Hallotta, hogy Gaspod nagynehezen fölküzdi magát a kövekre.
— Lehetséges, lehetséges — ismerte el a kutya kelletlenül. — Úgy néz ki, két kőtömb beékelődött és maradt egy kis hely.
— Elég nagy valaki aprónak, hogy átkússzon? — firtatta bátorítóan Viktor.
— Tudtam, hogy ezt fogod mondani — morogta Gaspod.
Viktor hallotta a mancsok kaparását a laza sziklaomladékon. Végül egy fojtott hang azt mondta: — Egy kissé tágabb… itt át kell szuszakold magad, olyan szűk… a mindenit…
Csönd támadt.
— Gaspod? — szólalt meg aggódva Viktor.
— Rendben van. Átjutottam. És látom az ajtót.
— Remek!
Viktor érezte, hogy mozog a levegő, és horzsoló neszt hallott. Óvatosan kinyúlt és a keze egy bőszen küszködő szőrös testbe ütközött.
— Laddie megpróbál utánad menni!
— Túl nagy. Be fog szorulni!
Kutyanyögés hallatszott, aztán őrült rugdalózás következett, mely sóderzáport zúdított Viktorra, és a diadal halk vakkantása.
— Na persze, ő egy kissé girhesebb nálam — jegyezte meg Gaspod egy kicsivel később.
— És most ti ketten fussatok és hozzatok segítséget! — kérte Viktor. — Ööö. Mi majd itt várunk.
Hallotta, hogy a kutyák eltűnnek a messzeségben. Laddie távoli ugatása azt sugallta, hogy elérték a kinti levegőt.
Viktor hátradőlt.
— És most csak annyi a dolgunk, hogy várjunk — szögezte le.
— A dombban vagyunk, ugye? — kérdezte Ginger hangja a sötétből.
— Igen.
— Hogy kerültünk ide?
— Én téged követtelek.
— Megkértelek, hogy állíts meg.
— Igen, de aztán megkötöztél.
— Én ugyan nem!
— Megkötöztél — ismételte meg Viktor. — És aztán idejöttél és kinyitottad az ajtót és csináltál valamiféle fáklyát és bementél annak a, annak a helynek a mélyére. Rágondolni sem merek, hogy mit tettél volna, ha nem ébresztelek föl.
Csönd támadt.
— Én tényleg megtettem mindezt? — kérdezte tétován Ginger.
— Tényleg megtetted.
— De semmire sem emlékszem belőle!
— Hiszek neked. De attól még megtetted.
— Mi… mi volt az a hely egyébként?
Viktor mocorgott a sötétben, megpróbálva kényelembe helyezni magát.
— Nem tudom — vallotta be. — Először azt hittem, hogy templom. És úgy nézett ki, mintha mozgó képek nézésére használták volna.
— De sokszázévesnek látszott!
— Inkább sok ezer, úgy vélem.
— De, figyelj csak, az nem lehet — mondta Ginger annak vékonyka hangján, aki megpróbál racionális lenni, miközben a téboly fejszével töri be az ajtót. — Az alkimistákban csak pár hónappal ezelőtt ötlött föl a gondolat.
— Igen. Ez olyasmi, amin el kell gondolkozni.
Kinyúlt és megérintette a lányt, akinek teste olyan merev volt, mintha nyársat nyelt volna és megrándult az érintéstől.
— Itt eléggé biztonságban vagyunk — tette hozzá. — Gaspod hamarosan visszajön a segítséggel. Ne aggódj emiatt!
Megpróbált nem gondolni a lépcsőhöz csapódó tengerre, és az éjféli padlón szerteszét futkosó soklábú izékre. Megpróbálta kiverni a fejéből az eleven, mozgó vetítővászon előtti ülések fölött némán sikló polipok gondolatát. Megpróbálta elfelejteni a művészetpártolókat, akik a sötétben ücsörögtek, míg elszálltak fölöttük az évszázadok. Talán arra vártak, hogy befusson az asszony a durrantott gabonával és forró kolbászokkal.
Az egész élet olyan, mintha mozgót néznénk, gondolta. Csak mintha mindig tíz perccel azután érkeznél, hogy a nagyfilm elkezdődött, és senki sem meséli el a cselekményt, szóval magadnak kell rájönnöd mindenre a nyomravezető jelek alapján.
