Viktor óvatosan megmozdította a filmhalmot a lábával. Félig-meddig arra számított, hogy az rátámad, akár egy kígyó.
— Na, megmentettük a helyzetet? — noszogatta Gaspod. — Értékelném, ha megtudhatnám.
Viktor a vászonra pillantott.
— Nem — felelte.
Még mindig voltak képek a vásznon. Nem voltak nagyon élesek, de azért ki tudta venni önmaga és Ginger bizonytalan alakját, amint belecsimpaszkodnak a létezésbe. És maga a vászon mozgott. Itt-ott kidudorodott, mint hullámok a renyhe higanytóban. Kellemetlenül ismerősnek tűnt.
— Megtaláltak minket — állapította meg.
— Kik? — firtatta Gaspod.
— Emlékszel azokra a kísérteties lényekre, amikről annyit beszéltél?
Gaspod ráncokba vonta homlokát. — Az idők hajnala előttről?
— Ahonnan ők jönnek, ott nincs idő — válaszolta Viktor. A közönség mocorogni kezdett.
— Mindenkit ki kell juttassunk innen — jelentette ki. — De pánikkeltés nélkül…
Sikolyok kórusa hallatszott. A közönség fölébredt.
A filmvászon-Ginger kifelé mászott. A normális méret háromszorosában és láthatóan villózva. Valamint kissé át is látszott, ám volt súlya, mert a padló meghajolt és szilánkokra hasadt a lába alatt.
A közönség átmászott önmagán, hogy menekülhessen. Viktor leküzdötte magát az ülések közti folyosón, pont amikor Alánk tolószéke elhúzott hátrafelé az emberek özönében, gazdája kétségbeesetten hadonászott és kiabált: — Hé! Hé! Pont most kezdett jó lenni!
A Tanszékvezető sürgetően megragadta Viktor karját.
— Ennek így kell történnie? — kérdezte.
— Nem!
— Ez akkor nem valamiféle különleges kinematográfrai effektus? — firtatta reménykedve a Tanszékvezető.
— Nem, hacsak fejlődtek tényleg sokat nem az utolsó húsz órában — felelte Viktor. — Azt hiszem, ez a Tömlöc Létsíkok.
A Tanszékvezető fürkészően nézett rá.
— Te az ifjú Viktor vagy, igaz? — tudakolta.
— Igen. Elnézést! — mondta Viktor. Ellökdösődött az elképedt varázsló mellett és átmászott a székeken oda, ahol Ginger még mindig ült, saját képmására meredve. A szörnyGinger körülnézett és nagyon lassan pislogott, akár egy gyík.
— Ez én vagyok?
— Nem — vágta rá Viktor. — Azaz, igen. Talán. Nem igazán. Némileg. Gyere!
— De pont úgy néz ki, mint én! — kiáltotta Ginger, és hangját hisztéria színezte.
— Az azért van, mert kénytelenek Holivudot fölhasználni! Az… az határozza meg, hogyan jelenhetnek meg, azt hiszem — világosította föl kapkodva Viktor. Kicibálta a lányt az ülésből, a levegőbe, a lába ködfoszlányokat és szétszóródott durrantott gabonát vert föl. A lány utánabotorkált, de visszanézett a válla fölött.
— Egy másik is megpróbál kimászni a vászonból — jegyezte meg.
— Gyere már!
— Ez te vagy!
— Én vagyok én! Az… valami más! Csak az én alakom kell használja!
— Általában milyen alakot használ?
— Nem akarod tudni!
— De igen! Mégis mit hiszel, miért kérdeztem! — visította a lány, miközben a törött székeken át botladoztak.
— Pocsékabbul néz ki, mint ahogy el tudod képzelni!
— Igenis el tudok képzelni rettenetesen pocsék dolgokat!
— Ezért mondtam, hogy pocsékabb!
— Ó!
Az óriási, fantomGinger megelőzte őket, úgy villózva, mint a villanófény, és utat tört magának a falon keresztül. Kintről sikoltások hallatszottak.
— Úgy néz ki, mintha növekedne — suttogta Ginger.
— Menj ki! — utasította Viktor. — Vedd rá a varázslókat, hogy állítsák meg!
