A hajnal előtti szürke fény végiggördült a kékeszöld térségen és két gazda körül, akik korán akarták elkezdeni a spenót-betakarítást.
Fölnéztek, nem a zaj miatt, hanem a csönd sebesen haladó pontjára, oda, ahol valami nesznek kellett volna lennie.
Egy férfi meg egy nő volt ott, valamint valami olyan, mint egy ötös méretű férfi tizenkettes méretű bundában, mind egy harci szekéren, ami villózott mozgás közben. A szekér a Holivudba vezető úton gördült és hamarosan eltűnt a szemük elől.
Egy-két perccel később követte egy tolószék. A tengelye vörösen izzott. Tele volt egymással üvöltöző emberekkel. Egyikük egy kurblit forgatott egy dobozon.
Annyira túlterhelt volt, hogy a varázslók néha lepottyantak és futhattak utána, kiáltozva, míg lehetőségük nyílt, hogy megint fölugorhassanak rá és kezdhessék újra az üvöltözést.
Akárki kísérelte meg kormányzását, nem járt sikerrel, és a tolószék keresztül-kasul kanyargott az úton, s végül teljesen levágódott róla, egyenesen bele egy csűr oldalába.
Az egyik földműves oldalba bökte a másikat.
— Eztet már láttam a mozgókba’ — jelentette ki. — Mindig ugyanaz történik. Belevágódnak egy csűrbe, és mindég rikoltozó csirkékkel borítva gyünnek elő a másik oldalán.
A társa tűnődve támaszkodott a kapájára.
— Azt a látványt érdemes lenne megnézni — mondta.
— Biza.
— Csak mer’ odabe’ nincs más, fiam, csak húsz tonna káposzta.
Némi recsegés-ropogás után a tolószék kirobbant a csűrből a csirkék záporában és vadul az út felé igyekezett.
A gazdák egymásra néztek.
— Ó, a büdös francba! — fakadt ki egyikük.
Holivud a láthatáron vöröslött. A földlökések mostanra erősebbek lettek.
A vibráló harci szekér előbukkant egy faültetvényből és megállt a városba levezető lejtő tetején.
Köd koszorúzta Holivudot. Az abból elődöfő fénydárdák becikcakkozták az eget.
— Elkéstünk? — kérdezte Ginger reménykedve.
— Majdnem túl késő — válaszolta Viktor.
— Úúúk — állította a Könyvtáros. A körme előre-hátra száguldott, miközben az ősi képírást olvasta — jobbról balra, jobbról balra.
— Tudtam, hogy valami nincs rendjén — jelentette ki előzőleg Viktor. — Az alvó szobor… az őr. A régi papok énekeket énekeltek és szertartásokat végeztek, hogy ébren tartsák. Amennyire telt tőlük, emlékeztek Holivudra.
— De én semmit sem tudok az őrről!
— De igen, tudsz. Valahogy ott mélyen, odabenn.
— Úúúk — közölte a Könyvtáros, megkoppintva egy lapot. — Úúúk!
— Azt mondja, alighanem az eredeti Főpapnők leszármazottja vagy. Azt gondolja, hogy Holivudban mindenki leszármazottja a… tudod… úgy értem, amikor az Izék először áttörtek, az egész város elpusztult és a túlélők elmenekültek mindenfelé, érted, de mindenki a maga módján emlékezett még olyasmikre is, amik az őseikkel történetek meg, úgy értem, ez olyasmi, hogy van ez a nagy emlékezettó és mindnyájan kapcsolatban állunk vele, és amikor az egész elkezdődött újra, mindnyájunkat ideszólított a helyszínre, és te megpróbáltad helyrehozni a dolgot, csak annyira gyönge volt már, hogy nem tudott elérni téged, csakis álmodban…
Ügyefogyottan elhallgatott.
— „Úúúk”? — firtatta gyanakvóan Ginger. — Te ezt az egészet egy „úúúk”-ból szeded?
— Hát, nem csak egyből — ismerte be Viktor.
— Még sosem hallottam ilyen nagy csomó… — kezdte Ginger, aztán elnémult. A legpuhább bőrnél is puhább kéz fogta meg a kezét. Megfordulva belenézett az arcba, amelyhez képest egy leeresztett futball-labda gyönyörű.
— Úúúk — nyilatkozta a Könyvtáros.
