Több ezer mérfölddel Goldfis alatt, Nagy A’Tuin, a világteknőc álmatagon folytatta a lapátolást, át a csillagfényes éjszakán.
A valóság egy görbe.
Nem ez a baj. A baj az, hogy nincs belőle annyi, amennyinek lennie kellene. A Láthatatlan Egyetem Könyvtárában…
— a varázslás és kiadós vacsorák legrangosabb iskolája a Korongvilágon, amelynek könyvgyűjteménye olyan nagy tömegű, hogy eltorzítja a Teret és az Időt — …nagy halmokban tárolt misztikusabb szövegek szerint a teljes valaha teremtett eredeti valóság legalább kilenctizede a multiverzumon kívül található, s mivel a multiverzum, természetéből adódóan, hiánytalanul magában foglal minden létezőt, ez némi megerőltetést jelent a dolgok számára.
A világegyetemek határain kívül lelhetőek föl a nyersvalóságok, a lehetett-volnák, a lehetségesek, a sosemvoltak, a vad ötletek, mind folyton keletkezőben és megsemmisülőben, kaotikusan, akár az elemek a forrongó szupernóvákban.
És néha-néha, ahol a világok falai egy kissé elvékonyodnak, képesek beszivárogni.
És a valóság kiszivárog.
A hatás olyan, mint azoké a mélytengeri forró vizű gejzíreké, amelyek körül a különös tengerfenéki lények elegendő hőt és élelmet találnak a létezés röpke, parányi oázisának létrehozásához olyan környezetben, ahol egyáltalán semmilyen életnek nem lenne szabad lennie.
Holivud ötlete ártatlanul és jókedvűen szivárgott be a Korongvilágba.
És valóság szivárgott ki.
Amire rátaláltak. Mert vannak Izék odakint, amelyeknek képessége a valóság apró, törékeny halmazainak kiszimatolására a dolgot a cápákkal és a vérszaggal ugyancsak vérszegénynek tünteti föl.
Az Izék elkezdtek odagyűlni.
Vihar siklott a homokdűnéken, ám ahol az alacsony dombhoz ért, úgy tűnt, a felhők elkanyarodnak. Csak néhány esőcsöpp hullott a napégette talajra, és a viharos szél lenge szellőnél nem többé csillapult.
Homokot fújt a réges-rég kialudt tűz maradványaira.
Lejjebb a lejtőn, közel egy üreghez, amely elég nagy volt, mondjuk, egy borznak, egy kicsiny sziklakő elmozdult és legurult.
Gyorsan eltelt egy hónap. Esze ágában se volt hosszabban elidőzni.
A Kincstárnok tisztelettudóan bekopogott az Arkrektor ajtaján, aztán kinyitotta.
Egy íjpuskából kilőtt nyílvessző az ajtóhoz szögezte kalapját.
Az Arkrektor leengedte az íjat és szúrósan rámeredt.
— Átkozottul veszélyes ilyesmit csinálni, nem? — rivallta. — Csúnya balesetet okozhatott volna.
A Kincstárnok nem jutott volna oda, ahol ma tart, vagyis inkább tartott tíz másodperccel ezelőtt, amikor nyugodt és magabiztos személyiség volt, nem pedig ott, ahol most van, azaz egy enyhe szívroham szélén, a váratlan izgalmak gyors kiheverésének rendkívüli képessége nélkül.
Kihúzta kalapját az ősi asztalosmunkára krétázott céltáblából.
— Nem történt baj — jelentette ki. Nincs az a hang, amely ennyire nyugodtan csendülhet iszonyú erőfeszítés nélkül. — A lyukat alig lehet látni. Miért, ööö, lődöz az ajtóra, Magiszter?
— Használja az eszét, ember! Odakint sötét van és a falakat kőből építették. Nem várja tőlem, hogy az átkozott falakra lőjek, ugye?
— Á! — szólt a Kincstárnok. — Az ajtó, tudja, ööö, ötszáz éves — tette hozzá finoman árnyalt szemrehányással.
— Úgy is néz ki — felelte az Arkrektor nyersen. — Átkozott nagy fekete vacak. Amire itt szükség van, ember, az sokkal kevesebb kő meg fa és egy kicsivel több vidámság. Tudja, néhány vadászjelenetet ábrázoló metszet. Meg egy-két dísz.
