— Csak fogd be szád, öregem, és fogd ezt a téglát!
— Rendben van, de ezt feleld meg: mit javasolsz, hogyan juttassuk át a tolószéket?
Ránéztek Alánk tolószékére.
Vannak tolószékek, melyek pehelysúlyúak és úgy készültek, hogy tulajdonosuk korlátlanul és függetlenül tölthesse be szerepét a modern társadalomban. Az Alánk által lakott izéhez képest ezek olyanok, mint a gazellák a vízilóval összehasonlítva. Alánk tökéletesen tudatában volt a modern társadalomban betöltött szerepének, és az ő megítélése szerint az nem volt más, minthogy mindenhova ellökdöshesse és általában cinkosául szegődjön.
A tolószék széles volt, hosszú, és egy kis első kerék meg egy hosszú, öntöttvas fogantyú révén kormányozható. Ami azt illeti, az öntöttvas főszerepet játszott a gyártásában. A barokk kovácsmunka darabkái díszítették vázát, amelyet, úgy tűnt, összehegesztett vascsövekből készítettek. A hátsó kerekekre igazából nem rögzítettek kaszapengéket, de azt a benyomást keltették, hogy azok kérésre azonnal rászerelhető tartozékok. Különféle félelmetes karok is akadtak rajta, melyeknek csupán Alánk ismerte rendeltetését. Hatalmas, vízhatlan ernyő is volt rajta, melyet alig néhány óra alatt föl lehetett húzni, hogy megvédelmezze a bennülőt esőtől, vihartól, és alighanem meteorbecsapódástól és összedűlő épületektől is. Léha segítség gyanánt az első fogantyút fölcicomázták kürtök, dudák és sípok választékával, melyekkel Alánk közhíré szokta tenni haladását az Egyetem folyosóin és belső udvarain. Ugyanis tény az, hogy noha a tolószék megmozdításához egy erős férfi totális erőfeszítése szükségeltetett, ha egyszer ténylegesen mozgásba lendült, afféle nehézkes megállíthatatlanságra tett szert; lehet, hogy szereltek rá fékeket, ám Motolla Alánk sosem vette a fáradságot, hogy ezeket megtalálja. A tanári kar és a hallgatók egyaránt tudták, hogy a túlélés egyetlen esélye, ha közelről hallották a dudát vagy a sípszót, az, ha odalapulnak a legközelebbi falhoz, miközben a rettegett jármű elzötyög mellettük.
— Sose fogjuk átemelni — szögezte le a Dékán. — Legalább egy tonnát nyom. Különben is, otthon kellett volna hagyjuk Alánkot. Már túl öreg az ilyesmihez.
— Amikor fiatal voltam, átmásztam ezen a falon, mm, minden éjjel — jelentette be Alánk sértődötten. Kuncogott. — Mondhatom, jó néhányszor pácba kerültünk akkoriban. Ha kapnék egy garast, mm, minden egyes alkalomért, amikor az Őrség hazáig kergetett — ősöreg ajka megmoccant a hirtelen számolásrohamban —, akkor öt és fél garasom lenne.
— Talán ha… — kezdte a Tanszékvezető, aztán így szólt: — Hogy érted azt, hogy öt és fél garas?
— Emlékszem, egyszer félúton föladták — mesélte boldogan Alánk. — Ó, azok voltak a remek idők! Emlékszem, hogy én meg az öreg „Számok” Rikter meg „Tudgy” Spold fölmásztunk a Kisistenek Templomára, tudjátok, az istentisztelet közepén, és Tudgynál ott volt az a kismalac egy zsákban, és…
— Látja, mit tett? — panaszkodott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Most majd nem lehet leállítani!
— Megpróbálhatnánk fölemelni varázslattal — javasolta a Tanszékvezető. — Durszok Erőlködést Nem Igénylő Emelője célt fog érni.
— …és akkor a főpap megfordult, és, heh, amilyen képet vágott! És akkor az öreg Számok azt mondta, gyerünk…
— Aligha nevezhető nagyon tiszteletreméltó mágiahasználatnak — fanyalgott a Dékán.
— Határozottan tiszteletreméltóbb, mintha magunk cibáljuk át a nyavalyást a falon, nem gondolja? — firtatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója és fölgyűrte az ingujját. — Gyerünk, fiúk!
