— Jól látom az álszakállatok — felelte a lány és az orrát fintorgatta. — Mindenféle alakok bejönnek ide. Honnan tudjam, hogy ti nem három kisfiú vagytok, a papátok kabátjában?
— De asszonyom!
— Két tallérom és tizenöt garasom van — jelentette ki a Dékán, kicsipegetve az érméket egy maréknyi szösz és titoktatosan okkult tárgy közül.
— Az akkor két zsöllyeülés — közölte a lány kelletlenül letekerve két jegyet. A Tanszékvezető fölmarkolta őket.
— Akkor én beviszem Motollát — tudatta sietősen, odafordulva a többiekhez. — Attól tartok, hogy ti többiek jobb lesz, ha hátrafordultok és visszatértek becsületes kereskedésetekhez. — És sokatmondóan mozgatta föl-le szemöldökét.
— Nem értem, miért kellene nekünk… — kezdte a Dékán.
— Máskülönben hátralékba kerülünk — folytatta a Tanszékvezető, vadul grimaszolva. — Ha nem mentek vissza, hátra.
— Hé, az az én pénzem volt, és… — mérgelődött a Dékán, de a Jelenkori Varázsrúnák Előadója megragadta a karját.
— Csak tartson velünk! — kérte, és lassan, tudatosan a Tanszékvezetőre kacsintott. — Ideje, hogy meghátráljunk.
— Nem értem, miért… — locsogta a Dékán, miközben elvonszolták a többiek.
Szürke fellegek gomolyogtak az Arkrektor varázstükrében. Sok varázslónak van varázstükre, de nem sokan bajlódtak valaha is a használatukkal. Ugyanis köntörfalaznak és megbízhatatlanok. Még arra sem túl jók, hogy megborotválkozz bennük.
Maphlaves meglepően értett a varázstükör-használathoz.
— Becserkelés — kínálta rövidke magyarázatképpen. — Az istenekre, el nem tudnám viselni azt a rengeteg kúszást a nedves harasztban órákig. Szolgálja ki magát egy itallal, ember! És töltsön nekem is!
A felhők vibráltak.
— Úgy látszik, mást nem lehet látni — mondta. — Hát ez fura. Csak folyamatosan hömpölygő köd.
Az Arkrektor köhintett. A Kincstárnok kezdett ráébredni, hogy minden várakozás ellenére, az Arkrektornak van esze, és nem kevés.
— Látott már valaha egy ilyen árnyékot mozgató bábjáték-kép-izét? — érdeklődött Maphlaves.
— A szolgák járnak oda — válaszolta a Kincstárnok. Ez, Maphlaves úgy döntött, „nem”-et jelent.
— Azt hiszem, vetnünk kellene rá egy pillantást — jelentette ki.
— Igenis, Arkrektor — felelte a Kincstárnok jámborul.
A mozgó képeket bemutató épületekre vonatkozó, multiverzumszerte alkalmazható, megszeghetetlen szabály az, hogy a megépítés förtelmes volta hátul fordítottan arányos a megépítés pazarságával elöl. Elöclass="underline" oszlopok, boltívek, aranyozás, fények. Hátuclass="underline" bizarr csatornák, rejtélyes csővezeték-süllyedések, tűzfalak, bűzös sikátorok.
Na meg a vécék ablaka.
— Egyáltalán semmi kényszerítő okunk arra, hogy ezt tegyük — siránkozott a Dékán, miközben a varázslók a sötétben erőlködtek.
— Fogja be a száját és toljon erősebben! — motyogta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója az ablak túloldaláról.
— Átváltoztathattunk volna valamit pénzzé — jegyezte meg a Dékán. — Csak egy gyors illúzió. Mi abban a rossz?
— Azt úgy hívják, a valuta fölhígítása — világosította föl a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Az olyasmiért a skorpiógödörbe vethetik az embert. Hova tettem a lábam? Hova tettem a lábam?
— Te rendben vagy — közölte az egyik varázsló. — Na, Dékán! Most jön maga!
— Ó, egek! — nyöszörögte a Dékán, miközben átcibálták a keskeny ablakon az azon túli leírhatatlan homályba. — Ebből semmi jó nem fog kisülni.
