Ketten a varázslók közül oldalra húzódtak és előreengedték a tolószéket. Ha már mozgásban volt, egyenesen a szőnyeg széléig siklott, lehorzsolva minden útjába kerülő térdet vagy bokát.
Alánknak leesett az álla.
Ginger megszorította Viktor kezét.
— Amott van egy csoport kövér öregember álszakállban, akik neked integetnek — közölte összeszorított és vigyorgó foggal.
— Igen, azt hiszem, varázslók — vigyorgott vissza Viktor.
— Az egyikük föl-le ugrál a tolószékében és olyasmiket kiabál, hogy „Tyű-hű!” meg „Hujhuj!” meg „Bravó, nagyszerű!”.
— Ó a legöregebb varázsló a világon — világosította föl Viktor. Odaintett egy gömbölyded hölgynek a tömegben, aki elalélt.
— Megáll az eszem! Milyen volt az öreg ötven évvel ezelőtt?
— Hát, először is, nyolcvan éves[27]. Ne dobj neki csókot!
A tömeg helyeslően harsogott.
— Édes pofának látszik.
— Csak folytasd a mosolygást és integetést!
— Ó, istenek, nézd azt a rengeteg népet, akik arra várnak, hogy bemutatkozhassanak nekünk!
— Látom őket — válaszolta Viktor.
— De ők fontosak!
— Nos, mi is. Azt hiszem.
— Miért?
— Mert mi mi vagyunk. Úgy, ahogy akkor mondtad, lenn a tengerparton. Mi vagyunk mi, pont olyan nagyságok, amilyenek csak lehetünk. Ez pontosan az, amit akartál. Mi vagyunk…
Elhallgatott.
A troll az Ódium ajtajánál tétován szalutált neki. A csattanás, amikor a keze odacsapódott a fülére, egész hallható volt a tömeg lármázása ellenére…
Gaspod nagy sebességgel kacsázott végig egy keskeny közön, s Laddie engedelmesen ügetett a sarkában. Senki sem fordított rájuk semmi figyelmet, amikor leugrottak, illetve Gaspod esetében — pottyantak, a kocsiról.
— Az egész estét eltölteni valami levegőtlen színben nem felel meg az én elképzelésemnek az átmulatott éjszakáról — morogta Gaspod. — Ez nagyváros. Ez nem Holivud. Ne maradj el tőlem, kölyök, és nem lesz semmi bajod! Első megálló, Harga Bordafogadójának hátsó ajtaja. Ott már ismernek. Oké?
— Laddie jófiú!
— Aha — mondta Gaspod.
— Nézd milyen ruhát hordanak! — fakadt ki Viktor.
— Vörös bársonyzakót aranysujtásokkal — súgta oda Ginger a szája sarkából. — És akkor mi van? Bár egy nadrág nem lett volna rossz ötlet.
— Ó, istenek! — suttogta Viktor.
Beléptek az Ódium fényesen megvilágított előcsarnokába.
Bezam megtett minden tőle telhetőt. Trollok és törpék egész éjjel dolgoztak rajta, hogy elkészüljön.
Voltak ott vörös plüssfüggönyök és oszlopok és tükrök.
Pufók puttók és különféle gyümölcsök, mind aranyra festve, borították el szemlátomást a felület minden darabkáját.
Olyan volt, mintha beléptek volna egy doboz méregdrága csokoládéba.
Vagy egy rémálomba. Viktor félig-meddig arra számított, hogy meghallja a tenger morajlását és látni fogja, ahogy a függönyök fekete nyálkává mállanak szét.
— Ó, istenek — ismételte meg.
— Mi bajod van? — kérdezte Ginger, változatlanul vigyorogva a fölsorakozott városi méltóságokra, akik várták, hogy bemutatkozhassanak nekik.
— Várd ki a végét! — nyögte ki rekedt hangon Viktor. — Ez Holivud! Holivudot elhozták Ankh-Morporkba!
— Igen, de…
— Hát nem emlékszel semmire? Az éjszakára a Dombon? Mielőtt fölébredtél?
— Nem. Mondtam neked!
— Csak várd ki a végét! — mondta újra Viktor. Odapillantott az egyik falhoz támasztott díszes plakáttartóra.
Azon ez állt: — Naponta három előadás!
