Gaspod fölnyögött. — Na, mit gondolsz? — kérdezett vissza.
— Ó! Igen. Jó fiú vagy, Laddie.
Laddie csahintott és megpróbált bukfencezni.
— Most mit fogunk csinálni? — tudakolta Viktor. — Gondolom, bemegyünk, igaz?
— Lehetséges — válaszolta Gaspod.
— Ööö. Vagy esetleg megvárhatjuk, amíg Ginger kijön. Tény az, hogy sohasem szerettem túlságosan a sötétet — közölte Viktor. — Úgy értem, az éjszakával semmi baj, de a koromsötét…
— Fogadok, hogy Cohen, a Barbár nem fél a sötéttől — hozta föl Gaspod.
— Nos, persze…
— És a Puszta Fekete Árnya, az sem fél a sötéttől.
— Oké, de…
— És Howondaföld Jones, a Balgrogvadász, gyakorlatilag egy tucat sötétséget elfogyaszt reggelire — tódította Gaspod.
— Igen, de én nem vagyok ők! — siránkozott Viktor.
— Próbáld ezt mondani mindazoknak, akik kiadták a garasaik, hogy nézhessenek téged, amint ők vagy — felelte Gaspod. Megvakart egy álmatlanságban szenvedő bolhát. — A nemjóját, kész röhej lenne, ha lenne itt most egy kurbliman, nem? — firtatta vidáman. — Micsoda egy vígjátékfilm lenne belőle! Mr. Hős Nem Megy Be a Sötétbe, ezt a címet adhatnánk neki. Jobb lenne, mint a Bukott Lábak. Mulatságosabb lenne, mint az Egy Éj az Arénában. Szerintem az emberek sorban állnának, hogy…
— Rendben, rendben — vágott közbe Viktor. — Bemegyek pár lépésnyire, esetleg. — Kétségbeesve körbenézett a mélyedés körüli kiszáradt fákra. — És először csinálok egy fáklyát — tette hozzá.
Pókokra számított, és nedvességre, és esetleg kígyókra, ha nem rosszabbra…
Ehelyett csak száraz, nagyjából négyszögletes folyosót talált, amely kissé lefelé lejtett. A levegőnek némileg sós illata volt, azt sugallva, hogy az alagút valahol kapcsolatban áll a tengerrel.
Viktor tett néhány lépést, aztán megállt.
— Várjunk csak! — szólalt meg. — Ha a fáklya kialszik, rettentően eltévedhetünk.
— Dehogy, az lehetetlen — válaszolta Gaspod. — Szimat, érted?
— Tyű, ez aztán okos.
Viktor egy kicsit továbbment. A falakat a könyvben szereplő négyszögletes képírásjelek nagyobb változatai borították.
— Tudod — jelentette ki, megállva, hogy végigfutassa ujját az egyiken —, ezek valójában nem olyanok, mint az írott nyelv. Inkább mintha…
— Mozgás és hagyd abba a kifogások keresését! — szólította föl Gaspod hátulról.
Viktor lába belerúgott valamire, ami elgurult a sötétbe.
— Mi volt ez? — nyögte.
Gaspod beleszaglászott a sötétbe, majd visszatért.
— Ne aggódj! — mondta.
— Ó?
— Csak egy koponya.
— Kié?
— Nem mondta — felelte Gaspod.
— Kuss!
Valami roppant Viktor szandálja alatt.
— És ez… — kezdte Gaspod.
— Nem akarom tudni!
— Ami azt illeti, kagyló volt — világosította föl Gaspod.
Viktor belemeredt a sötétség mozgó négyszögébe ott előttük. A hevenyészett fáklya lobbant egyet a huzatban, és, ha megerőltette a fülét, ki tudott venni egy ütemes hangot, vagy egy vadállat bömbölt a távolban, vagy a tenger morajlott valami földalatti alagútban. A második lehetőséget választotta.
— Valami már jó ideje hívogatta Gingert — mondta. — Álmában. Valami, ami azt akarja, szabadítsák ki. Attól tartok, hogy Gingernek baja esik.
— Nem éri meg a fáradságot — nyilvánított véleményt Gaspod. — A hetyegés olyan lányokkal, akik rabjai az Űrbéli Lényeknek sose jön össze, nekem elhiheted. Sose tudhatod, mire ébredsz legközelebb.
— Gaspod!
