— Csak azér’ teszed ezt velem, mer’ kicsi vagyok — panaszkodott Gaspod, miközben jobbról-balra himbálózott, és: — Nem, ne arra! Az emberek semmire se jók ilyen korai órán. Trollok kellenek nekünk. Azok még mindig ébren lesznek és kitűnően értenek a földalatti dolgokhoz. A következőnél fordulj jobbra! A Kék Márvány kell nekünk és… ó, a francba!
Hirtelen ráébredt, hogy kénytelen lesz beszélni.
És nyilvánosan.
Eltölthetsz egy örökkévalóságot előrelátóan leplezve beszélőképességed az emberek előtt, és aztán, nesze neked, ott vagy a helyszínen és meg kell szólalj. Különben az ifjú Viktor és a Cicus odalenn fognak porladni örökre. Ez a kölyök Laddie le fogja pottyantani valaki elé és várakozóan fog nézni és neki kell majd magyarázkodnia. És utána az egész életét afféle csodabogárként fogja tölteni.
Laddie végigügetett az utcán, be a telis-tele zsúfolt Márvány füstös kapuján. Átfurakodott a fatörzsnyi lábak útvesztőjén a pulthoz, metszően ugatott, és a padlóra ejtette Gaspodot.
Várakozóan nézett.
A beszélgetés zsongása megszűnt.
— Ez a Laddie — jelentette ki egy troll. — Mit ő akar?
Gaspod tántorogva a legközelebbi trollhoz lépdelt és udvariasan megcibálta a rozsdás páncéling lelógó csíkját.
— Elnézést — mondta.
— Ő piszkos intelligens kutya — jegyezte meg egy másik troll, szórakozottan félrerúgva Gaspodot. — Láttam őt mozgóban tegnap. Döglöttnek tudja magát tettetni és ötig tud számolni.[25]
— Az akkor kettővel több, mint amire te képes vagy. — Ez kacagásorkánt váltott ki.
— Ne, fogd be a szád! Szerintem — nyilvánított véleményt az első troll —, megpróbál valamit elmondani nekünk.
— …elnézést…
— Csak rá kell nézni arra, ahogy ugrál körbe-körbe és ugat.
— Úgy van. Láttam őt abba’ a mozgóba’, ő megmutat embereknek, hol találni elveszett gyerekeket a barlangba’.
— …elnézést…
Összeráncolódott egy trollhomlok — Úgy érted, azér’, hogy megegyék őket?
— Ne, azér’, hogy kihozzák őket.
— Mi, olyan szabadtéri pecsenyesütésféle dolog?
— …elnézést…
Újabb láb találta el Gaspod golyófejének oldalát.
— Lehet, ő talált még többet. Nézd, hogyan szaladgál oda az ajtóhoz meg vissza. Ő okos kutya.
— Elmehetnénk keresni — javasolta az első troll.
— Jó ötlet. Egy egész örökkévalóságnak tűnik, amióta uzsonnáztam.
— Figyelj, tilos embert enni Holivudban. Veszett hírünk lesz tőle! Ráadásul a Szilícium Rágalomellenes Liga úgy zúdul rád, mint egy tonna négyszögletes építési izé.
— Igen, de lehet valami jutalom vagy ilyesmi.
— …ELNÉZÉST…
— Jól van! Ráadásul a trollimázs nagy javulása vizavi a nagyközönséggel, ha megtaláljuk az elveszett gyerekeket.
— És még ha nem is találjuk meg őket, a kutyát megehetjük, igaz?
A kocsma kiürült, csak a szokásos füstfelleget hagyva maga mögött, olvadt trollitalok katlanait, Rubint, amint oda se figyelve lekaparja a bögrékről a megdermedt lávát, és egy kicsiny, fáradt, molyrágta kutyát.
A kicsiny, fáradt, molyrágta kutya erősen a különbségre gondolt aközött, ha csodakutyának látszik és akként viselkedik az eb, vagy ha csupán az.
Aztán azt mondta: — A rohadt életbe!
Viktor emlékezett rá, mennyire félt a tigrisektől, amikor gyerek volt. Hiába mutatták ki neki, hogy a legközelebbi tigris háromezer mérföldre van tőle. Rákérdezett „Van a lakóhelyük és a miénk között tenger?” és az emberek azt felelték „Nos, ami azt illeti, nincs, ám…”, mire azt válaszolta „Akkor az egész csak távolság kérdése”.
