— Aha — mondta Soll.
— Aha… — mondta Himpeller. A bizonytalanság csöpp rezzenése színezte hangját.
Soll sóvárogni látszott.
— Aha — ismételte meg. — Ööö.
— Tudom, hogy mire gondolsz — közölte vonakodva Himpeller.
— Ez… úgy értem, tényleg remek, csak… hát, nem tehetek róla, de úgy érzem…
— Aha. Valami nem stimmel — mondta ki kereken Himpeller.
— Nem rossz — tiltakozott Soll reményvesztve. — Nem pontosan rossz. Mint olyan, nem rossz. Csak hiányzik… — elhallgatott, mert nem talált szavakat.
Sóhajtott. És Himpeller is sóhajtott.
A fejük fölött mennydörgés zengett.
És a borult égből érkezett egy söprű, rajta két sikító varázslóval.
Viktor belökte az ajtót a Művészetek Tornyának alján.
Odabent sötét volt, és hallotta, ahogy lecsöpög a víz a távoli tetőről.
Azt beszélték a toronyról, hogy ez a legrégibb épület a világon. Határozottan úgy is érződött. Most már nem használták semmire, és a belső padlók réges-rég elrohadtak, szóval nem maradt más benne, csak a lépcső.
Csigalépcső, amely magába a falba erősített hatalmas deszkákból állt. Némelyikük hiányzott. Még nappali világosságban is veszélyes lett volna megmászni.
A sötétben… semmi esélye.
Kivágódott mögötte az ajtó és Ginger lépett be, maga mögött húzva a kurblimant.
— Nos? — firtatta. — Siess már! Meg kell mentened azt a szegény majmot!
— Emberszabásút — javította ki Viktor szórakozottan.
— Akármit.
— Túl sötét van — motyogta Viktor.
— Sosincs túl sötét a mozgókban — jelentette ki kereken Ginger. — Csak gondold meg!
Megbökte a kurblimant, aki sebesen rávágta: — Igaza van. Sosincs sötét a mozgókban. Magától értetődik. Kell legyen elég világosság, aminél láthatod a sötétet.
Viktor fölpillantott a homályba, aztán vissza Gingerre.
— Figyelj! — szólt sürgetőleg. — Ha én… ha valami balul sül el, szólj a varázslóknak a… tudodmiről. A nézőtérről. Az Izék ott is meg fognak próbálni áttörni.
— Én nem megyek vissza oda!
Dörgött az ég.
— Eredj már! — kiáltotta Ginger halálsápadtan. — Világítás! Képdoboz! Felvétel! És minden ilyesmi!
Viktor összeszorította a fogát és nekiiramodott. Elég fény volt ahhoz, hogy alakot adjon a sötétségnek, és lépcsőfokról lépcsőfokra szökkent, miközben Holivud varázslatos litániáját mormolta az agyában.
— Elég fény kell legyen ahhoz — zihálta —, hogy lásd a sötétet.
Tovább botorkált.
— És Holivudban sosem fogy el az erőm — tette hozzá remélve, hogy a lába hinni fog neki.
Ez gondoskodott a következő fordulóról.
— És Holivudban ott kell legyek a kellő pillanatban — kiáltotta. Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak és levegő után kapkodott.
— Mindig még épp jókor — motyogta.
Elkezdett újra fölfelé szaladni.
A pallók álomként maradtak el a lába alatt, mint a képdobozon keresztülkattogó filmkockák.
És meg fog érkezni a kellő pillanatban. Emberek ezrei tudják, hogy megteszi.
Ha a hősök nem érkeznek meg a kellő pillanatban, mi értelme van bárminek? És…
Nem volt deszka süllyedő lába alatt.
A másik lába már emelkedett, hogy elhagyja a lépcsőfokot.
Minden uncia energiáját egy ínszalag-megpendítő lökésbe összpontosította, érezte, hogy a lábujjai elérik a következő, fönti lépcsőfok szélét, előredobta magát, s aztán ugrott megint, mert a másik választása a szilánkos bokatörés volt.
Ez marhaság.
Futott előre, erejét megfeszítve kereste tekintetével a további hiányzó pallókat.
— Mindig még épp jókor — motyogta.
