A vászon olyan hirtelenséggel sötétült el, hogy a betörő feketeség csaknem zajt csapott.
Ez minden bizonnyal már sokszor megtörtént, gondolta Viktor. Világegyetemek tucatjaiban. Megérkezik a vad ötlet, és valahogy az aranyszín férfi, az Oszvald vagy akárki, is fölbukkan. Hogy felügyelje. Vagy valami. Talán akárhová megy Holivud, Oszlár követi.
Megjelent egy bíbor fénypetty és nagyon gyorsan növekedett. Viktor érezte, hogy belezuhan egy alagútba.
Az aranyszín alak fölemelte fejét.
A fény kanyargott és találomra vonásokat öltött. A vászon többé nem volt ott. Helyette ott volt valami, amint belép a világba. Nem kép látszott a terem túlsó végén, hanem valami, ami őrjöngve próbált létezni.
Az aranyszín férfi kirántotta kardját.
Viktor megrázta Ginger vállát.
— Azt hiszem, ez az a pont, amikor mi távozunk — közölte.
A kard kapcsolatot létesített. Arany fény árasztotta el a barlangot.
Viktor és Ginger már lefelé rohantak az előcsarnok lépcsőjén, amikor az első lökéshullám lesújtott. Rámeredtek az alagút üres szájára.
— Szó sem lehet róla! — közölte Ginger. — Nem fogok ott még egyszer kelepcébe kerülni.
Az elárasztott lépcső előttük húzódott. Nyilvánvalóan kapcsolatban kell álljon a tengerrel, és az tényleg csak néhány ölnyire van, ám a víz koromsötét volt, és Gaspod szavaival, előrejelezős.
— Tudsz úszni? — érdeklődött Viktor. A barlang egyik málladozó oszlopa nagy robajjal leomlott mögöttük. Magáról a nézőtérről rettenetes jajveszékelés érkezett.
— Nem túl jól — válaszolta Ginger.
— Én sem — közölte a fiú. Mögöttük a háborgás egyre rosszabb lett.
— Viszont — mondta Viktor megfogva a lány kezét — tekinthetjük úgy is, hogy ez remek alkalom arra, hogy tényleg gyorsan fejlődjünk.
Azzal ugrottak.
Viktor ötven ölnyire a parttól bukkant felszínre, a tüdeje majd’ szétpukkant. Ginger néhány lábbal arrébb robbant ki a tengerből. Taposták a vizet és szemlélődtek.
A föld remegett.
Holivud nyers fából és rövid szögekből épült városa szétrázódott. A házak lassan összecsúsztatták maguk, mintha kártyapaklik lennének. Itt-ott kis robbanások jelezték, hogy oktocellulóz raktárok is részt vesznek az eseményekben. Zsákvászonvárosok és gipszhegyek roskadtak romba.
És az egész közepén, kitérve a lezuhanó gerendák elől, ám semmi másnak nem engedve, hogy útjukba álljon, Holivud lakosai futva mentették életük. Kurblimanok, színészek, alkimisták, krampuszok, trollok, törpék — úgy szaladtak, mint a hangyák, melyeknek bolya fölgyulladt, lehajtott fejjel, pumpáló lábbal, tekintet bőszen a láthatárra szögezve.
A domb egy egész oldala beomlott.
Egy pillanatig Viktor úgy vélte, látja Oszbert óriási, aranyszín alakját — olyan anyagtalan, mint porszemcsék a fénysugárban —, amint Holivud fölé emelkedik és egyetlen, mindent fölölelő suhintással lecsap a kardjával.
Aztán eltűnt.
Viktor partra segítette Gingert.
Eljutottak a fő utcára, amely most néma volt, eltekintve a szórványos recsegéstől és puffanástól, amikor újabb deszka zuhant le a félig összedőlt épületekről.
Óvatosan lépkedtek a leomlott díszletek és összetört képdobozok között.
Mögöttük csattanás hallatszott, amikor A Repülőkutya Százada cégér lecsúszott rögzítő cölöpjeiről és a homokba huppant.
Elmentek Iglic kantinja mellett, melynek összeomlása növelte az átlagos ételminőséget az egész világon kis, mégis jelentős mértékben.
Átgázoltak a lecsévélődött, szélben csapkodó mozgókon.