— Azonnal gondoskodni fogok róla — hazudta zökkenőmentesen a Kincstárnok. Eszébe jutott a köteg papír a hóna alatt. — Közben, Magiszter, esetleg nem lenne ellenére…
— Rendben — mondta az Arkrektor fejébe nyomva csúcsos kalapját. — Derék ember. Na most, van egy beteg sárkány, aminek gondját kell viselnem. A kis ördögfajzat napok óta hozzá se nyúl a kátrányához.
— Az Ön aláírása egyik-másik… — mormolta sietve a Kincstárnok.
— Nem vagyok hajlandó ezzel bíbelődni — jelentette ki az Arkrektor, elhessegetve kollégáját. — Már így is túl sok átkozott papír van itt. És… — átnézett a Kincstárnokon, mintha épp most jutott volna eszébe valami.
— Fura dolgot láttam ma reggel — közölte. — Láttam egy majmot a belső udvaron. Határtalan szemtelenség.
— Ó, igen — válaszolta derűsen a Kincstárnok. — Az a Könyvtáros lehetett.
— Övé az a háziállat, mi?
— Nem, félreértetett, félreértett, Arkrektor — felelte vidoran a Kincstárnok. — Az a Könyvtáros.
Az Arkrektor rámeredt.
A Kincstárnok mosolya kezdett megüvegesedni.
— A Könyvtáros majom?
A Kincstárnoknak némi idejébe telt, míg világosan elmagyarázta az ügyet, s aztán az Arkrektor így szólt: — Szóval akkor azt mondja nekem, hogy ezt a fickót varázslat változtatta majommá?
— Igen, egy baleset a Könyvtárban. Varázsrobbanás. Egyik percben még ember, a következőben orángután. És nem szabad majomnak neveznie, Magiszter. Ő valójában antropoid.
— Ugyanaz az átkozott család, nemde?
— Úgy néz ki, hogy nem. Ő nagyon, ööö, agresszív lesz, ha majomnak nevezik.
— Nem mutogatja a fenekét az embereknek, ugye?
A Kincstárnok behunyta szemét és megborzongott.
— Nem, Magiszter. Amire gondol, az a gibbon.
— Á! — Az Arkrektor fontolóra vette ezt. — Akkor azok közül nem dolgozik itt egy se?
— Nem, Magiszter. Csak a Könyvtáros, Magiszter.
— Ezt nem tűrhetem el. Érti, nem tűrhetem el. Nem tűrhetem, hogy nagydarab, szőrös izék cammogjanak szerte az egyetemen — szögezte le az Arkrektor. — Szabaduljon meg tőle!
— Jóságos ég, még mit nem! Ő a legjobb Könyvtáros, aki valaha az egyetemen dolgozott. És rettentően megéri a pénzét.
— Miért? Mit fizetünk neki?
— Lyukas mogyorót — vágta rá a Kincstárnok. — Ráadásul ő az egyetlen, aki tudja, hogyan működik valójában a Könyvtár.
— Akkor változtassa vissza! Nem férfiembernek való élet majomnak lenni.
— Emberszabású, Arkrektor. És sajnos, úgy tűnik, hogy ő előnyben részesíti a dolgot.
— Honnan tudja? — firtatta gyanakvóan az Arkrektor. — Tud beszélni?
A Kincstárnok tétovázott. Mindig ez a gond a Könyvtárossal. Mindenki annyira megszokta már, hogy nehéz visszaemlékezni arra az időre, amikor a Könyvtárat nem egy elsárgult fogú, három férfival fölérő erejű emberszabású irányította. Ha az abnormális elég sokáig folytatódik, előbb-utóbb az lesz a normális. Csak hát amikor nekifogsz elmagyarázni egy kívülállónak, nagyon furán hangzik. Idegesen köhécselt.
— Mindig azt mondja „úúúk”, Arkrektor — válaszolta.
— És az mit jelent?
— Azt jelenti, „nem”, Arkrektor.
— És akkor hogyan mond igent?
A Kincstárnok már előre rettegett ettől. — „Úúúk”, Arkrektor — felelte.
— Ez ugyanaz az úúúk, mint az előző!
— Ó, dehogy. Nem. Biztosíthatom, nem. Más a hanghordozás… úgy értem, amikor hozzászokik az ember… — a Kincstárnok vállat vont. — Föltételezem, csak nagy gyakorlatunk van mára megértésében, Arkrektor.