— Á, szex — legyintett a Pentagramok Dékánja, sóhaj közben szakítva félbe a Jelenkori Varázsrúnák Előadóját. — Túl sok van belőle manapság, véleményem szerint.
— Nos, nem is tudom — felelte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója, és sóvárgónak látszott.
A lárma fölébresztette Motolla Alánkot, aki a tűz mellett szunyókált tolószékében. A Tanári Zsibongóban mindig harsogó tűz égett, akár nyár volt, akár tél.
— Mija? — kérdezte.
A Dékán az öreg füléhez hajolt.
— Azt mondtam — állította hangosan —, hogy mi még csak a jelentését sem ismertük a „szex” szónak, amikor fiatalok voltunk.
— Igaz. Nagyon is igaz — válaszolta Alánk. Tűnődve bámult a lángokba. — És, mm, sikerült kideríteni valaha, nem emlékszel?
Egy pillanatig csönd támadt.
— Mondhat, amit akar, ez a lány jó alakú fiatal nő — közölte dacosan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Több fiatal nő — helyesbített a Dékán.
Motolla Alánk bizonytalanul szögezte szemét a plakátra.
— Ki ez a fiatal fickó? — tudakolta.
— Miféle fiatal fickó? — érdeklődött több varázsló is.
— Aki a kép közepén van — válaszolta Alánk. — Ő tartja a lányt a karjában.
Megint megnézték. — Ó, ő — legyintett elutasítóan a Tanszékvezető.
— Úgy tűnik, mintha már láttam volna — közölte Alánk.
— Édes Alánkom, remélem, nem szöktél ki megnézni a mozgó képeket — mondta a Dékán rávigyorogva a többiekre. — Tudod, hogy lealacsonyítja a varázslót, ha pártfogolja a közönséges szórakoztatást. Az Arkrektor nagyon mérges lenne ránk.
— Mija? — kérdezte Alánk, tölcsért formálva kezéből a fülénél.
— Tényleg egy kicsit ismerősnek tűnik, most, hogy mondod — jelentette ki a Dékán a plakátra meredve.
A Jelenkori Varázsrúnák Előadója félrehajtotta a fejét.
— Ez az ifjú Viktor, nemde? — mondta.
— He? — kérdezte Alánk.
— Tudod, igazad lehet — válaszolta a Korlátlan Stúdiumok Tanszékvezetője. — Neki is ugyanolyan fajta gizgazos bajsza van.
— Ki ez? — firtatta Alánk.
— De ő hallgató volt. Lehetett volna varázsló — csodálkozott a Dékán. — Miért akarna egy fiú elmenni és fiatal nőket dédelgetni?
— Ez valóban egy Viktor, de nem a mi Viktorunk. Az állt itt, hogy ő „Viktor Maraschino” — jegyezte meg a Tanszékvezető.
— Ó, az csak a mozgóbeli neve — világosította föl őket a Jelenkori Varázsrúnák Előadója fölényesen. — Mindnek van ilyen fura neve. Delores del Syn meg Blanche Eped meg Szikla Szirtes és így tovább… — Rádöbbent, hogy a többiek vádlóan merednek rá. — Legalábbis így mondták nekem — tette hozzá hebegve. — A portás volt az. Szinte minden este elmegy mozgót nézni.
— Miről zagyválsz? — kérdezte Alánk, meglengetve sétabotját a levegőben.
— A szakács is megy minden áldott este — tódította a Tanszékvezető. — Valamint a konyhaszemélyzet nagy része. Csak próbáljatok szerezni egy vacak sonkás szendvicset kilenc után!
— Nagyjából mindenki megy — jelentette ki az Előadó. — Minket kivéve.
Az egyik varázsló a többiek közül fürkészően meredt a plakát aljára.
— Itt az áll — mondta —, hogy „A Szenvedéj Reggaéje és Széles Lépcsők Ankh-Morpork Vizontagsagos Histriájában!”
— Á! Akkor hát történelmi mű, ugye? — mutatott rá az Előadó.
— És azt mondja „Hősies Szerelmi Történet, mej Ámulatba Ejtete az Istenneket és Emberreket!!”
— Ó? Szóval vallásos is.
— És azt írja „Eszer Elefánttal!!!”
— Á! Vadvilág. Az mindig nagyon tanulságos, a vadvilág — állította a Tanszékvezető, tűnődve fürkészve a Dékánt. A többi varázsló is ezt tette.
