Nekivágott lefelé a lejtős folyosónak a kőülések sorai között, a kutyák lesunyt füllel és behúzott farokkal szedték a lábuk mellette. Átgázoltak valamin, ami valaha talán szőnyeg lehetett, de a nedvességtől elszakadt és szétmállott a lábuk alatt.
Miután néhány ölnyit megtettek, Gaspod megszólalt: — Nem tudom, észrevetted-e, de némelyik…
— Tudom — közölte komoran Viktor.
— …ülésen még mindig…
— Tudom.
— …ülnek.
— Tudom.
— Ez a rengeteg ember — ezek az izék, amik emberek voltak — ül a sorokban. Olyan, mintha mozgót néznének.
Már majdnem odaért. Az kilengett fölötte, egy négyszög hosszal és szélességgel, de vastagság híján.
Pont előtte, csaknem az ezüstszínű vászon alatt, egy kisebb lépcső levezetett egy kör alakú, félig szeméttel teli árokba. Azzal, hogy lemászott oda, benézhetett a vetítővászon mögé, oda, ahol a fényforrás volt.
Az nem volt más, mint Ginger. Ő állt ott, egyik kezét a feje fölé emelve. Benne a fáklya úgy égett, akár a foszfor.
A lány fölbámult a kőlapon fekvő alakra. Az egy óriás volt. Vagy legalábbis valami óriáshoz hasonló. Esetleg lehetett csupán egy páncélöltözet, a tetején karddal, félig eltemetve a porba és homokba.
— Ez az izé a könyvből! — sziszegte. — Az istenekre, mégis mit hisz ez a lány, mit csinál?
— Nem hiszem, hogy bármit is hisz — válaszolta Gaspod.
Ginger félig megfordult és így Viktor meglátta az arcát. A lány mosolygott.
A kőtömb mögött Viktor ki tudott venni valamiféle hatalmas, rozsdamarta korongot. Az legalább rendes láncokon lógott a plafonról, és nem dacolt a gravitációval olyan meghökkentő módon.
— Na jó — jelentette ki —, én most azonnal véget vetek ennek az egésznek. Ginger!
A hangja visszazengett hozzá a távoli falakról. Hallotta, amint visszaverődve távolodik a barlangokban és folyosókon — er, er, er. Valahol jó messze mögötte lezuhanó szikla puffant.
— Csendesebben! — figyelmeztette Gaspod. — Ránk rogyasztod az egész barlangrendszert!
— Ginger! — sziszegte oda Viktor. — Én vagyok az!
A lány megfordult és ránézett, esetleg átnézett rajta, vagy talán a veséjébe látott.
— Viktor — mondta kedvesen. — Menj innen! Messzire. Most azonnal menj innen vagy nagyon nagy ártalom következik be!
— Nagyon nagy ártalom következik be — motyogta Gaspod. — Ez előrejelezős beszéd, az bizony.
— Nem tudod, mit teszel — közölte Viktor. — Megkértél rá, hogy állítsalak meg! Gyere vissza! Gyere vissza velem most rögtön!
Megpróbált fölmászni…
…és valami lesüllyedt a lába alatt. Távoli bugyborékolás hangzott, majd fémes tutulás, aztán egy vízi zenés hang hullámzott föl köré és vert visszhangot a barlangban. Sietve elmozdította a lábát, de csak a kiszögellés másik részére, mely ugyanúgy lesüllyedt, mint az első, csak másik zenei hangot keltve.
Most érkezett valami kaparászó hang is. Viktor eddig egy kis, elsüllyedt árokban állt. Most legnagyobb rémületére észrevette, hogy az lassan emelkedik, trombitáló hangok és ősöreg gépezet berregése meg zihálása kíséretében. Hirtelen mozdulattal kinyújtotta a kezét és eltalált egy rozsdás emeltyűt, amely másik akkordot zengett, aztán reccsenve letörött. Laddie vonyított. Viktor látta, hogy Ginger leejti a fáklyát és fülére csapja a kezét.
Egy faltömb csusszant ki lassan a kőművesmunkából és szétzúzódott az üléseken. Sziklatöredékek kopogtak és egy robajló ellenpont a trombitáláshoz azt sugallta, hogy a lárma újrarendezi az egész barlang alakját.
