— Hogy néz ki egy becsületes kereskedő? — tudakolta egy varázsló.
— Honnan tudjam? — felelte a Tanszékvezető. — Szóval senki sem varázsolhat — figyelmeztetett. — Nem kell elmondjam nektek, mi fog történni, ha az Arkrektor meghallja, hogy közönséges szórakozóhelyen látták a tanári karát.
— Én jobban aggódom amiatt, hogy a diákok rajtakapnak — iszonyodott a Dékán.
— Álszakáll — közölte diadalmasan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Álszakállat kellene viseljünk.
A Tanszékvezető a szemét forgatta.
— Mindnyájunknak van szakálla — mutatott rá. — Miféle álcázás lenne az álszakáll?
— Á! Ez a zseniális része — szögezte le az Előadó. — Senki sem gyanítaná, hogy bárkinek, aki álszakállt visel, van valódi szakálla az alatt, nem igaz?
A Tanszékvezető nyitotta száját, hogy ezt cáfolja, aztán elbizonytalanodott.
— Hát… — mondta.
— De honnan szerzünk álszakállakat ilyen késő éjszaka? — firtatta egy varázsló kétkedve.
Az Előadó arca sugárzott, miközben a zsebébe nyúlt. — Nem szükséges — felelte. — Ez a valóban zseniális része. Tudják, hoztam magammal némi drótot, és mást se kell tegyenek, minthogy letörnek két darabkát, odacsavarintják a pofaszakállukba, aztán a fülüknél hurkot csinálnak eléggé ügyetlenül, így ni — megmutatta —, és tessék!
A Tanszékvezető csak bámult.
— Kísérteties — bökte ki végül. — Tényleg igaz! Úgy nézel ki, mint aki egy pocsékul készített álszakállat visel.
— Döbbenetes, nem? — mondta boldogan az Előadó, és továbbadta a drótot. — Tudják, ez a kobakológia.
Néhány perc szorgos tekergetés következett és hébe-hóba nyöszörgés, amikor egy varázsló kilyukasztotta magát a dróttal, ám végül elkészültek. Szégyenlősen egymásra meredtek.
— Ha lenne egy párnahuzatunk párna nélkül és bedugnánk a Tanszékvezető köntöse alá úgy, hogy csak a teteje látsszon ki, pont úgy nézne ki, mint egy sovány ember, aki rettenetesen kövérré teszi magát egy óriási párnával — ajánlotta egyikük lelkesen. Elkapta a Tanszékvezető pillantását és elnémult.
Két varázsló megragadta Alánk félelmetes tolószékének fogantyúit és elindították dübörgését a nedves macskakövön.
— Mija? Mit csinál mindenki? — érdeklődött Alánk váratlanul fölébredve.
— Tisztes polgárt fogunk alakítani — válaszolta a Dékán.
— Az jó játék — derült föl Alánk.
— Hall engem, öregem?
A Kincstárnok kinyitotta szemét.
Az Egyetemi szanitárium nem volt túl nagy és csak ritkán használták. A varázslók többnyire vagy kicsattanóan egészségesek vagy halottak. Az egyetlen gyógymód, amire rendszerint szükségük van, az a savlekötő gyógyszer és egy elsötétített szoba ebédig.
— Hoztam egy kis olvasnivalót — jelentette ki a hang bátortalanul.
A Kincstárnoknak sikerült élesbe hoznia a Kalandok Íjpuskával és Horgászbottal gerincét.
— Alaposan megütötte magát, Kincstárnok. Végigaludta a napot.
A Kincstárnok ködösen rámeredt a rózsaszín és narancssárga homályra, amely fokozatosan az Arkrektor rózsaszín és narancssárga arcává tisztult.
Lássuk csak, gondolta, pontosan hogyan kerültem…
Villámgyorsan fölült, megragadta az Arkrektor köntösét és belevisította a hatalmas, rózsaszínű és narancssárga arcba: — Valami szörnyűség fog történni!
A varázslók végigsétáltak az alkonyati utcákon. Eddig tökéletesen működött az álcázás. Az emberek még meg is lökték őket. Szánt szándékkal soha senki nem taszigált egy varázslót. Ez teljesen új élmény volt.