— Nekem úgy tűnik — közölte lassan az Előadó —, hogy senki sem ellenezheti, ha rangidős varázslók megtekintenek egy történelmi, vallásos és, ööö, vadvilágos jelentőségű művet.
— Az egyetemi szabályok roppant határozottak — hangoztatta a Dékán, jóllehet nem túl lelkesen.
— De kétségtelenül csupán a diákokra vonatkoznak — nyilatkozta az Előadó. — Teljesen meg tudom érteni, hogy a diákoknak nem engedhető meg, hogy ilyesmit megnézzenek. Valószínűleg fütyülnének és mindenfélével megdobálnák a vásznat. De azt nem indítványozhatja senki komolyan, igaz, hogy rangidős varázslóknak, mint amilyenek mi vagyunk, nem szabad megvizsgálni ezt a népszerű jelenséget?
Alánk hadonászó sétabotja erősen eltalálta a Dékán lábát hátulról.
— Követelem, hogy mondjátok meg, miről beszél mindenki! — csattant föl az öreg.
— Nem látjuk be, hogy rangidős varázslóknak miért ne lenne szabad mozgó képeket nézni! — bömbölte a Tanszékvezető.
— Nagyszerű is! — rivallta Alánk. — Mindenki szeret csinos nőket látni.
— Senki sem mondott semmit semmiféle csinos nőről. Minket sokkal jobban érdekel a népszerű jelenségek vizsgálata — tiltakozott a Tanszékvezető.
— Nevezd, ahogy akarod, mm! — vihogott Motolla Alánk.
— Ha az emberek varázslókat látnak kisétálni a kapun és bemenni egy közönséges mozgóképszínbe, minden tisztelettudásuk meg fog szűnni a hivatás iránt — emelt óvást a Dékán. — És még csak nem is tisztességes varázslás. Az egész csak trükk.
— Tudják — jegyezte meg tűnődve az egyik alacsonyabb rangú varázsló. — Mindig azon töröm a fejem, hogy pontosan mik is ezek a nyomorult mozgók. Valamiféle bábszínház lenne? Vagy színpadon játszanak ezek a színészek? Vagy árnyjáték?
— Látjátok? — ült diadalt a Tanszékvezető. — Mi elvileg roppant bölcsek vagyunk és még csak nem is tudjuk.
Mindnyájan a Dékánra meresztették szemük.
Aki reményvesztetten megkérdezte: — Jó, jó, de ki szeretne egy csomó fiatal nőt látni, amint egy szál trikóban táncikálnak?
Abrand Stib, az Egyetem történetének legmázlistább posztgraduális varázslója, boldogan ballagott a fal titkos nyílása felé. Amúgy nem túl zsúfolt elméjét kellemesen elárasztotta a sör gondolata meg esetleg egy látogatásé a mozgóba meg talán egy klaccsi extra csípős curryé, hogy teljes legyen az este, és aztán…
Ez volta második legrémesebb pillanat az életében.
Mind ott voltak. A teljes rangidős tanári kar. Még a Dékán is. Még a vén Alánk is a tolószékében. Mind ott álltak az árnyékokban, és nagyon szigorúan meredtek rá. Paranoia robbantotta sötét tűzijátékát elméje szemétládájában. Mind pont őrá várnak.
Megmeredt.
A Dékán megszólalt.
— Ó! Ó! Ó! Ööö. Á! Khm. Khm — kezdte, és aztán úgy tűnt, hogy fölzárkózott a nyelve. — Ó! Ez meg mi? Ez meg mi? Azonnal lépjen elő, fiatalember!
Abrand habozott. Aztán futott, ahogy a lába bírta.
Egy idő múlva így szólt a Jelenkori Varázsrúnák Előadója: — Ez az ifjú Stib volt, nemde? Elment már?
— Azt hiszem.
— Biztos szólni fog valakinek.
— Dehogy, nem fog — válaszolta a Dékán.
— Gondolja, hogy látta ahol kiszedtük a téglákat?
— Nem, a lyuk előtt álltam — felelte a Tanszékvezető.
— Akkor gyerünk! Hol tartottunk?
— Nézzétek, én tényleg azt hiszem, hogy ez nagyon nagy ostobaság — jelentette ki a Dékán.