Aztán elhalt, hosszas, elfojtott bugyborékolással és végső pihegéssel. Zökkenések és reccsenések sora jelezte, hogy bármilyen történelem előtti gépezetet hozott is működésbe Viktor, az mindent kiadott magából, mielőtt összeroskadt.
Visszatért a csönd.
Viktor kióvakodott a zenekari árokból, amely most már több lábnyira lebegett a levegőben, és odarohant Gingerhez. A lány térdre rogyott és zokogott.
— Gyere! — kérte a fiú. — Meneküljünk innen!
— Hol vagyok? Mi történik?
— Meg nem tudnám magyarázni!
A fáklya a padlón sercegett. Már nem sugárzó tűz volt, csupán egy darabka csaknem eloltott uszadékfa. Viktor megragadta és körbelengette, míg csak föl nem lobbant egy tompasárga láng.
— Gaspod? — rivallta.
— Igen?
— Ti kutyák ketten mutassátok az utat!
— Ó, nagyon szépen köszönöm.
Ginger belekapaszkodott a fiúba, miközben fölbotorkáltak a folyosón. A kezdődő rettegés ellenére Viktornak el kellett ismernie, hogy ez roppant kellemes érzés. Körbenézett az ülések szórványos birtoklóira és megborzongott.
— Úgy néz ki, mintha egy mozgó nézése közben haltak volna meg — jelentette ki.
— Aha. Vígjáték lehetett — válaszolta az előtte baktató Gaspod.
— Ezt meg miért mondod?
— Mindegyik vigyorog.
— Gaspod!
— Hát, muszáj a dolgok derűsebbik oldalát nézni, nem? — gúnyolódott a kutya. — Nem kötelező nyomorultul érezni magad, csak mer’ valami elveszett földalatti barlangba’ vagy egy őrült macskabaráttal és olyan fáklyával, amelyik bármelyik pillanatban ki fog aludni…
— Meg ne állj! Meg ne állj!
Félig leestek, félig lerohantak a lépcsőn, kellemetlenül megcsúsztak a hínáron az alján, és a kis boltív felé tartottak, amely a friss levegő és fényes napvilág csodálatos kilátásához vezetett. A fáklya kezdte perzselni Viktor kezét. Eldobta. Az alagútban legalább nem lesz gond; ha az egyik fal mentén maradnak és nem csinálnak semmi hülyeséget, akkor akár akarják, akár nem, eljutnak az ajtóhoz. És mostanra már hajnalnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy már nem tarthat soká, míg megpillantják a fényt.
Viktor fölegyenesedett. Ez valójában ugyancsak hősies. Ugyan nem voltak szörnyek, akikkel meg kellett küzdeni, de valószínűleg még a szörnyek is elrohadtak évszázadokkal ezelőtt. Persze, vérfagyasztó élmény volt, de igazából csak, nos, régészet. Most, hogy az egész mögötte van, nem is tűnik olyan rettenetesnek…
Az előttük rohanó Laddie élesen fölugatott.
— Mit mond? — érdeklődött Viktor.
— Azt mondja — felelte Gaspod —, hogy az alagút el van torlaszolva.
— Ó, ne!
— Valószínűleg a te orgona-szólóhangversenyed okozta.
— Tényleg el van torlaszolva?
Tényleg el volt torlaszolva. Viktor fölmászott a kőhalomra. Több hatalmas kőtábla zuhant le a tetőről, sziklatörmelék tonnáit rántva magukkal. A fiú meghúzgált-meglökdösött egy-két darabot, de ezzel csak további omlást idézett elő.
— Talán van másik kiút? — szólalt meg. — Talán ti kutyák mehetnétek és…
— Felejtsd el, haver — hárított Gaspod. — Különben is, biztos, hogy az egyetlen másik út azon a lépcsőn át vezet. És az a tengerhez visz, igaz? Nem kell mást tenned, csak leúsznod oda és reménykedni, hogy a tüdőd állja a sarat.
Laddie ugatott.
— Nem te — szólt rá Gaspod. — Nem hozzád beszéltem. Soha ne jelentkezz semmire önként!
Viktor folytatta a vájkálást a sziklák közt.
— Nem is tudom — jelentette ki egy idő múlva —, de nekem úgy tűnik, hogy itt ki tudok venni némi fényt. Mit szólsz hozzá?