Odaballagott a kocsma túlsó végébe.
Egy pohár siklott felé.
UGYANAZT MÉG EGYSZER — szólt egy hang az árnyékból.
— Ööö — felelte a kocsmáros. — Hogyne. Persze. Mi is volt az?
BÁRMI.
A kocsmáros rumot töltött a pohárba. Azt elhúzták.
A kocsmáros valami mondanivalót keresett. Valamely okból rettegést érzett.
— Nem túl gyakran lehet itt látni magát — sikerült kinyögnie.
A HANGULAT KEDVÉÉRT JÖVÖK IDE. UGYANAZT MÉG EGYSZER.
— Holivudban dolgozik, mi? — kérdezte a kocsmáros, gyorsan teletöltve a poharat. Az újra eltűnt.
EGY IDEJE NEM. UGYANAZT MÉG EGYSZER.
A kocsmáros tétovázott. A szíve mélyén jó lélek volt.
— Nem gondolja, hogy már elég lesz? — firtatta.
PONTOSAN TUDOM, HOGY MIKOR ELÉG.
— Na persze, mindenki ezt mondja.
MINDENKIRŐL TUDOM, HOGY MIKOR ELÉG.
Volt valami nagyon furcsa ebben a hangban. A kocsmáros egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a fülével hallja. — Ó! Nos, ööö — nyögte. — Ugyanazt még egyszer?
NEM. HOLNAP MUNKÁS NAPOM LESZ. MEGTARTHATOD A VISSZAJÁRÓT.
Egy maréknyi apró gurult át a pulton. Jéghidegnek érződtek és többségüket csúnyán megrágta az idő vasfoga.
— Ó, ööö… — kezdte a kocsmáros.
Az ajtó nyílt és csukódott, közben hideg légáramlatot engedett be, noha az éjszaka meleg volt.
A kocsmáros szórakozottan letörölte a pultot, gondosan kikerülve az érméket.
— Az ember néha fura alakokkal találkozik, ha kocsmája van — motyogta.
Egy hang így szólt közvetlen a füle mellett: MAJDNEM ELFELEJTETTEM. KÉREK EGY CSOMAG GYÖMBÉRES KEKSZET.
Hó csillant a Kostető-hegység peremiránti fullajtárjain, ezen a hatalmas, az egész világot átívelő hegyláncon, amely, ahol a Körkörös-tenger köré kanyarodik, természetes válaszfalat hoz létre Klaccs és az óriási, lapos Sto-síkság között.
Ez az otthona a zsivány gleccsereknek és prédát kereső lavináknak és magas, néma hómezőknek.
És a jetiknek. A jetik a trollok magaslati fajtája, és sejtelmük sincs róla, hogy az emberevés kiment a divatból. Nézetük szerint: ha mozog, edd meg! Ha nem mozog, várd ki, míg megmoccan. És aztán edd meg.
Egész nap a lármát hallgatták. Oromtól oromig pattogtak a visszhangok a fagyott hegylánc mentén, amíg, mostanra, folyamatos, tompa morajjá lettek.
— Az unokatestvérem — jegyezte meg egyikük, szórakozottan piszkálva egy odvas fogat a karmával — azt mondta, hogy azok hatalmas, szürke állatok. Elefántok.
— Nagyobbak, mint mink? — kérdezte a másik jeti.
— Csaknem olyan nagyobbak, mint mink — válaszolta az első jeti. — Csomó van belőlük, azt mondta. Több, mint amennyit meg tudott számolni.
A második jeti beleszimatolt a szélbe és láthatólag fontolóra vette ezt.
— Hát, ami azt illeti — jelentette ki komoran. — Az unokatesód nem tud egynél tovább számolni.
— Azt mondta, rengeteg nagy volt belőlük. Nagy, kövér, szürke elefántok, mind mászik föl, mind kötéllel egymáshoz erősítve. Nagyok és lassúak. Mind rengeteg uugrahot hordoz.
— Á!
Az első jeti a végtelen, meredek hómezőre mutatott.
— Jó mély ma — szögezte le. — Ebben semmi se fog gyorsan mozogni, igaz? Lefekszünk a hóba, nem fognak észrevenni, csak amikor már egész a nyakunkon lesznek, pánikba ejtjük őket, és jön a Nagy Zabálás. — Meglengette hatalmas mancsát a levegőben. — Nagyon nehezek, azt mondta az unokatesóm. Nem fognak gyorsan mozogni, arra mérget vehetsz.
A másik jeti vállat vont.
— Hát csináljuk! — mondta a távoli, rémült trombitálás hangzavarát túlkiabálva.