— Csak vigyázzon, hova teszi a lábát. Most látja, mit csinált? Nem megmondtam, hogy vigyázzon, hova teszi a lábát? Na, mindegy, jöjjön!
A varázslók alattomban átsettenkedtek, illetve a Dékán esetében átcuppogtak, a kulisszák mögötti területen, be az elsötétített, nyüzsgő nézőtérre, ahol Motolla Alánk szabadon tartott néhány ülést azon egyszerű módszerrel, hogy botját rázta bárki felé, aki a közelükbe merészkedett. Besurrantak, meg-megbotolva egymás lábában, és leültek.
Rábámultak a homályos, szürke négyszögre a terem túlsó végén.
Egy idő múlva megszólalt a Tanszékvezető: — Jómagam nem értem, mit esznek rajta az emberek.
— Csinálta már valaki a „Nyomorék Nyulat”? — kérdezte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Még el sem kezdődött — sziszegte a Dékán.
— Éhes vagyok — panaszolta Alánk. — Én öregember vagyok, mm, és éhezem.
— Tudjátok, mit csinált? — méltatlankodott a Tanszékvezető. — Tudjátok, mit csinált a vén bolond? Amikor egy ifjú hölgy a fáklyájával megmutatta, hol a helyünk, belecsípett a lány… a farába!
Alánk vihogott. — Bravó, nagyszerű! Tudja a mamád, hogy nem vagy otthon? — vihorászta.
— Ez az egész túl sok neki — panaszolta a Tanszékvezető. — Nem lett volna szabad magunkkal hozzuk.
— Tisztában vagytok azzal, hogy lemaradunk a vacsoráról? — kérdezte a Dékán.
A varázslók ettől elnémultak. Egy teltkarcsú nő, aki Alánk tolószéke mellett oldalazott el, hirtelen megrezzent és gyanakvóan nézett körül, és nem látott mást egy kedves öregúron kívül, aki nyilvánvalóan mélyen aludt.
— És liba van keddenként — kesergett a Dékán.
Alánk kinyitotta fél szemét és dudált a tolószéken levő dudával.
— Tratatatakopp! Hogy áll a nagymamád kenőpénz dolgában? — motyogta diadalmasan.
— Látjátok, hogy értem? — kérdezte a Tanszékvezető. — Azt sem tudja, melyik évszázadban vagyunk.
Alánk felé fordította mélyen ülő, monoklis szemét.
— Vén az vagyok, mm, és talán ostoba is — közölte —, ám nem fogok éhen maradni. — Körbekotorászott a tolószék elmondhatatlan mélyén és előhúzott egy zsírfoltos, fekete zacskót. Az csörgött. — Láttam egy fiatal nőt ott elöl különleges mozgó-képek-ételt árulóban — jelentette be.
— Úgy érted, egész idő alatt volt nálad pénz? — fakadt ki a Dékán. — És nem mondtad meg nekünk?
— Nem kérdezted — válaszolta Alánk.
A varázslók éhesen meredtek a zacskóra.
— Lesz nekik vajas durrantott gabonájuk és kolbászuk kifliben és csokoládémiskulanciák rajtuk bigyókkal meg izék — mondta Alánk. Fogatlan és ravasz pillantást vetett a többiekre. — Ti is kaphattok belőle, ha akartok — tette hozzá nagylelkűen.
A Dékán kipipálta szerzeményeit. — Na már most — mondta —, az összesen hat Patrícius-méretű dézsa durrantott gabona extra vajjal, nyolc kolbász kifliben, egy behemót szénsavas ital, és egy zacskó csokoládéval bevolt mazsola. — Átnyújtotta a pénzt.
— Rendben — szólalt meg a Tanszékvezető összeszedve a cuccot. — Ööö. Gondolod, hogy a többieknek is kellene vegyünk valamit?
A képvetítő szobában Bezam káromkodott, miközben befűzte az Elvitte a Szél hatalmas tekercsét a képvetítő dobozba.
Néhány lábbal arrébb, az erkélypáholy kötéllel elkerített részén, Ankh-Morpork Patríciusa, Lord Vetinari, szintén kényelmetlenül érezte magát.
El kellett ismerje, hogy elég rokonszenves fiatal pár. Csak abban nem volt biztos, miért ül mellettük, és miért olyan fontosak.