A Kincstárnok bezárta dolgozószobája ajtaját maga mögött. Az ember rákényszerül erre. Az Arkrektor úgy gondolta, hogy a kopogtatás az ajtón olyasmi, ami csak másokkal történhet.
De a kiállhatatlan alak legalább elvesztette az érdeklődést a rezográf vagy akármi is legyen, ahogy Rikter elnevezte iránt. A Kincstárnoknak rémes napja volt: próbálta intézni az egyetemi ügyeket, miközben tudta, hogy a bizonyíték a szobájában rejtőzik.
Kihúzta a szőnyeg alól, fölcsavarta a lámpát és elkezdett olvasni.
Ő lett volna az első, aki elismeri, hogy semmit sem ért a műszaki dolgokhoz. Sietve át is ugrotta a forgócsapokról, oktironingákról és a fújtatókba sűrített levegőről szóló részeket.
Ismét rárepült arra a bekezdésre, mely így szólt: — „Ha azonban a zavarok a valóság szövedékében az epicentrumból szétterjedő hullámokat hoznak létre, akkor az inga megbillen, a levegőt a megfelelő fújtatókba préseli, és az epicentrumhoz legközelebbi díszelefánttal kilövelltet egy kicsiny ólomlabdacsot, bele egy csészébe. És imígyen a zavar iránya…”
…vuamm… vuamm…
Még itt fönt is hallotta. Csak még több homokzsákot halmoztak köré. Immár senki sem merte megmozdítani. A Kincstárnok megpróbált olvasmányára összpontosítani.
— …megbecsülhető a kilövellt labdacsok…
…vuamm… vuammVUAMMVUAMM.
A Kincstárnok azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét.
— …számából és erejéből, mely becslésem szerint komoly zavar esetén…
ttyalp
— …akár a két labdacsot is meghaladhatja…
ttyalp
— …melyeket több hüvelyknyire szór…
ttyalp
— …hozzávetőlegesen…
ttyalp
— …egy…
ttyalp
— …hónap…
ttyalp
— …leforgása…
ttyalp
— …alatt…
ttyalp
Gaspod fölébredt, és sietve rángatta magát reményei szerint ébernek látszó pozitúrába.
Valaki kiabált, jóllehet udvariasan, mintha segítséget szeretett volna kapni, de csak akkor, ha ez nem túl sok gondot.
Fölügetett a lépcsőn. Az ajtó kissé nyitva állt. Még kijjebb lökte a fejével.
Viktor a hátán feküdt egy székhez kötözve. Gaspod leült és fürkészően nézte a fiút, hátha csinál valami érdekeset.
— Jól vagyunk, nemde? — érdeklődött egy kis idő elteltével.
— Ne csak üldögélj, te hülye! Bogozd ki ezeket a csomókat! — dühöngött Viktor.
— Lehet, hogy hülye vagyok, de én nem vagyok megkötözve — felelte flegmán Gaspod. — Föléd kerekedett a csaj, mi?
— Bizonyára elbóbiskoltam egy pillanatra — védekezett Viktor.
— Elég hosszan ahhoz, hogy fölkeljen, csíkokra hasogasson egy lepedőt és a székhez kötözzön — helyesbített Gaspod.
— Igen, rendben, igazad van. Nem tudnád átrágni a köteléket vagy valami?
— Ezekkel a fogakkal? Viszont hozhatnék segítséget — válaszolta Gaspod és vigyorgott.
— Ööö, nem vagyok biztos benne, hogy az túl jó…
— Ne aggódj! Hamar visszajövök! — ígérte Gaspod és kibaktatott.
— Esetleg kissé nehéz lesz elmagyarázni… — szólt utána Viktor, de a kutya már leért a lépcsőn és a félreeső parcellák és sikátorok labirintusában ballagott A Repülőkutya Századának hátsó részéhez.
Odacsoszogott a magas kerítéshez. Egy lánc halkan megcsörrent.
— Laddie? — suttogta rekedt hangon.
Örömteli ugatás hallatszott.