Lefeküdtek a hóba, fehér irhájuk gyanúra okot nem adó halommá változtatta őket. Olyan módszer volt ez, amely újra meg újra működött, és jeti jetinek adta tovább sok-sok ezer éve, noha már nem sokáig fogják továbbörökíteni.
Vártak.
Távoli bömbölés hallatszott, ahogy a csorda közelgett.
Végül megszólalt az első troll, nagyon vontatottan, mert már régóta törte ezen a fejét: — Mit kapsz akkor, érted, mit kapsz akkor ha átkelsz… egy hegyen egy elefánttal?
Sosem érkezett válasz a kérdésre.
A jetiknek igaza volt.
Amikor ötszáz, otromba, kételefántos szán tíz lábbal arrébb, óránkénti hatvan mérföldes sebességgel átszelte a hegygerincet, miközben rájuk szíjazott utasaik pánikba esve trombitáltak, tényleg nem vették észre a jetiket, amíg egész a nyakukon nem voltak.
Viktor csupán két órányi alváshoz jutott, mégis szokatlanul fölfrissülve és derűlátóan ébredt.
Az egésznek vége. A dolgok mostantól sokkal jobbak lesznek. Ginger egész kedves volt hozzá múlt éjjel — azaz pár órával ezelőtt — és akármi volt is a dombban szerencsésen és igazán el van temetve.
Néha előfordul az ilyesmi, gondolta, miközben vizet öntött a repedezett mosdótálba és sietve megmosakodott. Valami gonosz vén királyt vagy varázslót eltemetnek és a szellemük továbbólálkodik, megkísérelve helyrehozni a dolgokat vagy ilyesmi. Közismert jelenség. De most legalább egy millió tonnányi szikla torlaszolja el az alagutat, és nem hiszem, hogy bárki képes lenne átólálkodni azon.
A kellemetlenül eleven vetítővászon egy pillanatra fölbukkant emlékezetében, de most még az sem tűnt olyan szörnyűnek. Odabent sötét volt, rengeteg mozgó árnyék volt, ő maga egyébként is annyira feszült volt, mint valami rugó, nem csoda, hogy a szeme megtréfálta. Voltak csontvázak is, de most már azoknak sem állt hatalmában megrémíteni. Viktor hallott a törzsfőkről, ott fönn a hideg fennsíkokon, akiket lovon ülő lovasok egész seregével temettek el, hogy a lelkük tovább éljen a túlvilágon. Talán valaha itt is valami olyasmi történhetett. Igen, az egész sokkal kevésbé tűnt borzalmasnak a nappal hideg fényében.
És pontosan ez az. Hideg fény.
A szoba tele volt azzal a fajta fénnyel, amit akkor látsz, amikor fölébredsz egy téli reggelen, és tudod a világosságból, hogy éjszaka havazott. Világosság árnyékok nélkül.
Odament az ablakhoz és kinézett a sápadtezüst derengésre.
Holivud eltűnt.
Az éjszakai látomások szökőkútként újra föltörtek emlékezetében, miként a sötétség is visszatér, amikor kialszik a fény.
Várjunk csak, várjunk csak, gondolta pánikkal küzdve. Ez csak köd. Elkerülhetetlen, hogy néha köd keletkezzen ilyen közel a tengerhez. És azért csillog így, mert a nap fönn van. Nincs semmi okkult a ködben. Az csupán a levegőben lebegő apró vízcsöppek összessége. Mindössze ennyi az egész.
Fölráncigálta a ruháit és föltépte a folyosóra vezető ajtót és csaknem orra esett Gaspodban, amely teljes hosszában az ajtó előtt feküdt, mint a világ legmosdatlanabb huzatgátlója.
A kiskutya bizonytalanul mellső lábra emelkedett, sárga szemét Viktorra szögezte és így szólt: — Szeretném, ha tudnád, igen, hogy nem amiatt a hűséges-kutya-védelmezi-a-gazdit marhaság miatt fekszek az ajtód előtt, oké, csak amikor visszaértem ide…
— Fogd be a szád, Gaspod!
Viktor kinyitotta a külső ajtót. Belibegett a köd. Úgy tűnt, felderítő jellege van, úgy jött be, mintha pont erre a lehetőségre várt volna.
— A köd csak köd — szólalt meg fennhangon a fiú. — Gyere! Ma elmegyünk Ankh-Morporkba, emlékszel?
— A fejem — közölte Gaspod —, a fejem olyannak érződik, mint egy macska kosarának feneke.
— Alhatsz a kocsiban. Mi több, én is alhatok a kocsiban.