A legszemléletesebb módszer a Könyvtáros lengésének leírására a Láthatatlan Egyetem épületei fölött, ha egyszerűen rögzítjük a repülés közben kiadott hangokat.
Először: — AááÁÁÁáááÁÁÁááá. — Ez nem szorul magyarázatra, és az ív korai szakaszára vonatkozik, amikor úgy látszott, mintha minden jól menne.
Aztán: — Áááárghhhh. — Ezt a hangot adta ki, amikor több méterrel elhibázta az imbolygó Izét és ráébredt, hogy, amennyiben egy nagyon magas és szerfölött szilárd kőtorony tetejére kötötted a kötelet és most arrafelé lendülsz, ha útközben nem sikerül eltalálnod valamit, az olyan hiba, melyet nagyon meg fogsz bánni hátralévő, megcsonkított életeden át.
A kötél befejezte a lengést. Pontosan olyan nesz hallatszott, mint amikor a vajjal megtöltött gumizsák belecsapódik egy kőtömbbe, és ezt, egy-két pillanattal később, egy nagyon halk „úúúk” követte.
A dárda elcsörömpölt a sötétségbe. A Könyvtáros tengeri csillagként kezét-lábát szétvetve a falhoz tapadt, kéz- és lábujjait belegyömöszölve minden rendelkezésre álló repedésbe.
Esetleg képes lehetett volna lemászni egyedül, ám ez a választási lehetőség nem adatott meg neki, mert az Izé kinyújtotta egyik vibráló kezét és leszedte a falról olyan hang kíséretében, mint amikor a lefolyócsövet tisztító pumpa megszüntet egy különösen zűrös dugulást.
Az Izé föltartotta az orángutánt az elé, ami jelen pillanatban az arca volt.
A tömegek a Láthatatlan Egyetem előtti térre özönlöttek, a Himpellerekkel előtérben.
— Nézz rájuk! — sóhajtotta Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra. — Ezrével vannak itt, és senki sem árul nekik semmit!
A tolószék újabb szikrazápor közepette csúszva megállt.
Viktor már várt rá, a fantomló vibrált alatta. Nem egyetlen ló, hanem lovak sora gyors egymásutánban. Nem mozogva, csak kockáról kockára változva.
Megint villám villant.
— Most mit csinál a fiú? — kérdezte a Tanszékvezető.
— Megpróbálja távol tartani az Izét a Könyvtártól — válaszolta a Dékán, átkémlelve az esőn, mely kopogni kezdett a macskakövön. — Ahhoz, hogy életben maradjanak a valóságban, az Izéknek mágiára van szüksége, hogy egybetartsák maguk. Tudod, nekik nincs természetes morfogenetikus erőterük, és…
— Csináljanak már valamit! Robbantsák föl varázslattal! — kiáltotta Ginger. — Ó, az a szegény majom!
— Nem használhatunk varázslatot! Az olyan, mintha olajat öntenénk a tűzre! — csattant föl a Dékán. — Különben is… fogalmam sincs, hogyan robbant föl az ember egy ötven láb magas nőt. Ez nem olyasmi, amire valaha is fölkértek, hogy tegyem meg!
— Ez nem nő! Ez… ez egy filmbeli teremtmény, maga idióta! Azt hiszi, tényleg olyan nagy vagyok? — kiabálta Ginger. — Ez Holivudot használja! Ez egy holivudi szörnyeteg! Filmországból!
— Kormányozzon, azistenekverjékmeg! Kormányozzon!
— Nem tudom, hogy kell!
— Csak vesse latba a teljes súlyát!
A Kincstárnok idegesen markolta a söprűnyelet. Könnyű magának mondani, gondolta. Hozzá van szokva.
Épp kiléptek a Nagycsarnokból, amikor egy óriási nő támolygott át a kapun, fél kezében egy makogó emberszabásúval. Most a Kincstárnok megpróbálta irányítani az Egyetem múzeumának vénséges söprűjét, miközben mögötte egy őrült az íjpuskája megtöltésével próbálkozik.
Föl a légtérbe, mondta volt az Arkrektor: abszolúte elengedhetetlen, hogy levegőbe emelkedjenek.
— Nem tudja mozdulatlanul tartani? — kérdezte az Arkrektor.
— Nem két személynek készült, Arkrektor!