És a homokdűnékre gondolt, meg az ősi mítoszokra, meg a homárokra.
A térképkészítés sosem volt precíz művészet a Korongvilágon. Az emberek általában csupa jó szándékkal vágtak bele, aztán annyira elragadtatták maguk a vízsugarat kilövellő bálnáktól, szörnyetegektől, hullámoktól és a kartográfiai berendezés egyéb pepecs darabjaitól, hogy gyakran teljesen elfelejtették az unalmas hegyeket és folyókat berajzolni.
Az Arkrektor rátett egy dugig tele hamutartót a fölpöndörödéssel fenyegető sarokra. Végighúzta ujját a trehány felületen.
— Azt mondja „Itt Leledz Sárkányok” — olvasta föl. — És ráadásul pont a város belsejében. Hát ez fura.
— Az csak Lady Juhossy Beteg Sárkányok Napsugár Menedéke — vetette oda szórakozottan a Kincstárnok.
— És itt az áll „Terry Incognita” — mondta az Arkrektor. — Vajon miért?
A Kincstárnok nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. — Hát, valószínűleg érdekesebb, mint odarajzolni egy csomó káposztatermelő majort.
— És itt megint az van, hogy „Itt Leledz Sárkányok”.
— Azt hiszem, hogy az tényleg csak hazugság.
Az Arkrektor kérges hüvelykujja folytatta az utat abba az irányba, melyet kikalkuláltak. Félresöpört két légypiszkot.
— Egyáltalán semmi sincs itt — állapította meg, közelebbről is megnézve. — Csak a tenger. És… — hunyorgott — …Holivud. Jelent az valamit?
— Nem oda ment el az összes alkimista? — kérdezte a Kincstárnok.
— Ó, azok!
— Föltételezem — szólalt meg vontatottan a Kincstárnok —, ők nem csinálnának ott valamiféle mágiát?
— Alkimisták? Mágiát?
— Sajnálom. Tudom, nevetséges gondolat. A kapus mondta nekem, hogy ők valamiféle, ó, árnyjátékot vagy hasonlót csinálnak. Vagy bábokat. Vagy valami ilyesmit. Képeket. Vagy valamit. Nem igazán figyeltem oda. Úgy értem… alkimisták. Ugyan! Úgy értem, az orgyilkosok… igen. Tolvajok… igen. Még a kalmárok is… a kalmárok néha tényleg fondorlatosak tudnak lenni. De az alkimisták — mutasson nekem náluk kevésbé evilági, ügyefogyottabb, jóhiszeműbb…
A hangja elakadt, amikor a füle fölzárkózott a szájához.
— Nem mernék, ugye? — kérdezte.
— Nem mernék?
A Kincstárnok tompa kacajt hallatott. — Ne-e-em. Nem mernék! Tudják, hogy úgy esnénk nekik, mint egy tonna tégla, ha megpróbálkoznának mágiával errefelé… — A hangja ismét elfúlt.
— Biztos vagyok benne, hogy nem mernék — mondta.
— Úgy értem, még olyan messze sem — mondta.
— Nem mernék — mondta.
— Nem, varázslatot nem. Bizonyára nem, ugye? — mondta.
— Sosem bíztam azokban a mocskoskezű rohadékokban! — mondta. — Tudja, ők nem olyanok, mint mi. Fogalmuk sincs a kellő méltóságról!
A jegypénztár körül áramló tömeg percről percre egyre fölháborodottabb és dühösebb lett.
— Hát, már mindegyik zsebedben megnézted? — kérdezte a Tanszékvezető.
— Igen! — motyogta a Dékán.
— Azért nézd meg még egyszer!
Ami a varázslókat illeti, a fizetés azért, hogy bejuthassanak valahova, olyasmi, ami csak másokkal történhet. A csúcsos kalap rendszerint bőven elég.
Miközben a Dékán erőlködött, a Tanszékvezető bőszen vigyorgott a jegyeket áruló fiatal nőre. — De biztosíthatom, drága hölgyem — mondta reményvesztetten —, hogy mi varázslók vagyunk.
27
A többi varázsló becsvágyó figyelmét sikerrel elkerülő mágusok általában nagyon hosszú ideig élnek. És még annál is hosszabbnak tűnik.