Már rég megszokta a fontos embereket, vagy legalábbis az olyanokat, akik fontosnak hitték maguk. A varázslók a varázslás emelkedett tetteivel tettek szert fontosságra. A tolvajok a merész rablások által váltak fontossá, miként, noha kissé eltérő módon, a kereskedők is. A harcosok a csaták megnyerésével és az életben maradással értek el fontosságot. Az orgyilkosok leleményes elhantolások révén lettek fontosak.
Számos út vezet a közmegbecsültséghez, de azokat az ember átláthatja, és megértheti. Azoknak valamennyire van értelme.
Míg ellenben ez a két egyén csupán érdekesen mozog ez előtt az újmódi mozgókép gépezet előtt. Velük összehasonlítva a legútszélibb színész a városi színházban a theszpiszizmus sokoldalúan szakavatott mestere, de senkiben se merülne föl, hogy fölsorakozzon az utcákon és a nevét kiabálja.
A Patrícius eddig még nem tekintett meg mozgót. Amennyire ki tudta deríteni, Viktor Maraschino egy afféle parázsló pillantásról híres, amelytől a középkorú hölgyek, akiknek igazán lehetne több esze, elalélnak az ülések közti folyosón, és Miss del Syn erőssége az, hogy alakítja a bágyadtat, pofon üti a férfiakat, és fantasztikusan néz ki selyempárnákon heverve.
Míg ő, Ankh-Morpork Patríciusa, uralkodik a városon, megvédi a várost, szereti a várost, gyűlöli a várost, és az egész életét a város szolgálatában töltötte…
És miközben a köznép kezdett besorakozni a zsöllyékbe, borotvaéles hallása elcsípte két ember beszélgetését:
— Ki az ott fönn?
— Az Viktor Maraschino és Delores del Syn! Hát te semmit se tudsz?
— Arra a magas fickóra gondoltam, talpig feketében.
— Ó, fogalmam sincs, ő ki. Gondolom, csak valami nagykutya.
Igen, ez lenyűgöző. Az ember híressé válhat csak mert, nos, híres. Fölmerült benne, hogy ez szerfölött veszélyes jelenség, és alkalmasint esetleg meg kell majd ölessen valakit egy szép nap, bár persze kelletlenül[28]. Időközben azonban volt abban valami járulékos dicsőség, hogy az igazán híresek társaságában lehet, és, legnagyobb csodálkozására, kifejezetten élvezte.
Ráadásul még Miss del Syn mellett ült, és a közönség többi részének irigysége annyira érzékelhető, hogy ízlelni lehet, ami több, mint amit a zacskónyi bodros, fehér, kikeményített izével tehet, melyet előzőleg ennivaló gyanánt adtak neki.
A másik oldalán a rémes Himpeller fickó a mozgó képek mechanizmusát magyarázta, abban a végképp téves hitben, hogy a Patrícius meghallgatja akár egyetlen szavát is.
Hirtelen tapsvihar tört ki.
A Patrícius odahajolt Himpellerhez.
— Miért tompítják el az összes fényt? — érdeklődött.
— Á, uram — válaszolta Himpeller —, azért, hogy így jobban láthassa a képeket.
— Valóban? Azt hinné az ember, hogy attól nehezebb látni a képeket — jegyezte meg a Patrícius.
— A mozgó képek esetében nem úgy van, uram — felelte Himpeller.
— Milyen hihetetlenül lebilincselő.
A Patrícius a másik oldalra hajolt, Gingerhez és Viktorhoz. Enyhe meglepetéssel észlelte, hogy mindketten rendkívül feszültnek látszanak. Ezt már akkor észrevette, amikor besétáltak az Ódiumba. A fiú úgy nézett a nevetséges díszítésre, mintha valami szörnyűség lenne, és amikor a lány belépett a tulajdonképpeni földszintre, a Patrícius hallotta, hogy levegő után kapkod.
Mindketten úgy néztek ki, mint akik sokkot kaptak.
— Gondolom, ez az egész tökéletesen mindennapos a maguk számára — jelentette ki a Patrícius.
— Nem — felelte Viktor. — Nem igazán. Korábban nem jártunk igazi mozgóképszínben.