— Ember, átkozott lehetetlenség rendesen célozni, amikor maga így köröz vele az égen!
Holivud ragályos szelleme, mely úgy csapdosott át a városon, mint egy acél hajókábel, aminek egyik vége hirtelen elszabadul, ismét áthasított az Arkrektor elméjén.
— Mi nem hagyjuk cserben az embereink — motyogta.
— Orángutánjaink, Arkrektor — helyesbített gépiesen a Kincstárnok.
Az Izé Viktor felé imbolygott. Esetlenül mozgott, a valóság őt ráncigáló erőivel küszködve. Vibrált, miközben megkísérelte megtartani az alakot, mellyel a világra mászott, így Ginger képmásai váltakoztak valami olyanról nyert futó képekkel, amely vonaglott és tekergett.
Mágiára volt szüksége.
Viktort és a kardot mustrálta, és ha képes volt valami olyan bonyolultra, mint például a tudás, akkor tudhatta magáról, hogy sebezhető.
Megfordult és Ginger meg a varázslók irányába rontott.
Akik lángokban törtek ki.
A Dékán különösképpen tetszetős kék színben égett.
— Ne aggódjon, ifjú hölgy! — szólalt meg a Tanszékvezető a tüze mélyéről. — Ez csak illúzió. Nem valóságos.
— Nekem mondja? — fakadt ki Ginger. — Rajta, folytassák!
A varázslók előreléptek.
Ginger lépéseket hallott maga mögül. A Himpellerek voltak azok.
— Miért fél a lángoktól? — érdeklődött Soll, amikor az Izé elhátrált az előrenyomuló varázslók elől. — Ez csak illúzió. Éreznie kellene, hogy nem keletkezik hő.
Ginger a fejét rázta. Úgy nézett ki, mint aki a hisztéria tarajos hullámán szörfözik, talán mert nem mindennap fordul elő, hogy láthatod önmagad óriás képmását, amint eltiporja a várost.
— A holivudi varázslathoz szokott — magyarázta. — Azaz nem szegheti meg Holivud szabályait. Nem képes érezni, nem képes hallani. Csak lát. Amit lát, az a való. És amitől a film fél, az a tűz.
Mostanra az óriás Gingert nekiszorították a toronynak.
— Nos, csapdába esett — jelentette ki Himpeller. — Most elkapták.
Az Izé a közelgő lángokra pislogott.
Megfordult. Szabad kezével fölnyúlt. Elkezdett fölmászni a toronyra.
Viktor lecsusszant a lóról és abbahagyta a koncentrálást. A ló elenyészett.
Páni félelme ellenére azért talált okot egy kis kárörömre. Bárcsak varázslók is részt vettek volna a mozgókban, most pontosan tudnák, mit kell tenni.
A kritikus fúziós frekvencia a lényeg. Még a valóságnak is van olyanja. Ha csak egy másodperc töredék részére vagy képes létrehozni valamit, még nem jelenti azt, hogy nem értél célt. Azt jelenti, hogy folytatnod kell.
Rákmódra osont a torony alja mentén, fölbámulva a mászó Izére, és megbotlott valami fémesben. Kiderült, hogy a Könyvtáros leejtett dárdája az. Egy kicsivel arrébb, a kötél vége belelógott egy pocsolyába.
Egy pillanatig rájuk meredt, aztán a dárdát használta arra, hogy levágjon néhány lábnyi kötelet, amiből hevenyészett vállszíjat készített a fegyvernek.
Megragadta a kötelet, kísérletképpen megrántotta és aztán…
A húzásra kellemetlen mód nem érkezett ellenállás. Hátravetette magát, pont mielőtt sok száz lábnyi átázott kötél nedvesen csattant a kövezeten.
Kétségbeesve körülnézett egy másik tetőre vezető utat keresve.
A Himpellerek tátott szájjal nézték az Izé mászását. Nem mozgott nagyon gyorsan, és hébe-hóba be kellett ékelje a makogó Könyvtárost egy kapóra jött támpillérbe, míg rá nem lelt a következő kapaszkodóra, ám azért haladt fölfelé.
— Ó, igen. Igen. Igen — susogta Soll. — Micsoda kép! Színtiszta mozi!
— Egy óriási nő fölhurcol egy sikoltozó majmot egy magas épületre — sóhajtotta Himpeller. — És még csak bért se kell fizessünk!