Ginger tekintete egy pillanatig összeakadt az övével.
Aztán a lány megszólalt: — De én sohasem éreztem magam a legkevésbé sem főpapnőnek…
— Az az álom, amiről meséltél — vágott közbe Viktor. — Az nagyon is főpapnőszerűen hangzott szerintem. Nagyon… nagyon…
— Úúúk.
— Papi. Aha — tolmácsolt Viktor.
— Az csak egy álom — vetette oda Ginger idegesen. — Hébe-hóba ezt álmodtam, amióta csak az eszem tudom.
— Úúúk úúúk.
— Mit mondott? — kérdezte Ginger.
— Azt mondja, valószínűleg sokkal régebbre megy vissza, mint gondolod.
Előttük Holivud úgy csillogott, mint a fagy, mint egy megszilárdult csillagfényből készült város.
— Viktor? — szólalt meg Ginger.
— Igen?
— Hol vannak a holivudiak?
Viktor lenézett, végig az úton. Ahol embereknek kellett volna lennie, menekülőknek, kétségbeesetten elinalóban… nem volt semmi.
Csak csönd és a fény.
— Hol vannak? — ismételte meg a kérdést a lány.
A fiú Ginger arckifejezésére pillantott.
— De az alagút beomlott! — mondta, és nagyon hangosan mondta abban a reményben, hogy attól igaz lesz. — Teljesen elzáródott a világtól!
— Viszont a trolloknak nem telne sok idejébe megtisztítani az utat — felelte Ginger.
Viktornak eszébe jutott a… a Cthinema. És az első vetítés, amely sok ezer éve zajlik. És az összes ismerőse, amint ott ülnek, a következő ezer évben. Miközben a fejük fölött a csillagok megváltoznak.
— Persze, esetleg lehetnek… nos… valahol máshol — hazudta.
— De nincsenek — válaszolta Ginger. — Ezt mindketten tudjuk.
Viktor reményvesztve meredt a fények városára.
— Miért mi? — tudakolta. — Miért velünk kell ennek történnie?
— Mindennek meg kell esnie valakivel — állította Ginger.
Viktor megrántotta a vállát. — És csak egyetlen lehetőséget kapsz — mondta. — Igaz?
— Épp amikor szükségét érzed, hogy megmentsd a világot, lesz egy világ, amit megmenthetsz — hangoztatta Ginger.
— Aha — szólt Viktor. — Micsoda mázlink van.
A két földműves bekukucskált a csűr ajtaján. Káposztarakások várakoztak egykedvűen a homályban.
— Monttam neked, hogy káposzta — jelentette ki egyikük. — Tuttam, hogy nem csirke. Fölismerek egy káposztát, ha látom, és aztat hiszem el, amit látok.
Fölöttük a magasból hangok érkeztek, közeledőben:
— Az istenek szerelmére, ember, hát nem képes kormányozni?
— Akkor nem, ha maga teljes súlyát latba veti, Arkrektor!
— Hol a pokolban vagyunk? Nem látok semmit ebben a ködben!
— Én csak akkor fogok látni, ha beirányozhatom… ne hajoljon úgy ki! Ne hajoljon úgy ki! Mondtam, hogy ne hajoljon…!
A gazdák oldalra vetődtek, amikor a söprű átdugóhúzózott a nyitott ajtón és eltűnt a káposztahalmokban. Távoli, becőtermésű szortyogás hallatszott.
Végül egy fojtott hang megszólalt — Kihajolt!
— Hülyeség. Szép kis slamasztikába juttatott. Ez mi?
— Káposzta, Arkrektor.
— Valami zöldségféle?
— Igen.
— Ki nem állhatom a zöldségeket. Hígítja a vért.
Csönd támadt. Aztán a földművesek hallották, hogy a másik hang azt mondja: — Hát, nagyon sajnálom, maga vérszomjas, basáskodó hájtömeg!
Megint csönd támadt.
Aztán: — Kirúghatom magát, Kincstárnok?
— Nem, Arkrektor. Élethosszig szól a kinevezésem.
— Ebben az esetben húzzon ki innen és menjünk, igyunk egyet!
A földművesek elosontak.
— A jó büdös francba! — jegyezte meg az, amelyik hitt a káposztákban. — Ezek varázslók. Jobb nem belekeveredni a francos varázslók ügyeibe.