És soha, de soha nem kapsz esélyt arra, hogy a helyeden maradj a következő előadásra is.
Gyertyafény libbent az egyetemi folyosón.
A Kincstárnok nem hitte azt magáról, hogy bátor ember. A legtöbb, amivel szívest-örömest megbirkózott, egy számoszlop volt, és a jártasság a számolásban följebb vitte őt a Láthatatlan Egyetem hierarchiájában, mint a varázslás valaha is. De ezt nem hagyhatta figyelmen kívül.
…vuanun… vuamm… vuammvuammvuammVUAMMVUAMM
Lekuporodott egy oszlop mögé és tizenegy labdacsot számlált. Kis sugarakban kilövellő homok puffant ki a zsákokból. Most már kétperces időközökben.
Odaszaladt a homokzsákok halmához, és megráncigálta.
A valóság nem mindenütt ugyanaz. Hát, persze, ezt minden varázsló tudja. A valóság sehol sem nagyon vastag a Korongvilágon. Néhány helyen pedig ugyancsak vékony. Ettől működik a mágia. Amiről Rikter azt gondolta, meg tudja mérni, az a változás a valóságban, olyan helyek, ahol a valóságos villámgyorsan átalakul valótlanná.
És minden varázsló tudja, mi történhet, ha a dolgok elég valótlanná válnak ahhoz, hogy lyuk keletkezzen.
De, gondolta, miközben belecsimpaszkodott a zsákokba, ehhez tömérdek varázslatra van szükség. Elkerülhetetlen, hogy észrevegyünk akkora mágiamennyiséget. Az úgy szembeötlene, mint… nos, mint a rengeteg mágia.
Eddig legalább ötven másodpercet elhasználtam.
Alaposan megnézte a vázát a bunkerében.
Ó!
Előzőleg abban reménykedett, hogy esetleg téved.
Mindegyik labdacs ugyanabba az irányba repült ki. Fél tucat homokzsák tele volt lőtt lyukakkal. És Számok Rikter azt gondolta, hogy havonta két labdacs a valótlanság veszedelmes méretű fölhalmozódását jelenti…
A Kincstárnok képzeletben egyenest vont a vázától, át a megrongált homokzsákokon, a folyosó túlsó végéig.
…vuamm… vuamm…
Hátrahőkölt, aztán rájött, hogy nincs miért aggódni. Mindegyik labdacsot a vele átellenes díszelefántfej lőtte ki. Megnyugodott.
…vuamm… vuamm…
A váza hevesen rázkódott, mialatt a titokzatos gépezet körbelendült benne. A Kincstárnok közelebb dugta hozzá a fejét. Igen, határozottan sziszeg valami, mint amikor összepréselik a levegőt…
Tizenegy labdacs vágódott nagy sebességgel a homokzsákokba.
A váza hátrarúgott az ellenhatás híres elvének megfelelően. Ahelyett, hogy egy homokzsákot talált volna el, eltalálta a Kincstárnokot.
Ming-ng-ng.
A varázsló pislogott egyet. Egy lépést tett hátra. Hanyatt esett.
Mivel Holivud rendellenességei a valóságban erőtlen, ám opportunista csápokat nyújtottak ki még olyan messzire is, mint Ankh-Morpork, egy kicsiny kékrigópár röpködött a feje körül egy pillanatig és csip-csip-csipogott, mielőtt elenyészett.
Gaspod a homokon hevert és zihált. Laddie körülötte táncolt és sürgetőleg ugatott.
— Örülhetünk, hogy szerencsésen kikerültünk belőle — sikerült kinyögnie, majd fölállt és megrázta magát.
Laddie ugatott és hihetetlenül fotogénnak látszott.
— Jól van, na, jól van, na — sóhajtotta Gaspod. — Mit szólnál, ha mennénk és keresnénk valami reggelit, és esetleg behoznánk némi alvást és aztán…
Laddie ismét ugatott.
Gaspod nagyot sóhajtott.
— Jó, rendben van — mondta. — Nem bánom, legyen, ahogy akarod. De, tudod, nem fogják neked megköszönni.
Laddie elsüvített a homokon át. Gaspod ráérősebb, nyugodt lépésben követte, és nagyon meglepődött, amikor a másik visszakanyarodott, gyöngéden fölkapta a tarkójánál fogva, és újra nekivágott.