— …és a következő az volt, hogy Mitesszer dörömbölt az Orgyilkosok Céhének kapuján, és akkor a vén Vakarek, aki akkoriban kapuőr volt ott, hihihi, valóságos rém volt az öreg, mindegy, kijött, mm, és akkor az őrök befordultak a sarkon…
— Mindenki kész? Rajta!
— …amiről eszembe jut az idő, amikor én meg Asztalos „Uborka” szereztünk némi ragasztót és mentünk, hogy…
— Emelje meg a maga végét, Dékán!
A varázslók nyögtek az erőfeszítéstől.
— …és, mm, úgy látom magam előtt, mintha tegnap lett volna, az arckifejezését, amikor…
— Most eresszétek le!
A vasabroncsos kerekek halkan megcsörrentek a sikátor macskakövén.
Alánk nyájasan bólogatott. — Nagyszerű idők. Nagyszerű idők — motyogta, azzal elaludt.
A varázslók lassan és bizonytalanul átmásztak a falon, a terjedelmes ülepek megcsillantak a holdfényben, és enyhén zihálva megálltak a túloldalon.
— Mondja csak, Dékán — szólalt meg az Előadó a falhoz dőlve, hogy megszűnjön lába remegése — magasabbra… építtettük… a falat az utóbbi ötven évben?
— Én… nem… hiszem.
— Különös. Annak idején úgy másztam föl rá, mint egy gazella. Nem is olyan sok éve. Tényleg, egyáltalán nem is régen.
A varázslók megtörölték homlokuk és zavartan néztek egymásra.
— Annak idején a legtöbb éjjel kiugrottam egy pintre vagy háromra — emlékezett a Tanszékvezető.
— Én akkoriban tanultam estelenként — szögezte le kimérten a Dékán.
A Tanszékvezető összehúzta a szemét.
— Igen, mindig azt tetted — felelte. — Emlékszem.
Kezdett derengeni a varázslókban, hogy kívül vannak az Egyetem területén, éjjel és engedély nélkül, most először évtizedek óta. Bizonyos elfojtott izgatottság sercegett férfiútól férfiúig. Bármely testbeszéd-értelmezésben járatos megfigyelő készen állt volna fogadni, hogy a mozgó után valamelyik majd javasolja, hogy akár el is mehetnének valahova meginni néhány pohárral, és aztán valaki más szeretne enni valamit, aztán persze mindig van ok néhány további italra, aztán már hajnali öt lesz és a városi őrök tisztelettudóan bekopogtatnak az Egyetem kapuján és megkérik az Arkrektort, hogy legyen olyan szíves és fáradjon le a dutyiba azonosítandó némely állítólagos varázslót, akik trágár nótát bömbölnek hatszólamú összhangban, és esetleg legyen szíves, hozzon magával pénzt is, hogy kifizesse az okozott károkat. Mert minden idős emberben ott rejlik egy fiatal azon tűnődve, mi történt.
A Tanszékvezető fölnyúlt és megmarkolta magas, széles és lelógó varázsolós kalapjának karimáját.
— Rendben, fiúk — rendelte el. — Le a kalapokkal!
Kalaptalanították maguk, jóllehet vonakodva. A varázslók igencsak ragaszkodnak csúcsos süvegükhöz. Az ad nekik identitásérzetet. Ám, ahogy a Tanszékvezető korábban rámutatott, ha az emberek tudják, hogy varázsló vagy, mert csúcsos kalapot viselsz, akkor ha leveszed a csúcsos kalapot, azt fogják hinni, hogy csak valami gazdag kalmár vagy, vagy ilyesmi.
A Dékán megborzongott. — Olyan érzés, mintha levettem volna minden ruhám — jelentette ki.
— Eldughatjuk őket Alánk pokróca alá — javasolta a Tanszékvezető. — Senki se fogja tudni, hogy mi vagyunk azok.
— Igen — tamáskodott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója —, de mi fogjuk tudni?
— Azt fogják hinni, hogy mi, nos, tisztes polgárok vagyunk.
— Pontosan úgy is érzem magam — állította a Dékán. — Egy tisztes polgárnak.
— Vagy kalmárok — tette hozzá a Tanszékvezető. Hátrasimította ősz haját. — Ne felejtsétek el — folytatta —, hogy ha bárki bármit kérdez, mi nem vagyunk varázslók. Csak becsületes kereskedők, akik egy kellemes estét szeretnének, rendben?