— Hallottam már ilyesmiről — siránkozott a Kincstárnok. — Természetes ez vagy az. Mindegyiken kitört a spontaneitás!
— Nyugodjon meg, ember! Csak mert…
— Még a szolgák közül se találok senkit! Tudja, mi történik, amikor a valóság beszakad! Már most is valószínűleg óriási csápok…
A távolból vuamm… vuamm zaj hallatszott, és a falról visszapattanó labdacsok lármája.
— Mindig ugyanaz az irány — motyogta a Kincstárnok.
— És az miféle irány?
— Az az irány, ahonnan Ők érkeznek! Azt hiszem, meg fogok őrülni!
— Ugyan, ugyan — mondta az Arkrektor, és megveregette a Kincstárnok vállát. — Nem gondolhatja komolyan az ilyesmit. Ez őrült beszéd.
Ginger páni félelembe esve bámult ki a kocsi ablakán.
— Ki ez a tömérdek ember? — kérdezte.
— Csodálók — válaszolta Himpeller.
— De én nem vagyok csoda!
— A bácsikám úgy értette, hogy olyan emberek, akik szeretnek látni téged a mozgókban — magyarázta el Soll. — Ööö. Nagyon szeretnek téged.
— Nők is vannak ott kint — jegyezte meg Viktor. Óvatosan intett egyet. A tömegben egy nő elájult.
— Híres vagy — állapította meg. — Azt mondtad, mindig híres akartál lenni.
Ginger megint kinézett a sokaságra. — De azt sosem gondoltam, hogy ilyen lesz. Mind ami nevünket kiabálják!
— Nem sajnáltuk a fáradságot, hogy tájékoztassuk az embereket az Elvitte a Szél-ről — nyilatkozta Soll.
— Úgy van — erősítette meg Himpeller. — Megmondtuk, hogy ez Holivud egész történetében a legnagyszerűbb mozgó.
— De hát csak két hónapja csinálunk mozgókat — mutatott rá Ginger.
— Na és? Attól még történelem! — hárított Himpeller.
Viktor látta a kifejezést Ginger arcán. Pontosan milyen hosszú is Holivud valóságos története? Talán akad valami ősrégi kőnaptár lenn a tenger fenekén a homárok között. Talán nincs módszer, amivel ki lehetne számolni. Hogyan számolod ki egy eszme életkorát?
— Egy csomó városi méltóság is ott lesz — jelentette be Himpeller. — A Patrícius, meg a nemesek, meg a Céhek vezetői meg néhány a főpapok közül. Természetesen a varázslók nem, a fölfuvalkodott vén marhák. De az biztos, hogy feledhetetlen este lesz.
— Mindegyiknek be kell majd minket mutatni? — érdeklődött Viktor.
— Nem. Őket fogjuk bemutatni nektek — helyesbített Himpeller. — Ez lesz a legnagyobb eksztázis életükben.
Viktor újra a tömegre meredt.
— Csak képzelődöm — kérdezte —, vagy kezd ködbe borulni?
Alánk botjával megütötte a Tanszékvezető lábát hátulról.
— Mi folyik itt? — érdeklődött. — Miért éljenez mindenki?
— Épp most szállt ki a hintójából a Patrícius — válaszolta a Tanszékvezető.
— Nem értem, mi olyan bámulatos abban — közölte Alánk. — Én már sok százszor szálltam ki kocsikból. Nincs benne semmi ördöngösség.
— Tényleg különös némileg — ismerte el a Tanszékvezető. — És megéljenezték a Orgyilkosok Céhének fejét meg Vak Ió Főpapját is. És most valaki kigöngyöl egy vörös szőnyeget.
— Mi, itt az utcán? Ankh-Morporkban?
— Igen.
— Hát, nem szeretném kifizetni az illető tisztítószámláját — szögezte le Alánk.
A Jelenkori Varázsrúnák Előadója oldalba bökte a Tanszékvezetőt, vagy legalábbis oda bökött, ahol bordáit ötven éven át fogyasztott ugyancsak kiadós vacsorák rétegei borították.
— Csönd legyen! — sziszegte. — Jönnek!
— Kik?
— A látszat szerint valaki fontos.