Hatalmas embertömeg állt az Ódium bejárata előtt, a sor végighúzódott az utcán. A Dékán erre fütyült és egyenesen az ajtóhoz vezette csapatát, mire valaki azt mondta: — Áj!
Fölnézett a vörösképű trollra, aki rosszul álló, katonainak látszó öltözéket viselt, mely ugyan üstdob méretű vállrojtokra kiterjedt, nadrágra viszont nem.
— Igen? — szólt.
— Tudja, van egy sor — világosította föl a troll.
A Dékán udvariasan bólintott. Ankh-Morporkban a sor, csaknem a dolog természetéből adódóan, olyasmi, aminek elején egy varázsló található. — Látom én — mondta. — És igen helyénvaló dolog. És ha most lenne olyan kedves és félreállna, ugyanis szeretnénk elfoglalni a helyünk.
A troll belebökött a Dékán gyomrába.
— Mégis mit hiszel, ki vagy te? — firtatta. — Varázsló vagy hasonló? — Ez nevetést váltott ki a legközelebbi sorban állókból.
A Dékán közelebb hajolt.
— Ami azt illeti, mi valóban varázslók vagyunk — sziszegte.
A troll rávigyorgott.
— Ne gyere nekem ezzel a naiv trilobitával! — gúnyolta. — Látom, hogy álszakállad van!
— Na, ide figyeljen… — kezdte a Dékán, de a hangja összefüggéstelen nyüszítéssé vált, amikor a troll fölkapta a köntöse gallérjánál fogva és kiráncigálta az úttestre.
— Szépen beállsz a sorba, mint mindenki más — szögezte le. A sorból gúnykacaj kórusa hangzott föl.
A Dékán fölmordult és fölemelte jobb kezét szétterpesztett ujjakkal…
A Tanszékvezető megmarkolta a karját.
— Ó, igen — sziszegte. — Ez majd nagyon jót tesz, mi? Gyere!
— Hová?
— A sor végére!
— De mi varázslók vagyunk! A varázslók sosem állnak sorban semmiért!
— Mi becsületes kereskedők vagyunk, emlékszel? — emlékeztette a Tanszékvezető. Rápillantott a legközelebbi mozgólátogatókra, akik már furcsállóan méregették őket. — Becsületes kereskedők vagyunk — ismételte meg hangosan. Megbökte a Dékánt. — Rajta! — sziszegte.
— Rajta mit?
— Rajta, mondj valami kereskedőset!
— És az milyen lenne? — kérdezte elképedve a Dékán.
— Mondj valamit! Mindenki minket néz!
— Ó! — A Dékán pánikba esve összeráncolta arcát, aztán derengeni kezdett a megmenekülés. — Finom a zalma! — mondta. — Addig vegyék, amíg meleg! Finom az… Ez megfelel?
— Föltételezem, igen. És most menjünk a végére…
Az utca túlsó végén volt valami kavarodás. Előreözönlöttek az emberek. A sor fölbomlott és rohamozott. A becsületes kereskedőket hirtelen körbevette a kétségbeesetten lökdösődő sokadalom.
— Hé, van ám egy sor, tudják — jegyezte meg félénken a Jelenkori Varázsrúnák Becsületes Kereskedője, amikor félrelökték.
A Dékán megragadta egy fiú vállát, aki bőszen próbálta félretaszigálni.
— Mi folyik itt, fiatalember? — tudakolta.
— Mindjárt megjönnek! — kiáltotta a fiú.
— Kik jönnek?
— A csillagok!
A varázslók egy emberként fölfelé pillantottak.
— Dehogy, nem jönnek — szögezte le a Dékán, de a fiú kirántotta magát a markából és eltűnt a tolongásban.
— Különös primitív babona — állította a Dékán, és a varázslók, Alánk kivételével, aki panaszkodott és botjával hadonászott, a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak.
A Kincstárnok összefutott az Arkrektorral az egyik folyosón.
— Nincs senki a Tanári Zsibongóban! — rikácsolta a Kincstárnok.
— Üres a Könyvtár! — bömbölte az Arkrektor.