— Elnézést…
— És akkor mi van? Nem állt szándékomban hosszasan benn lebzselni — válaszolta Viktor.
— Úgy értem, tényleg gyorsan!
— Elnézést — ismételte meg Gaspod türelmesen. Mind lenéztek rá.
— Én meg Laddie meg tudnánk csinálni — mondta. — Négy láb jobb, mint kettő és így tovább, ismerik, nem? Amikor a helyzet megmentésére kerül a sor.
Viktor Himpellerre pillantott és fölvonta szemöldökét.
— Gondolom, esetleg képesek rá — ismerte el Himpeller. Viktor bólintott. Laddie kecsesen fölugrott, kikapta a fáklyát a fiú kezéből és visszaszaladt az épületbe, Gaspod mögötte totyogott.
— Csak hallucináltam, vagy az a kiskutya tényleg tud beszélni? — firtatta Himpeller.
— Azt állítja, nem tud — felelte Viktor.
Himpeller habozott. Az izgalmak egy kissé megzavarták. — Hát — szólalt meg —, gondolom, ő csak tudja.
A kutyák a vászon felé nyargaltak. A Viktor-Izé már majdnem kiszabadult és félig elterült a filmdobozokon.
— Meggyújthatom én a tüzet? — kérdezte Gaspod. — Ez tényleg az én feladatom.
Laddie engedelmesen ugatott és kiejtette szájából a lángoló papírt. Gaspod fölkapta és óvatosan megközelítette az Izét.
— A helyzet megmentése — motyogta és rápottyantotta a fáklyát egy filmtekercsre. Az azonnal meggyulladt és kellemetlen, fehér tűzzel égett, mint a lassú magnézium.
— Oké — jelentette ki. — És, most pokoli gyorsan húzzunk innen…
Az Izé fölsikoltott. Ami hasonlatossága Viktorhoz még megmaradt, most megszűnt és valami olyasmi, mint egy vulkánkitörés egy akváriumban, tekergett a lángok közt. Kivágódott egy csáp és megragadta Gaspod lábát.
A kutya odafordult és megpróbált beleharapni.
Laddie visszapattogott a katasztrófasújtotta terem egész hosszában, és rávetette magát a csapkodó csápra. Az visszaütött, ledöntötte Laddie-t a lábáról és végigszánkáztatta Gaspodot a padlón.
A kiskutya fölült, néhány ingatag lépést tett, és elesett.
— A nyavalyás lábamnak annyi — morogta. Laddie bánatos pillantást vetett rá. Lángok pattogtak a filmdobozok körül.
— Gyerünk, tágulj innét, te hülye korcs! — utasította Gaspod. — Az egész a levegőbe fog repülni perceken belül. Ne! Ne vegyél föl! Tegyél le! Nincs időd…
Az Ódium falai látszólagos lassúsággal terjeszkedtek, minden deszka és kő megtartotta helyzetét az összes többihez viszonyítva, ám külön-külön indultak útnak.
Aztán az Idő utolérte az eseményeket.
Viktor hasra vágta magát.
Bumm.
Egy narancssárga tűzgömb emelte meg a tetőt és hömpölygött föl a ködös égre. Törmelékek zúdultak a többi ház falaira. Egy vörösen izzó filmdoboz kaszált el a fekvő varázslók feje fölött, fenyegető vujvujvuj hangot adva, és nekirobbant egy távoli falnak.
Magas, vékony siránkozás hallatszott, ami hirtelen ért véget.
A Ginger-Izé imbolygott a hőségben. A forró légáramlás hullámozva fölemelte szoknyáját a dereka köré, és az Izé állt, vibrálva és bizonytalanul, miközben a romok esőztek körülötte.
Aztán esetlenül megfordult és előretámolygott.
Viktor Gingerre nézett, aki a kőtörmelék-halom — a néhai Ódium — fölött vékonyodó füstfellegeket bámulta.
— Ez nem stimmel — motyogta a lány. — Ez nem így működik. Ez nem így szokott történni. Pont amikor azt hiszed, már túl késő, a hősök kivágtatnak a füstből. — Gyászos tekintetét a fiú felé fordította. — Nem igaz? — kért megerősítést.
— Csak a mozgókban — válaszolta Viktor. — És ez a valóság.
— Mi a különbség?
A Tanszékvezető megmarkolta Viktor vállát és megpördítette a fiút.