Átmásztak a romba dőlt álmokon.
Annak peremén, ami valaha Holivud volt, Viktor megfordult és utoljára visszanézett.
— Hát, végül is igazuk lett — mondta. — Ebben a városban nem kapsz többé munkát.
Zokogás hallatszott. Legnagyobb meglepetésére, Ginger sírva fakadt.
Átölelte.
— Na, gyerünk! — szólt. — Hazakísérlek.
Holivud saját mágiája, immáron erejét vesztőben és gyökértelenül, átsistergett a tájon, lehetőséget keresve, hogy leföldelhesse magát:
Katt…
Kora este volt. A lenyugvó nap vöröslő fénye elárasztotta Harga Bordafogadójának ablakait, ami csaknem elhagyatott volt ebben a napszakban.
Detritus és Rubin kényelmetlenül feszengtek az emberméretű székeken.
A közelben egyetlen más személy tartózkodott, maga Sham Harga, aki egy ronggyal egyenletesebben kente szét a koszt az üres asztalokon és bizonytalanul fütyörészett.
— Khm — reszkírozta meg Detritus.
— Igen? — szólalt meg reménykedően Rubin.
— Khm. Semmise — közölte Detritus. Nem érezte magát otthonosan itt, de Rubin ragaszkodott a helyhez. Folyton azt érezte, a lány azt akarja, mondjon már valamit, de semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy megüthetné egy téglával.
Harga abbahagyta a fütyülést.
Detritus érezte, hogy a feje odacsavarodik A szája kinyílt.
— Játszd újra, Sham — mondta Holivud.
Harsogó akkord hallatszott. A Bordafogadó hátsó fala félremozdult abba a dimenzióba, bárhol is legyen, ahová az ilyesmik mennek, és egy bizonytalan, ám félreismerhetetlenül zenekar vette birtokba a helyet, melyet rendes körülmények között Harga konyhája és mögötte a büdös sikátor foglalt el.
Rubin ruhája flitterek vízesésévé vált. A többi asztal szélsebesen elvágtatott.
Detritus megigazgatott egy meglepetésszerű szmokingot, és megköszörülte a torkát.
— Esetleg akadályok lehetnek előttünk… — kezdte.
Megfogta Rubin kezét. Egy aranyvégű sétapálca eltalálta a bal fülét. Egy fekete selyemkalap termett ott nagy sebességgel és lepattant a könyökéről. Oda se fütyült rájuk.
— De míg van holdfény és muzsika…
A falak visszatértek. Az asztalok újra megjelentek. A flitterek föllobbantak és elhunytak.
— Ümm — szólalt meg váratlanul Detritus.
A lány fürkészően nézte őt.
— Khm. Sajnálom — mondta. — Nemtom, mi jött rám, az előbb.
Harga odasétált az asztalhoz.
— Mi volt ez az egész… — kezdte. Anélkül, hogy merev tekintete elmozdult volna, Rubin kilökött egy fatörzsnyi kart, megpördítette, és áttaszította Hargát a falon.
— Csókolj meg, te hülye bolond! — szólította föl.
Detritus összeráncolta szemöldökét. — Hogy mi? — kérdezte.
Rubin sóhajtott. Hát, ennyit az emberek módszereiről.
Fölkapott egy széket, és fejbe vágta vele a fiút, akinek ettől mosoly terült szét az arcán, és előrezuhant.
Rubin könnyedén fölemelte és átvetette a vállán. Ha tanult valamit Holivudban, akkor azt, hogy semmi értelme arra várni, hogy majd a Mesebeli Királyfi főbe kólint egy téglával. Magadnak kell megteremteni a saját tégláid.
Katt…
Egy törpebányában, Ankh-Morpork márgájától sok-sok mérföldre, egy nagyon mérges művezető csöndet kérve nagyot csapott a lapátjával és imígyen szóla:
— Ezt teljesen egyértelművé akarom tenni, értve? Ha még egyszer, és komolyan mondom, még egyszer, értve? Csak még egyszer Hejhóhejhót hallok tőletek, nyavalyás kerti díszektől, akkor jön a kétfejű bárd, oké? Mi törpék vagyunk, az istenekverjékmeg. Szóval viselkedjetek ennek megfelelően. És ez rád is vonatkozik, Dudor!