— Aha — értett egyet a másik gazda. — Ööö… mit jelent a franc? Pontosan?
Ez a csönd ideje volt.
Semmi sem moccant Holivudban, csak a fény. Az lassan villózott. Holivudi fény, gondolta Viktor.
Szörnyű előérzet érződött a levegőben. Ha egy filmdíszlet lehet egy álom, amely arra vár, hogy valóságossá tegyék, akkor a város ennél egy lépéssel följebb van a skálán — egy valóságos hely, várva valami újra, valamire, amit a megszokott nyelv nem írhat le.
— — kezdte a fiú, és elhallgatott.
— ? — mondta Ginger.
— ?
— !
Egy pillanatig egymásra meredtek. Aztán Viktor megragadta a lány kezét és a legközelebbi épülethez húzta, ami történetesen a kantin volt.
A benti színhely leírhatatlan és egész addig az is maradt, amíg Viktor rá nem lelt a táblára, erre szokták fölkrétázni, amit tréfálkozva „menünek” hívtak.
A fiú kézbe vette a krétát.
— BESZÉLEK, DE NEM HALOM MAGAM — írta, és ünnepélyesen átnyújtotta a krétát a lánynak.
— ÉNSE. MÉR?
Viktor tűnődve dobálgatta a krétát, aztán leírta: — ASZEM MER SOSE TALÁLTUK FÖL A HANGOSFILMET. HA NEM LETEK VOLNA KRAMPUSZOK, AMIK ZÍNESBEN TUNAK FESTENI, TALÁN CSAK FEKETE-FEHÉR LENE MINDEN.
Körbenéztek a helyszínen. Érintetlen vagy félig megevett ételek voltak szinte minden asztalon. Ez nem számított különösebben szokatlannak Iglicnél, ám rendszerint keserűen panaszkodó emberekkel járt együtt.
Ginger kényeskedve belemártotta egy ujját a legközelebbi tányérba.
— Még meleg — artikulálta.
— Gyerünk! — mondta Viktor némán, az ajtóra mutatva.
A lány megpróbált valami bonyolultat mondani, a fiú kifejezéstelen arcától összeráncolta homlokát és leírta: — VÁRNUNK KELLENNE A VARÁZSLÓKRA.
Viktor egy pillanatig megmeredve állt. Aztán ajka olyan kifejezést formált, amiről Ginger sosem ismerte volna be, hogy ismeri, és kirohant az épületből.
A túlterhelt tolószék már az utcán száguldott, tengelyeiből csak úgy áradt a fiast. Föl-le ugrált előtte és a karját lengette.
Hosszú, néma beszélgetés zajlott le. Jó sokat krétáztak a legközelebbi falra. Végül Ginger nem bírta tovább türtőztetni türelmetlenségét és odasietett.
— TÁVOL KELL TARCSAK MAGUK ETTŐL. HA ÁTÖRNEK, MAGUKBÓL EBÉD LEZ.
— VALAMINT BELŐLED IS. — Ez takarosabb kézírás volt, a Dékáné.
Viktor azt írta: — KIVÉVE, HOTY ÉN ASZEM TUDOM, MI TÖRTÉNIK. KLÖNBEN IS, MAGUKRA SZÜKSÉG LESZ, HA BALUL ÜTNEK KI A DOLGOK.
Odabiccentett a Dékánnak, és visszafutott Gingerhez és a Könyvtároshoz. Aggódó pillantást vetett az orangutánra. Formai szempontból a Könyvtáros varázsló — legalábbis, amikor még ember volt, varázsló volt, szóval föltehetőleg most is az. Másrészt viszont emberszabású is, és olyasvalaki, aki kapóra jöhet vészhelyzetben. Úgy döntött, megkockáztatja.
— Na, gyerünk! — tátogta.
Könnyű volt meglelni az utat a Dombra. Ahol korábban ösvény vezetett, most széles csapás volt, szívettépően teleszórva a sietős elhaladás szemetével. Egy szandállal. Egy eldobott képdobozzal. Egy földön kúszó tollboával.
A dombba nyíló ajtót letépték zsanérjairól. Tompa izzás látszott az alagútból. Viktor vállat vont és bemasírozott.
A törmeléket nem tisztították teljesen el, csak félrelökték és lelapították, hogy a sokaság átjuthasson. A mennyezet nem szakadt be. Ez nem a törmeléknek volt köszönhető. Hanem Detritusnak.
Ő tartotta fönn a helyén.
