt, mintha egyenesen a fejünkbe került volna anélkül, hogy meglátta volna a szemünk. Persze, amikor észrevettük, megleckéztettem a kölköt a nadrágszíjammal, de sose jöttünk volna rá, ha történetesen nem nézem meg a mozgót lassítva.
Újra kézbe vette a ragasztós ecsetet, merőlegesen elvágott két filmcsíkot, és összecsirizelte őket. Egy idő múlva ráébredt; hogy nagyon nagy lett a csönd a háta mögött.
— Jól van, Mr. Himpeller? — érdeklődött.
— Hmm? Ó! — Himpeller mélyen gondolataiba merült. — Csak egyetlenegy képnek ilyen nagy hatása lett?
— Ó, igen. Jól van, Mr. Himpeller?
— Soha jobban, haver — felelte Himpeller. — Soha jobban.
Kezét dörzsölgette. — Csevegjünk egy kicsit, te meg én, férfi a férfival — tette hozzá. — Mert, tudod… — barátságosan Gaffer vállára tette a kezét — …van egy olyan érzésem, hogy talán ez a nap hoz neked szerencsét.
És egy másik sikátorban Gaspod ült, magában motyogva.
— Huh! Maradj, azt mondja. Parancsokat ad nekem. Csak azér’, hogy a barátnőjének ne kelljen elviselni egy rusnya, büdös kutyát a szobájába’. Szóval itten vagyok, az ember legjobb barátja, üldögélve az esőbe’. Mármint ha esne. Lehet, hogy nem esik, de ha esne, mostanra már teljesen eláztam volna. Megérdemelné, hogy fogjam magam, fölálljak és elmenjek. Meg is tehetném. Amikor csak akarom. Nem kell nekem itt ülnöm. Remélem, senki sem hiszi, hogy azér’ ülök itt, mer’ azt mondták nekem, üljek itt. Szeretném én látni azt az embert, aki nekem parancsokat adhat. Azér’ ülök itt, mer’ akarok. Úgy biza…
Aztán nyüszített kicsit és elcsoszogott az árnyékokba, ahol kisebb volt az esélye, hogy meglátják.
Odafönt a szobában Viktor a fal felé fordulva állt. Ez megalázó. Épp elég pocsék volt belebotlani a vigyorgó Mrs. Kozmopilitába a lépcsőn, aki széles mosollyal és egy bonyolult, a könyököt erősen igénybe vevő gesztussal ajándékozta meg, mely utóbbit, ebben bizonyos volt, aranyos, idős nénikéknek nem lenne szabad ismernie.
Csörömpölés és néha suhogás hangzott föl mögötte, amint Ginger lefekvéshez készülődött.
— Tényleg nagyon aranyos néni. Tegnap mesélte, hogy négy férje volt — szólalt meg Ginger.
— Mit tett a csontokkal? — firtatta Viktor.
— Halvány fogalmam sincs, mire célzol — felelte fintorogva Ginger. — Rendben, most már megfordulhatsz. Ágyban vagyok.
Viktorban fölengedett a feszültség és megfordult. Ginger egész a nyakáig húzta a takarót és úgy tartotta ott, mintha ostromlott helyőrség lenne, a takaró meg a barikádokon állomásozó legénység.
— Meg kell ígérned — mondta —, hogy történjék bármi, meg sem fogsz próbálni visszaélni a helyzettel.
Viktor sóhajtott. — Ígérem.
— Csak mert gondolnom kell a karrieremre, tudod.
— Igen, értem.
Viktor leült a lámpa mellé és kivette a könyvet a zsebéből.
— Nem arról van szó, hogy hálátlan lennék vagy bármi ilyesmi — folytatta Ginger.
Viktor végigfutott a sárguló lapokon, a helyet keresve, ahol tart. Emberek százai töltötték életük a Holivudi Domb mellett, a látszat szerint csupán azért, hogy égve tartsák a tüzet és naponta háromszor kántáljanak Miért? Ki a Kapuban álló Őr?