— Te mit fogsz csinálni?
Viktor teljes magasságában kihúzta magát. — Vannak dolgok — közölte —, amelyeket egy férfi önmaga kell elintézzen.
A lány ingerült értetlenséggel nézett rá.
— Mi? Mi? Vécére vagy ilyesmire akarsz menni?
— Csak menj már ki!
Az ajtó felé lökte a lányt, aztán megfordult és meglátta a két, várakozóan őt néző kutyát.
— És ti ketten is! — parancsolta.
Laddie ugatott.
— Mondjuk azt, a kutyának a gazdi mellett kell maradnia — közölte Gaspod szégyenkezve.
Viktor kétségbeesve körülnézett, fölkapott egy széktöredéket, kinyitotta az ajtót, olyan messzire hajította a fát, amennyire csak tudta és így kiáltott: — Hozd ide!
Mindkét kutya ösztönösen utánaszökkent. Ám elmenőben Gaspodnak még elég önuralma volt ahhoz, hogy így nyilatkozzon: — Te szemét!
Viktor kinyitotta a képvetítő szoba ajtaját és több maréknyi Elvitte a Szél-lel jött ki onnan.
Az óriás Viktornak gondot okozott, hogy elhagyja a vásznat. A fej és az egyik kar már kiszabadult, és három dimenzióssá vált. A kar bizonytalanul hadonászott Viktor felé, amikor a fiú következetesen oktocellulóz tekercseket szórt rá. Utána Viktor visszarohant a fülkébe és kicibálta a mozgókat, melyeket Bezam, fittyet hányva a józan észnek, a munkapad alatt tárolt.
A beleket összepréselő rettegés módszeres nyugalmával fölnyalábolta, a vászonhoz cipelte és ott fölhalmozta a filmek dobozait. Az Izének sikerült a másik kart kitépni a kétdimenziósság bilincséből és megkísérelte elérni őket, ám akármi irányította is, gondjai akadtak az új alak fölötti uralommal. Valószínűleg nincs hozzászokva ahhoz, hogy csak két karja van, mondta magának Viktor.
Odahajította az utolsó dobozt a rakásra.
— A mi világunkban alkalmazkodnod kell az itteni játék-szabályokhoz — közölte. — És fogadok, hogy épp úgy elégsz, mint bármi más, mi?
Az Izé küszködött, hogy kiszabadítson egy lábat.
Viktor megveregette a zsebeit. Visszafutott a fülkébe, és eszeveszetten keresgélt.
Gyufa. Nincs itt egyetlen gyufaszál sem!
Kilökte az előcsarnok ajtaját és kirontott az utcára, ahol a tömeg rémült bűvöletben nyüzsgött és figyelte az ötven láb magas Gingert, amint kiszabadítja magát az épület romjai közül.
Viktor kattogást hallott maga mellett. Gaffer, a kurbliman elszántan filmre vette a jelenetet.
A Tanszékvezető Himpellerrel ordított.
— Naná, hogy nem használhatunk varázslatot ellene! Ezeknek szükségük van a mágiára! A varázslatoktól csak megerősödnek!
— De valamit muszáj tenni! — sikította Himpeller.
— Tisztelt uram, nem mi kezdtünk olyasmiket megpiszkálni, amiket jobb… — a Tanszékvezető habozott az acsargás közepén — …megpiszkálatlanul hagyni — fejezte be akadozva.
— Gyufát! — kiáltotta Viktor. — Gyufát! Siessenek!
Mindnyájan rámeredtek.
Aztán a Tanszékvezető bólintott. — Közönséges tűz — mondta. — Igazad van. Az megteszi. Remek gondolat, fiú. — A zsebében kotorászott és előhúzott egy köteg gyufát, amit láncdohányos varázslók mindig maguknál tartanak.
— Nem gyújthatod föl az Ódiumot! — csattant föl Himpeller. — Egy csomó film van bent!
Viktor letépte a plakátot a falról, hevenyészett fáklyává csavarta és meggyújtotta egyik végét.
— Pontosan az az, amit meg fogok gyújtani — szögezte le.
— Elnézést…
— Ostoba! Ostoba! — üvöltötte Himpeller. — Az a cucc tényleg gyorsan ég!