— Laddie jófiú!
— Na igen — mondta Gaspod. — Na igen. — Sóhajtott. Vajon ő is ilyen volt valamikor? Ha igen, hála égnek nem volt tudatában ennek.
— Én jófiú!
— Persze, persze. Laddie, nyughass! — motyogta Gaspod, és átpréselte köszvényes testét a kerítés alatt. Laddie megnyalta a képét, amint előbukkant.
— Túl öreg vagyok az effélékhez — motyogta Gaspod, és bekukucskált az ólba.
— Fojtólánc! — hördült föl. — Egy átkozott fojtólánc. Hagyd abba a húzkodását, te tökkelütött marha! Vissza! Vissza! Oké.
Gaspod egyik mancsát a nyakörv hurkába dugta és megszabadította Laddie-t tőle.
— Na! — mondta. — Ha mindnyájan tudnánk, hogy kell ezt csinálni, mi uralnánk a világot. És most hagyd abba a bolondozást! Szükségünk van rád!
Laddie nyelvlógató vigyázzba szökkent. Ha a kutyák tudnának szalutálni, megtette volna.
Gaspod ismét áttekergőzött a kerítés alatt és várt. A másik oldalról hallotta Laddie lépteit, de úgy tűnt, a nagyobb kutya távolodik a kerítéstől.
— Ne! — szisszent föl Gaspod. — Engem kövess!
Futó mancsok, majd suhogó nesz hallatszott, és Laddie átugrotta a magas kerítést és négymancsos landolást hajtott végre előtte.
Gaspod lehámozta a nyelvét a hátsó garatáról.
— Jó fiú — motyogta. — Jó fiú.
Viktor fejét dörzsölve fölült.
— Jócskán beütöttem a fejem, amikor a szék hátraesett — jegyezte meg.
Laddie várakozó arckifejezéssel ült, szájában a lepedő maradványaival.
— Mire vár? — érdeklődött Viktor.
— Azt kell mondd neki, hogy jó fiú — sóhajtotta Gaspod.
— Nem vár valami húsdarabot vagy cukrot vagy ilyesmit?
Gaspod a fejét rázta. — Csak mondd neki, hogy micsoda jó fiú. Az jobb, mint a kemény valuta, a kutyák számára.
— Ó? Hát, jó. Jó fiú vagy, Laddie!
Laddie izgatottan föl-le ugrált. Gaspod a bajsza alatt káromkodott.
— Elszorul a szívem ettől — jelentette ki. — Szánalmas, nem?
— Jó fiú, keresd meg Gingert! — kérte Viktor.
— Figyelj, azt én is meg tudom tenni — mondta kétségbeesetten Gaspod, mikor Laddie elkezdte szaglászni a padlót. — Mindnyájan tudjunk, hová igyekezett. Nem kell odamenned és…
Laddie kirobogott az ajtón, ám kecsesen. Megtorpant a lépcső alján és türelmetlen, kövess-engem ugatást hallatott.
— Szánalmas — szögezte le Gaspod gyászosan.
Mindig úgy tűnt, hogy a csillagok fényesebben ragyognak Holivud fölött. Persze, a levegő tisztább volt, mint Ankh-ban, és szinte semmi sem füstölt, de akkor is… a csillagok valahogy nagyobbak is voltak és közelibbek, mintha az ég egy hatalmas lencse lenne.
Laddie átszáguldott a dűnéken, hébe-hóba megállva, hogy Viktor fölzárkózhasson. Gaspod valamivel hátrébb követte őket, ide-oda hemperegve és zihálva.
A nyomok a mélyedésbe vezettek, amely azonban üres volt.
Az ajtó nagyjából egy lábnyira volt kinyitva. Körülötte elkapart homok jelezte, hogy — bármi legyen is, ami esetleg kijött avagy nem jött ki — Ginger bement.
Viktor megbámulta.
Laddie az ajtó mellett ült és reménykedően nézett Viktorra.
— Várakozik — jegyezte meg Gaspod.
— Mire? — firtatta Viktor aggódva.