— A Könyvtár felé tart! — kiáltotta. — Meg kell állítanod! Ha odaér, a mágia leküzdhetetlenné teszi! Sosem fogjuk legyőzni! Képes lesz idehozni a többit is!
— Maguk varázslók — mondta Ginger. — Miért nem állítják meg maguk?
Viktor a fejét rázta. — Az Izék imádják a mágiánkat — jelentette ki. — Ha varázsolsz, bárhol a közelükben, attól csak erősebbek lesznek. De nem tudom, mit tehetnék…
A hangja elakadt. A tömeg várakozóan nézett rá. Nem úgy néztek rá, mintha ő lenne az egyetlen reményük. Úgy néztek rá, mintha ő lenne a bizonyosságuk.
Hallotta, hogy egy kisgyermek megkérdi: — Most mi lesz, mami?
A kövér nő, aki ölében tartotta, nagyon határozottan így felelt: — Egyszerű. A fiú nekiront és az utolsó pillanatban megállítja. Mindig úgy történik. Már láttam őt így cselekedni.
— Még sohasem cselekedtem így! — tiltakozott Viktor.
— Láttam, amikor megtette — válaszolta önelégülten a nő. — A Paszta Fiaiban. Amikor az ifjú hölgy, ez ni — röviden meghajolt Ginger felé — ült azon a lovon, ami ledobta őt majdnem a szakadékba, és maga odavágtatott és visszarántotta az utolsó pillanatban. Nagyon hatásos volt szerintem.
— Az nem A Paszta Fiaiban volt — közölte egy idősebb férfi tudálékosan, miközben megtömte pipáját. — Hanem A Trollok Völgyében.
— A Fiakban — helyesbített egy sovány nő mögüle. — Én csak tudom, húszszor néztem meg.
— Igen, az tényleg nagyon jó volt, ugye — jegyezte meg az első asszony. — Valahányszor látom azt a jelenetet, amikor a lány elhagyja őt és ő odafordul hozzá és azzal a pillantással nézi, elsírom magam…
— Elnézést, de az nem A Paszta Fiaiban volt — mondta a férfi lassan és eltökélten ejtve ki a szavakat. — Maga a híres köztéri jelenetre gondol a Persellö Szenvedéjekben.
A kövér asszonyság megfogta Ginger ellen nem álló kezét és megveregette.
— Rendes pasit fogott ki magának — jelentette ki. — Mindig, minden egyes alkalommal megmenti magácskát. Ha engem hurcolnának el az őrült trollok, az én uram egy szót se szólna, csak megkérdezné, hová szeretném, ha elküldené a cuccaim.
— Az én férjem ki nem mozdulna a karosszékéből, még ha sárkányok falnának föl se — közölte a sovány nő. Gyöngéden megbökte Gingert. — De több ruhát kellene viseljen, kisasszony. Amikor legközelebb elhurcolják, hogy majd meg lehessen menteni, ragaszkodjon ahhoz, hogy magával vihessen egy meleg kabátot. Nem tudok úgy ránézni magára a vásznon, hogy ne gondoljam magamban, ez a lány kihívja maga ellen a kiadós megfázást, ha így jár-kel.
— Hol van a fickó kardja? — érdeklődött a gyermek belerúgva anyja sípcsontjába.
— Gondolom, máris megy érte — felelte az anya és bátorító mosolyt vetett Viktorra.
— Ööö. Igen — mondta Viktor. — Gyere, Ginger! — Megfogta a lány kezét.
— Adjatok utat a fiúnak! — kiáltotta a pipázó parancsolóan.
Megtisztult körülöttük a tér. Ginger és Viktor látták, hogy ezer reménykedő arc lesi őket.
— Ezek azt hiszik, hogy mi valódiak vagyunk — nyögte Ginger. — Senki sem tesz semmit, mert azt hiszik, te vagy a hős, az istenek szerelmére! És mi nem tehetünk semmit! Ez az Izé nagyobb, mint mi ketten együtt!
Viktor mereven bámult le a macskakövekre. Valószínűleg emlékszem egy-két varázsigére, gondolta, ám a közönséges varázslatnak semmi haszna a Tömlöc Létsíkokkal szemben. És abban is tuti biztos vagyok, hogy a valódi hősök nem lebzselnek az éljenző tömegek közepén. Ők elvégzik a munkát. A valódi hősök, mint szegény, öreg Gaspod. Senki sem veszi őket észre, csak utólag. Ez a valóság.