A Tanszékvezető pánikba esve ráncolta arcát az álszakáll alatt. — Nem gondoljátok, hogy meghívták az Arkrektort is, ugye, nem?
A varázslók, akár függőleges teknősök, megpróbálták összehúzni maguk a köntösük alatt.
Valójában azonban ez sokkal lenyűgözőbb kocsi volt, mint bármelyik roskatag darab az Egyetem kocsiszínjében. A tömeg nekilökődött a trollok és városi őrök sorfalának és reménykedően meredt a kocsi ajtajára; maga a levegő is zsongott a várakozástól.
Mr. Bezam — úgy dagadt mellkasa a fontoskodástól, hogy látszólag a föld fölött lebegett — odalibegett a kocsiajtóhoz és kinyitotta.
A sokadalom visszafojtotta kollektív lélegzetét, eltekintve egy kicsiny részétől, amely botjával ütötte az őt körbevevő embereket és azt motyogta: — Mi történik? Mi folyik itt? Miért nem mondja meg senki nekem, mi történik? Követelem, hogy valaki mondja meg nekem, mm, hogy mi történik!
Az ajtó csukva maradt. Ginger úgy markolta a kilincset, mintha mentőkötél lenne.
— Ezrek vannak odakint! — mondta Ginger. — Nem mehetek ki oda!
— De mindegyik megnézi a mozgóid — érvelt Soll. — Ők a közönséged.
— Nem!
Soll a magasba emelte kezét. — Nem tudnád őt meggyőzni? — szólt oda Viktornak.
— Még abban se vagyok biztos, hogy magamat meg tudom győzni — felelte Viktor.
— De hát napokat töltöttél ezek előtt az emberek előtt — győzködte Himpeller.
— Nem, dehogy — válaszolta Ginger. — Csak maga volt ott, meg a kurblimanok meg a trollok meg mindenki. Az más. Különben is, az valójában nem én voltam — tette hozzá. — Az Delores del Syn volt.
Viktor tűnődve beleharapott az ajkába.
— Hát, talán akkor Delores del Synt kellene kiküldened oda — javasolta.
— Azt meg hogyan tehetném? — kérdezte a lány.
— Hát… miért ne tettetnéd, hogy ez egy mozgó…?
A Himpellerek, nagybácsi és unokaöccs, összenéztek. Aztán Soll a kezével kört formált az arca köré, amilyen a képdoboz lencséje, és Himpeller, egy ösztökélő oldalba bökés után, egyik kezét unokaöccse fejére tette és elforgatta a láthatatlan kurblit a fülében.
— Felvétel! — adta ki a rendezői utasítást.
A kocsiajtó kivágódott.
A tömeg levegő után kapkodott, akár egy lélegzetet vevő hegy. Viktor kiszállt, fölnyúlt és megfogta Ginger kezét…
A sokaság eszeveszetten éljenzett.
A Jelenkori Varázsrúnák Előadója megharapta az ujját színtiszta izgalmában. A Tanszékvezető fura, rekedt hangot adott ki a torka mélyéről.
— És tudod, te még kérdezted, mi olyat találhat egy fiú, ami jobb a varázslónak levésnél! — mondta.
— Egy igazi varázslót csakis egyetlen dolog érdekel — motyogta a Dékán. — Ezt te is tudod.
— Ó, hogyne tudnám!
— A mágiára céloztam.
A Tanszékvezető a közelgő alakokra meredt.
— Tudod, ez tényleg az ifjú Viktor. Meg mernék rá esküdni — jelentette ki.
— Undorító — vágta rá a Dékán. — Hihetetlen, hogy azt választotta, fiatal nők körül lebzselhessen, amikor lehetett volna varázsló!
— Aha. Micsoda bolond — felelte a Jelenkori Varázsruhák Előadója, akinek nehézséget okozott a lélegzés.
Afféle közsóhaj hallatszott.
— Azonban el kell ismerd, hogy a lányban van valami szívdöglesztő — jegyezte meg a Tanszékvezető.
— Én öregember vagyok és ha valaki nem hagy látni most mindjárt — szólalt meg egy recsegő hang a hátuk mögött —, akkor valaki hamarosan érzékelni fogja a, mm, botom boldogabbik végét, értve?