Szóval talán megállhatna és kipihenhetné magát? Még akkor is a kellő pillanatban érkezhetne. Ezt jelenti, nemde, a kellő pillanat…
Nem. Tisztességesen kell eljárjon.
Újabb hiányzó deszka volt előtte.
Kifejezéstelenül bámulta helyére.
Ebből egy egész toronynyi vár rá.
Röviden összpontosított és ráugrott a semmire. A semmi pallóvá vált azon időtartam töredékére, amire szüksége volt, hogy elugorhasson a következőre.
Elvigyorodott a sötétben, és egy fényszikra csillant meg a fogán.
Semmi, amit Holivud hozott létre, nem volt valóságos sokáig.
De képes vagy valóságossá tenni elég sokáig.
Nagy hurrá Holivudnak.
Az Izé most lassabban vibrált, kevesebb időt töltött azzal, hogy Ginger óriási másának látsszon, és többet azzal, hogy úgy nézzen ki, mint egy állatkitömő bűzelzárójának tartalma. Fölhúzta csöpögő tömegét a torony tetejére és ott elhevert. Levegő fütyült át légcsövein. A csápjai alatt szétporladt a kő, amikor a mágia elszivárgott és helyére az Idő éhes bosszúszomja került.
Az Izé össze volt zavarodva. Hol vannak a többiek? Itt van egyedül és körülvéve egy idegen helyen…
…és most már dühös is. Kinyújtóztatott egy szemet és rábámult a küszködő orángutánra, abban, ami korábban kéz volt. Mennydörgés rengette meg a tornyot. Eső zuhogott a kövekre.
Az Izé kinyújtott egy állábat és a Könyvtáros dereka köré tekerte…
…és észlelte, hogy egy újabb alak, nevetségesen apró, robban ki a lépcsőházból.
Viktor lecsatolta a dárdát a hátáról. Ilyenkor mit csinál az ember? Ha emberekkel kell elbánni, több választási lehetőség is akad. Mondhatod azt, hogy „Hé, tedd le azt az emberszabásút és gyere elő föltartott csápokkal!”. Mondhatod…
Egy karomban végződő tapogató, olyan vastag, mint a karja, vágódott le a kövekre, megrepesztve őket.
A fiú hátraugrott és fonákkal előrelendítette a dárdát, amivel mély, sárga sebet vágott az Izé irhájába. Az vonyított és kellemetlen gyorsasággal csoszogott körbe, hogy még több csáppal hadonásszon felé.
Alak, gondolta Viktor. Ezeknek nincs valódi alakja ezen a világon. Túl sok időt kell önmaga egybetartásával töltsön. Minél inkább rám kell koncentráljon, annál kevésbé tud arra figyelni, hogy ne essen darabokra.
Az Izé különböző részeiről össze nem illő szemek választéka bújt elő.
Amikor Viktorra fókuszáltak, vörös, vérben forgó erektől ráncolódtak össze.
Oké, gondolta a fiú. Enyém az összes figyelme. És most?
Beledöfött egy harapós karomba, és felugrás közben állig fölhúzta a térdét, amikor egy szerencsére nem azonosítható álláb megpróbálta lenyisszantani a lábát alóla.
Újabb tapogató kúszott elő.
Egy nyílvessző suhant át rajta ugyanazzal a hatással, amit az acélgolyó ér el, ha átlövik egy sodóval megtöltött zoknin. Az Izé visított.
A söprű nyílegyenesen átszáguldott a torony teteje fölött, s közben az Arkrektor lázasan újratöltött.
Viktor hallott egy távoli „Ha vérzik, akkor meg is tudjuk ölni!”-t, melyet „Hogy érti azt, hogy mi?” követett.
Viktor előrenyomult, odasuhintva mindenre, ami sebezhetőnek látszott. A lény alakot váltott, megpróbálva megvastagítani irháját vagy páncélt növeszteni, valahányszor a dárda felé suhant, de nem volt elég gyors.
Igazuk van. Meg lehet ölni, gondolta Viktor. Lehet, hogy rámegy az egész nap, de nem legyőzhetetlen…
És akkor Ginger állt előtte, arckifejezése csupa fájdalom és megbotránkozás.
Viktor tétovázott.
Egy nyílvessző csapódott abba, ami esetleg az Izé törzse lehetett.