— Mit olvasol? — kérdezte kicsivel később Ginger.
— Rábukkantam egy régi könyvre — válaszolta kurtán Viktor. — Holivudról szól.
— Ó!
— Én a helyedben megpróbálnék aludni — tanácsolta a fiú, úgy csavarodva, hogy ki tudja venni a macskakaparást a lámpa fényénél.
Hallotta, hogy a lány ásít.
— Végig elmeséltem az álmom? — kérdezte Ginger.
— Nem hiszem — felelte Viktor reményei szerint udvariasan elbátortalanító hangnemben.
— Mindig ezzel a heggyel kezdődik…
— Nézd, tényleg nem kellene beszélned…
— …és csillagok vannak körülötte, tudod, az égen, de az egyik leszáll és nem is csillag, hanem egy nő, aki fáklyát tart a feje fölé…
Viktor lassan visszalapozott a könyv elejére.
— Igen? — biztatta óvatosan.
— És ő folyton megpróbál mondani valamit nekem, valamit, amit nem tudok kivenni, arról, hogy valamit föl kell ébreszteni, és aztán lesz egy csomó fény meg ez a bömbölés, mintha oroszlán vagy tigris vagy ilyesmi lenne, érted? És aztán fölébredek.
Viktor ujja szórakozottan nyomon követte a hegy körvonalát a csillagok alatt.
— Valószínűleg csak egy álom — jelentette ki. — Valószínűleg nem jelent semmit.
Persze, a Holivudi Dombnak nincs csúcsa. De talán volt valaha, azokban az időkben, amikor város állt ott, ahol most az öböl van. Te jó ég! Valami kétségkívül tényleg gyűlöli ezt a helyet.
— Véletlenül nem emlékszel valami másra is az álomból? — kérdezte színlelt nemtörődömséggel.
Nem kapott választ. Odaosont az ágyhoz.
A lány aludt.
Visszament a székhez, amely bosszantóan kényelmetlennek ígérkezett fél órán belül, és eloltotta a lámpát.
Valami a Dombban. Az a veszedelem forrása.
A sokkal fenyegetőbb veszély az volt, hogy ő is el fog aludni.
Ült a sötétben és aggódott. Egyébként is, hogyan ébresztesz föl egy alvajárót? Tétován rémlett neki, hogy a szóbeszéd szerint nagyon veszélyes ilyet tenni. Történetek szóltak emberekről, akik azt álmodták, kivégzik őket, és aztán, amikor valaki megérintette a válluk, hogy fölébressze őket, a fejük lehullott. Hogy honnan tudta bárki is, hogy mit álmodott előtte a halott, nem derült ki. Talán utóbb visszajött a kísértet és megállt panaszkodni az ágy lábánál.
A szék vészesen csikorgott, amikor helyzetet változtatott. Talán, ha kinyújtja fél lábát így, akkor pihentetheti az ágy végén, szóval még ha el is aludna, a lány nem lesz képes elmenni mellette anélkül, hogy föl ne ébressze.
Tényleg rém fura. Hetek óta azzal tölti a napot, hogy a karjába ragadja Gingert, bátran megvédelmezi attól, akármi legyen is az, aminek aznap Morry öltözött, megcsókolja, és általában ellovagol az alkonyatba, hogy boldogan, sőt az is lehet, hogy eksztázisban éljen, míg meg nem hal. Valószínűleg nincs olyan azok között, akik valaha is megnézték egyik mozgóját, aki esetleg elhinné, hogy ülve tölti az éjszakát Ginger szobájában egy szálkákból készített széken. Még ő maga is nehezen hitte el, pedig ő most itt van. A mozgókban ilyesmi nem fordulhat elő. A mozgókban csupa Lángoló Szerelem fordul elő Egy Mekkergűt Világban. Ha ez mozgó lenne, egészen biztos, hogy nem ücsörögne egy kemény széken a sötétben. Ő akkor… hát, nem ücsörögne egy kemény széken a sötétben, az tuti.