Néhány lépést tett az ezüstös ragyogásban és csaknem azonnal eltévedt. Épületek magaslottak homályosan a tömény, nyirkos levegőben.
— Gaspod? — szólalt meg habozva. A köd az csak köd, ismételte meg. De zsúfoltnak érződik. Olyan érzés, mint ha hirtelen fölszállna, rengeteg embert pillantanék meg, akik engem lesnek. Kívülről. És ez nevetséges, mert én magam kívül vagyok, szóval nincs semmi a kívülön kívül. Ráadásul ez itt vibrál.
— Gondolom, te akarod mutatni az utat — gúnyolódott egy hang a térdénél.
— Nagyon csöndes, nem igaz? — jegyezte meg Viktor, megpróbálva hidegvérűnek hallatszani. — Gondolom, a köd mindent elnyel.
— Persze, lehet, hogy kísértetes lények jöttek elő a tengerbő’ és legyilkótak minden halandó lelket rajtunk kívül — csevegett Gaspod.
— Kuss!
Valami előmeredt a ragyogásból. Ahogy közelebb került, kisebb lett, és a csápok és tapogatók, melyekkel Viktor képzelete fölruházta, Soll Himpeller többé-kevésbé közönséges karjaivá és lábaivá váltak.
— Viktor? — firtatta bizonytalanul.
— Soll?
Soll láthatóan megkönnyebbült. — Semmit se látok ebben a vacakban — jelentette ki. — Azt hittük, elvesztél. Gyere, már majdnem dél van. Többé-kevésbé készen állunk az indulásra.
— Én kész vagyok.
— Remek. — Ködcseppek csapódtak ki Soll haján és öltözékén. — Ööö — mondta. — Pontosan hol is vagyunk?
Viktor megfordult. Az előbb még mögötte volt a szállása.
— A köd mindent megváltoztat, nemde? — említette meg Soll boldogtalanul. — Ööö, gondolod, hogy a kiskutyád képes megtalálni az utat a stúdióba? Nagyon okosnak látszik.
— Morr, morr — közölte Gaspod, hátsó lábára ült, és úgy pitizett, amiről Viktor legalább fölismerte, hogy színtiszta szarkazmus.
— Nahát! — ámult Soll. — Olyan, mintha értené, nem?
Gaspod metszően ugatott. Egy-két másodperccel később izgatott válaszugatás sortüze hallatszott.
— Természetesen Laddie lesz az — szögezte le Soll. — Micsoda okos kutya!
Gaspod önelégültnek tűnt.
— Jelzem, ez Laddie dióhéjban — folytatta Soll, miközben elindultak az ugatás felé. — Szerintem tudna tanítani egy-két trükköt a kutyádnak, eh?
Viktor nem mert lenézni.
Néhány téves kanyar után A Repülőkutya Századának boltíve kísértetként siklott el a fejük fölött. Itt többen voltak; úgy tűnt, a helyet megtöltik az elveszett vándorok, akik nem tudták, hová máshová mehetnének.
Egy kocsi várakozott Himpeller irodája előtt és maga Himpeller ott állt mellette, és topogott lábával.
— Gyerünk, gyerünk! — förmedt rájuk. — Gaffert előreküldtem a filmmel. Beszállni, mindketten!
— Lehet ilyen ködben utazni? — kérdezte Viktor.
— Mi térhetne rossz útra? — kérdezett vissza Himpeller. — Csak egy út visz Ankh-Morporkba. Különben is, valószínűleg kikerülünk ebből a vacakból, amint elhagyjuk a tengerpartot. Nem értem, miért olyan ideges mindenki. A köd az köd.
— Ezt mondom én is — felelte Viktor és bemászott a kocsiba.
— Nagy szerencse, hogy befejeztük az Elvitte a Szél-t tegnap — mondta Himpeller. — Ez az egész valószínűleg valami idényjellegű. Egyáltalán nincs miért aggódni.
— Ezt már mondtad — válaszolta Soll. — Legalább ötször elmondtad már ugyanezt ma reggel.
Ginger az egyik ülésen gubbasztott, amely alatt Laddie hevert. Viktor odacsusszant közvetlen a lány mellé.
— Tudtál valamennyit aludni? — súgta oda.
— Azt hiszem, csak egy vagy két órát — felelte Ginger. — Semmi sem történt. Semmi álmodás vagy ilyesmi.