— Igazam van, meglátod.
A fáklya kialudt.
Viktor elkeseredetten lengette és ráfújt utolsó kísérletképp, hogy újra lángra lobbantsa. Néhány szikra villant, majd kihunyt. Egyszerűen nem maradt elég fáklya.
Visszahömpölygött a sötétség. Viktor még sohasem találkozott ilyen sötétséggel. Nem számít, milyen sokáig nézel bele, a szemed nem fog hozzászokni. Nincs semmi, amihez hozzá lehetne szokni. Ez maga a sötétség és a sötétség öreganyja, tökéletes sötétség, földalatti sötétség, olyan sűrű sötétség, hogy csaknem tapintható, mint a hideg bársony.
— Piszkosul sötét van — jegyezte meg magától Gaspod.
Kivert az, amit hideg verejtéknek szokás nevezni, gondolta Viktor. Szóval ilyen érzés. Mindig kíváncsi voltam rá.
Oldalra óvakodott, míg el nem érte a falat.
— Jobb lesz, ha visszamegyünk — mondta reményei szerint gyakorlatias hangon. — Akármi is lehet előttünk. Szakadékok vagy akármi. Szerezhetünk több fáklyát és több embert és visszajövünk.
Messziről, a folyosó mélyéről tompa hang hallatszott.
Vummf.
Olyan vakító fény követte, hogy kivetítette Viktor szemgolyójának képét a koponyája hátsó falára. Néhány másodperccel később elhalványult, de még mindig csaknem fájóan fényes maradt. Laddie szűkölt.
— Na, tessék — szólt Gaspod rekedten. — Most már kaptál egy kis fényt, szóval minden rendben.
— Igen, de mi hozza létre?
— És nekem tudnom kéne, mi?
Viktor előrearaszolt, árnyéka mögötte táncolt.
Körülbelül száz öl megtétele után a folyosó egy valaha talán természetes, ám átalakított barlangba nyílt. A fény az egyik végéből érkezett, egy boltív felől fönn a magasban, s elég erős volt ahhoz, hogy minden részletet megvilágítson.
A barlang még az Egyetem Nagycsarnokánál is nagyobb volt, és valaha még lenyűgözőbb lehetett. A fény barokk aranydíszítésen csillant meg, és a tetőt recéző sztalaktitokon. Egy regimentnek is elég széles lépcső emelkedett elő egy tágas, árnyékos lyukból a padlóban, a szabályos loccsanások és zúgás és sóillat arról árulkodtak, hogy a tengert bejáratot talált valahol ott lenn. A levegő nyirkos volt.
— Valamiféle templom? — motyogta Viktor.
Gaspod megszaglászta a bejárat egyik oldalán lógó sötétvörös függönyt. Érintésére az nyálkás mocsokká esett össze.
— Boá! — mondta. — Az egész hely penészes! — Valami soklábú sietve elnyargalt a padlón és beugrott a lépcsőházba.
Viktor óvatosan kinyúlt és megbökdösött egy vastag, vörös kötelet az arannyal bevont oszlopok közt. Az szétmállott.
A repedezett lépcső a távoli, kivilágított boltívhez vitt. Miközben megmászták, átvergődtek a porladozó hínár- és uszadékfa-halmokon, melyeket valami múltbéli dagály hagyott ott.
A boltív egy újabb óriási, amfiteátrumszerű barlangba vezetett. Széksorok nyúltak le egy…
…egy falig?
Az higanyként csillámlott. Ha meg tudnál tölteni egy ház méretű, négyszögletes medencét higannyal és aztán oldalra billenteni anélkül, hogy egy csöpp is kiömlene, akkor az valahogy így fog kinézni.
Csak nem ennyire rosszindulatúan.
Ugyan lapos volt és üres, Viktor hirtelen mégis úgy érezte, hogy mintha nagyító alatt őt nézné.
Laddie nyüszített.
Aztán Viktor rájött, hogy mitől érzi magát rosszul.
Nem fal volt. Egy fal illeszkedik valamihez. Ez az izé nem volt hozzáillesztve semmihez. Csak lógott a levegőben, hullámozva és fodrozódva, akár egy kép a tükörben, ám tükör nélkül.
A fény valahonnan a túlsó oldaláról érkezett. Viktor most láthatta, egy fényes tűhegy a terem túlsó végének árnyai között mozogva.