— Csak egyszer.
— Igen. Csak egyszer.
— De, hah, maguk mozgó képeket készítenek — jegyezte meg kedvesen a Patrícius.
— Igen, de mi sosem nézzük meg őket. Csak részeket látunk belőlük, amikor a kurblimanok összeragasztják az egészet. Az egyetlen mozgót, amit valaha is láttam, egy vén lepedőre vetítették a szabadban — válaszolta Viktor.
— Szóval ez az egész újdonság a maguk számára? — tudakolta a Patrícius.
— Nem egészen — tiltakozott Viktor hamuszürke arccal.
— Lenyűgöző — állította a Patrícius, és visszatért az oda sem hallgatáshoz Himpeller magyarázatára. Nem azzal jutott el oda, ahol most tart, hogy törődött azzal, miként működnek a dolgok. Az keltette föl a kíváncsiságát, hogy miként működnek az emberek.
A sorban kissé távolabb Soll odahajolt a bácsikájához és az ölébe pottyantott egy kis filmtekercset.
— Ez hozzád tartozik — közölte negédesen.
— Mi ez? — érdeklődött Himpeller.
— Hát, gondoltam, vetek egy gyors pillantást a mozgóra, mielőtt vetíteni kezdik…
— Csak nem? — kérdezte Himpeller.
— És mit találtam a lángoló város jelenet közepén öt percen át? Semmi mást, mint egy tányér kicsontozott bordát Harga Különleges Mogyorószószában. Persze, tudom, hogy miért. Csak azt akarom tudni, miért ez.
Himpeller bűntudatosan vigyorgott. — Ahogy én értelmezem — mondta —, ha egyetlen, kicsiny, gyors kép ráveszi az embereket, hogy mindenfélét vásárolni akarjanak, csak képzeld el, hogy mit érhet el öt perc!
Soll rámeredt.
— Ezzel most tényleg megbántottál — közölte Himpeller. — Nem bíztál bennem. A saját bácsikádban. Azok után, hogy ünnepélyesen ígéretet tettem, hogy többé nem próbálkozom meg semmivel, te nem bíztál bennem? Ez fájdalmat okoz nekem, Soll. Igazán meg vagyok sértve. Mégis, mi történt az becsületességgel errefelé?
— Szerintem valószínűleg eladtad valakinek, bácsikám.
— Igazán meg vagyok sértve — hangsúlyozta Himpeller.
— De hát nem tartottad be az ígéreted, bácsikám.
— Annak ehhez semmi köze. Az csak üzlet. Mi most a családról beszélünk. Meg kell tanulnod bízni a családban, Soll. Különösen bennem.
Soll vállat vont. — Oké. Oké.
— Rendben?
— Igen, bácsikám. — Soll vigyorgott. — Ezt ünnepélyesen megígérem neked.
— Ez az, fiam!
A sor másik végén Viktor és Ginger baljós rettegéssel meredtek az üres vászonra.
— Tudod, hogy most mi fog történni, igaz? — kérdezte Ginger.
— Igen. Valaki neki fog kezdeni zenélni abból a lyukból a padlóban.
— Az a barlang tényleg mozgóképszín volt?
— Olyasmi, azt hiszem — válaszolta óvatosan Viktor.
— Á, itt a vászon csak vászon. Nem pedig… hát, csak egy vászon. Csak egy jobbfajta lepedő. Nem pedig…
Hangok érkeztek robbanásszerűen a terem elejéről. Csörömpöléssel és a kétségbeesve szökő levegő sziszegésével Bezam lánya, Kalliopé lassan előemelkedett a padlóból, rátámadva egy apró orgona billentyűire több órahossznyi gyakorlás hevével és a színfalak mögött a fújtatókat működtető két, erős troll egyesített erőfeszítésével. Megtermett fiatal nő volt és, akármi volt is a zenedarab, amit játszott, az határozottan vesztésre állt.
Odalent a földszinten a Dékán továbbadott egy zacskót a Tanszékvezetőnek.
— Vegyél egy csokival bevont mazsolát! — kínálta.
— Úgy néz ki, mint a patkánypiszok — mondta a Tanszékvezető.