Viktorban fölengedett a feszültség.
— Akkor hát tényleg vége — jelentette ki. — Nem voltam benne biztos.
— És a köd? — kérdezte a lány.
— Tessék? — tudakolta Viktor bűntudatosan.
— Mi okozza a ködöt?
— Hát — kezdte Viktor —, amennyire tudom, amikor a hideg levegő meleg talaj fölött halad el, víz csapódik ki a…
— Tudod, hogy mire gondolok! Egyáltalán nem olyan, mint a rendes köd! Ez… olyan furán sodródik — fejezte be akadozva. — És csaknem hallasz hangokat — fűzte hozzá.
— Olyan nincs, hogy csaknem hallasz hangokat — válaszolta Viktor abban a reményben, hogy józan esze hinni fog neki. — Vagy hallod őket, vagy nem. Nézd, csak mind a ketten fáradtak vagyunk. Ennyi az egész… Nagyon keményen dolgoztunk és, ööö, nem jutottunk sok alváshoz, szóval teljesen érthető, ha azt hisszük, hogy csaknem hallunk és látunk dolgokat.
— Ó, szóval te csaknem látsz dolgokat, mi? — diadalmaskodott Ginger. — És ne merészeld ezt a nyugodt és ésszerű hangot használni velem! — tette hozzá. — Utálom, amikor az emberek fogják maguk és nyugodtak és ésszerűek velem.
— Remélem, hogy ti szerelmesek nem zördültök össze?
Viktor és Ginger megmerevedtek. Himpeller kapaszkodott föl az átellenes ülésre és bátorítóan rájuk kacsintott. Soll követte. A hajtó nagy csattanással csapta be a kocsi ajtaját.
— Megállunk enni félúton — közölte Himpeller, amikor már előrezötykölődtek. Tétovázott, aztán gyanakvóan körbeszaglászott.
— Mi ez a bűz? — kérdezte.
— Félek, hogy a kutyám az ülése alatt — felelte Viktor.
— Beteg? — tudakolta Himpeller.
— Sajnos, mindig ilyen a szaga.
— Nem gondolod, hogy jó ötlet lenne megfüröszteni?
A hallásküszöbön így motyogott egy hang: — Gondolod, hogy jó ötlet lenne, ha most rögtön leharapnám a lábad?
Ezalatt egész Holivudban vastagodott a köd…
Az Elvitte a Szél plakátjai már több napja közkézen forogtak Ankh-Morporkban, és a lázas érdeklődés tetőfokára hágott.
Ezúttal még az Egyetemre is eljutottak. A Könyvtáros fölrajzszögezett egyet a büdös, könyvvel bélelt fészekre, melyet otthonának nevezett[26], és többféle másik cirkulált titokban maguk a varázslók között.
A művész mesterművet alkotott. Viktor karjában, a lángoló város háttere előtt, Gingert úgy rajzolta meg, hogy a lány nem csak szinte mindent megmutatott abból, amije volt, hanem elég sokat tárt abból is a világ elé, amije, az igazat megvallva, nem volt.
A varázslókra gyakorolt hatás elért mindent, amiben Himpeller csak reménykedhetett. A Tanári Zsibongóban a plakát kézről remegő kézre járt, mintha fölrobbanhatna.
— Olyan lány, akiben megvan Az — jelentette ki a Korlátlan Stúdiumok Tanszékvezetője. Egyike volt a legkövérebb varázslóknak, és olyan dagadó, hogy úgy tűnt, meg akar felelni rangjának. Úgy nézett ki, mintha a lószőr ki kellene préselődjön a kikopott foltokból. Az emberek ellenállhatatlan késztetést éreztek, hogy az oldalában kotorásszanak aprópénz után.
— Mi az az „Az”, Tanszékvezető? — firtatta egy másik varázsló.
— Ó, tudod. Az. Szexepil. A jó öreg tyű-hű-ihajla.
Udvariasan és várakozóan nézték, ahogy a csattanóra várók szoktak.
— Jó ég, muszáj a szájatokba rágnom? — fakadt ki.
— A nemi vonzóerőre gondol — magyarázta lelkesen a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — A szemérmetlen, puha keblek és hatalmas, lüktető combok csábítása, és a vágy tiltott gyümölcse, amely…
Két varázsló előrelátóan elhúzta székét a közeléből.