A sötétség pontosan ugyanilyen. Minden borzalmas, sötét helyet magának a sötétségnek alaptermészete kapcsol össze. A sötétség ott van mindig, mindenhol, csak arra vár, hogy kialudjanak a fények. Pont ugyanúgy, mint a Tömlöc Létsíkok. Csak arra várnak, hogy meghasadjon a valóság.
Szorosan belekapaszkodott Gingerbe.
— Erre már nincs szükség — mondta a lány. — Most már uralkodom magamon.
— Ó, akkor jó — felelte Viktor elhalóan.
— A gond csak az, hogy te is engem nyomorgatsz.
A fiú megnyugodott.
— Fázol? — kérdezte.
— Egy kicsit. Nagyon nyirkos itt lenn. A te fogad hallom vacogni?
— Ki másét? Ne — tette hozzá sietve —, inkább ne is gondold ezt végig!
— Tudod — szólalt meg egy idő múlva Ginger — nem emlékszem semmire a megkötözésedből. Még csak nem is tudok különösebben jól csomót kötni.
— Ezek oltári jók voltak — válaszolta Viktor.
— Csak az álomra emlékszem. Volt az a hang, ami azt mondta, hogy föl kell ébresszem a… az alvó férfit?
Viktornak eszébe jutott a páncélba öltözött alak a kőtömbön.
— Jó alaposan megnézted? — érdeklődött. — Mire hasonlított?
— A ma éjszakáról nem tudok — jelentette ki óvatosan Ginger. — De az álmaimban mindig egy kicsit úgy néz ki, mint Oszvald bácsikám.
Viktor a nála magasabb kardra gondolt. Az ember egy ahhoz hasonlóval nem tud hárítani egy kardcsapást, az bármit átvágna. Valamiért nehéz volt elképzelni bármit, ami úgy néz ki, mint egy Oszvald, és ilyen kardja van.
— Miért emlékeztet téged Oszvald bácsikádra? — tudakolta.
— Mert Oszvald bácsikám is olyan moccanatlan feküdt. Jelzem, csak egyetlenegyszer láttam őt. És az a temetésén történt.
Viktor nyitotta a száját — és távoli, elmosódott hangok hallatszottak. Néhány kő megmozdult. Egy hang, most már kicsit közelebb azt fuvolázta: — Szervusztok, gyerekek! Erre gyertek, kisgyerekek!
— Ez Szikla — ujjongott Ginger.
— Akárhol megismerném ezt a hangot — értett egyet Viktor. — Hé! Szikla! Én vagyok az! Viktor!
Aggodalmas csönd támadt. Aztán Szikla hangja fölbömbölt: — Ez Viktor barátom!
— Az azt jelenti, nem ehetjük meg?
— Senki sem fogja megenni Viktor barátom! Kiássuk őt nagy sietve!
Rágcsálás zaja hallott. Aztán egy másik troll hangja panaszkodott: — Ezt mészkőnek merik nevezni? Szerintem ízetlen.
Még több kaparászás hallatszott. Egy harmadik hang imigyen szólt: — Nem értem, miért nem ehetjük meg. Ki tudná meg?
— Te civilizálatlan troll — pirongatta Szikla. — Mit nem képzelsz? Te embert eszel, mindenki rajtad röhög, aszongyák „Ó nagyon fogyatékos troll, nem tuggya hogyan kell viselkedni művelt társaságban” és többet nem fizetnek neked napi három tallért és visszaküldenek a hegyekbe.
Viktor kiadott magából egy hangot, amiről azt remélte, könnyed kuncogás.
— Tényleg murisak, nem? — kérdezte.
— Nevetségesek — felelte Ginger.
— Na persze, az az egész hőzöngés az emberevésről csak handabanda. Szinte soha sem teszik. Nem kell emiatt aggódnod.
— Nem is teszem. Amiatt aggódom, hogy valahányszor elalszom, állandóan elkószálok és nem tudom, miért. Annak alapján, amit elmondtál, úgy hangzik, mintha föl akartam volna ébreszteni azt az alvó lényt. Ez szörnyű tudat. Valami ott rejtőzködik a tudatom belsejében.
Valami csattant, amikor még több sziklát félrehúztak.
— Ez benne a fura — jelentette ki Viktor. — Amikor az embert, ööö, megszállják, a, ööö, megszálló izé általában nem törődik sokat vele vagy bárki mással. Úgy értem, a megszálló nem csak megkötözött volna. Jól kupán vágott volna valamivel.