Majdnem fönn. Mostanra már fél térdre ereszkedett.
Viktor és a Könyvtáros sziklákat halmoztak a troll köré, míg aztán Detritus levehette válláról a terhet. Nyögött, vagy legalábbis úgy nézett ki, mint aki nyög, és előrebukott. Ginger fölsegítette.
— Mi történt? — tátogta neki.
— ?? — Detritus elképedtnek tűnt hangja hiányától és megpróbált rákancsítani a szájára.
Viktor sóhajtott. Látomása támadt a holivudi népségről, amint vakon csörtetnek a folyosón, a trollok meg elkaparják az eltömődést. Mivel Detritus volt a legkeménykötésűbb, természetesen főszerepet kellett játsszon. És mivel az egyetlen funkció, amire agyát normális körülmények között használta, az, hogy megakadályozza a feje búbjának beesését, természetesen őt hagyták ott, hogy tartsa meg az egész domb súlyát. Viktor elképzelte, ahogy a troll odakiált, meghallatlanul, amikor a többiek elrohannak mellette.
Eltűnődött, vajon írjon-e neki egy fölvidító üzenetet, ám Detritus esetében ez csaknem bizonyosan időpocsékolás. Különben is, a trollnak nem állt szándékában itt ácsorogni. Elügetett a folyosón arcán komor kifejezéssel, bőszen összpontosítva valami sajátos magánküldetésre. Földet érő ökle két barázdát hagyott a porban.
Az átjáró a barlangba nyílt, amely, Viktor most rádöbbent, afféle előcsarnoka volt magának a nézőtérnek. Talán sok ezer évvel ezelőtt a kérelmezők kitódultak ide, hogy vegyenek… mit? Szentelt kolbászt, esetleg, és megáldott durrantott gabonát.
Most fantomfény öntötte el a termet. Még mindig tele volt nedves és ősi penésszel, bárhova is nézett Viktor. Ám ahova nem nézett, látómezejének szélén, folyton az az érzése támadt, hogy a hely olyan díszes, akár egy palota, vörös plüssfüggönyökkel és barokk aranyékítményekkel. Folyton éles szögben mozdította a fejét, megpróbálva elkapni a kísérteties, csillogó képet.
Tekintete összetalálkozott a Könyvtáros aggodalmas arckifejezésével és fölkrétázta a barlangfalra:
— KEVEREDŐ VALÓSÁGOK?
A Könyvtáros bólintott.
Viktor arca megvonaglott, és a holivudi gerillák — legalábbis két gerilla meg egy orángután — kis csapatát fölvezette a kopott lépcsőn a nézőtérre.
Viktor később rádöbbent, hogy Detritus mentette meg mindnyájukat.
Egyetlen pillantást vetettek a kavargó képekre az obszcén vásznon és…
Álom. Valóság. Higgyetek!
Várjatok…
…és Detritus megpróbált keresztülgyalogolni rajtuk. A képek, melyeket úgy terveztek meg, hogy bármely értelmes lény tudatát csapdába ejtsék és elbűvöljék, visszapattantak sziklakoponyája hátsó részéről és azonnal újra előjöttek. Detritus egyáltalán semennyi figyelmet se fordított rájuk. Máshol járt az esze[31].
Csaknem halálra tiportatni egy oda sem figyelő troll által csaknem az ideális kúra az olyan személyek esetében, akik összezavarják, mi a való és mi nem. A valóság olyasmi, ami nehéz léptekkel fölsétál a gerinceden.
Viktor visszahúzta magát a talpára, magához rántotta a többieket, rámutatott a vibráló, dagadozó négyszögre a csarnok túlsó végén és azt tátogta „Ne nézzétek!”.
Mindketten bólintottak.
Ginger szorosan a karjába kapaszkodott, amikor végigaraszoltak az ülések közti folyosón.
Egész Holivud itt volt. Ismerős arcokat láttak a sorok mentén, moccanatlan a didergető fényben, minden arckifejezés állandósult a helyén.
Viktor érezte, hogy a lány körmei a bőrébe vájnak. Itt volt Szikla, és Morry, és Fruntkin a kantinból, és Mrs. Kozmopilita, a ruhatárosnő. Itt volt Goldfis, és egy sor más alkimista. Itt voltak az ácsok, a kurblimanok, az összes sosemvolt csillag, az összes ember, aki tartotta a lovak kantárát vagy letakarította az asztalokat vagy sorban állt és várt és várt a nagy lehetőségre…