Katt…
Hadd-legyen-egy-jó-napom, Csak-Nevezz-Tapsinak fölugrándozott a dűne tetejére és lekukucskált. Aztán újra visszacsúszott.
— Minden tiszta — jelentette. — Sehol egy ember. Csak romok.
— Egy hely csak nekünk — mondta a Macska boldogan. — Egy hely, ahol az összes állat, tekintet nélkül alakha vagy fajtáha, együtt élhet tökéletes…
A kacsa hápogott.
— A kacsa azt mondja — tolmácsolt Nevezz-Tapsinak-és-véged —, hogy érdemes megpróbálni. Ha már muszáj értelmesnek lennünk, akár jól is csinálhatnánk. Gyerünk!
Aztán megborzongott. Valami olyasmi érződött, mint a statikus elektromosság halvány utóíze. Egy pillanatra a kis terület a homokdűnéken remegett, mint a meleg által létrehozott pára.
A kacsa ismét hápogott.
Nem-Tapsi orrát ráncolta. Hirtelen nehéz lett az összpontosítás.
— A kacsa azt mondja — tétovázott —, a kacsa azt mondja… mondja… a kacsa… mondja… mondja… háp?
A Macska az Egérre nézett.
— Miaú? — kérdezte.
Az egér vállat vont. — Cin — észrevételezte.
A nyúl bizonytalanul ráncolta az orrát.
A kacsa a macskára sandított. A macska a nyulat bámulta. Az egér rámeredt a kacsára.
A kacsa rakétaként röppent föl. A nyúl gyorsan eltűnő homokfelhővé vált. Az egér elszáguldott a dűnéken át. És, sokkal boldogabban, mint valaha is az utóbbi hetekben, a macska utánavetette magát.
Katt…
Ginger és Viktor egy sarokasztalnál ültek a Megfoltozott Dobban. Végül Ginger megszólalt: — Jó kutyák voltak.
— Igen — felelte Viktor révetegen.
— Morry és Szikla egy örökkévalóságig ástak a törmelékben. Azt mondták, odalenn mindenféle pincék meg izék vannak. Sajnálom.
— Igen.
— Talán szobrot kellene állítsunk nekik, vagy valami.
— Ebben nem vagyok annyira biztos — felelte Viktor. — Úgy értem, ha figyelembe vesszük, mit tesznek a kutyák a szobrokkal. Talán a kutyák halála is része Holivudnak. Nem tudom.
Ginger ujjával követte egy péterszeg körvonalát az asztallapon.
— Most vége az egésznek — jelentette ki. — Te is tudod ezt, igaz? Nincs többé Holivud. Nincs tovább.
— Igen.
— A Patrícius és a varázslók nem fogják senkinek sem engedni, hogy mozgókat készítsen. A Patrícius nagyon határozott volt ebben.
— Nem hiszem, hogy bárki is akarna mozgót készíteni — válaszolta Viktor. — Most ki fog emlékezni Holivudra?
— Hogy érted?
— Azok a régi papok afféle kifonatlan vallást építettek köré. Teljesen elfelejtették, hogy valójában mi volt. De ez nem számit. Nem hiszem, hogy tényleg szükség van a kántálásra meg a tűzre. Csak emlékezni kell Holivudra. Kellene nekünk valaki, aki tényleg jól emlékszik Holivudra.
— Aha — értett egyet vigyorogva Ginger. — Ezer elefánt kellene neked.
— Aha. — Viktor nevetett. — Szegény öreg Himpeller — mondta. — Ő sem szerezte meg őket, soha…
Ginger egy krumplidarabkát mozgatott körbe-körbe a tányérján. Valami foglalkoztatta, és nem az étel.
— De azért klassz volt, nem igaz? — tört ki belőle. — Valami tényleg döbbenetesben volt részünk, ugye?
— Igen.
— Az emberek valóban azt gondolták, hogy jó volt, igaz?
— Ó, igen — felelte Viktor mogorván.
— Úgy értem, hát nem valami tényleg klasszat vittünk bele a világba?
— Ne hülyéskedj!
— Nem arra gondoltam. Istennőnek lenni a filmvásznon egyáltalán nem olyan, amilyennek földicsérik — szögezte le Ginger.
— Jó.
Ginger sóhajtott. — Nincs többé holivudi varázslat — keseregte.
— Azt hiszem, maradhatott egy kevés — jegyezte meg Viktor.
— Hol?
— Csak ide-oda sodródva. Gondolom, módot keresgél arra, hogy fölhasználódjon.
Ginger a poharára meredt. — Most mit fogsz csinálni? — kérdezte.
— Nem tudom. És te?
— Talán visszamegyek a tanyára.
— Miért?
— Holivud volt az én nagy esélyem, érted? Nincs valami sok munkalehetőség nőknek Ankh-Morporkban. Legalábbis — tette hozzá — olyan nincs, amire hajlandó lennék. Kaptam három házassági ajánlatot. Nagyon fontos emberektől.
— Valóban? Miért?
A lány a homlokát ráncolta. — Hé, annyira azért nem vagyok csúnya…
— Nem úgy értettem — vágta rá sietve Viktor.
— Ó, gondolom, ha befolyásos kalmár vagy, akkor nem rossz, ha híres feleséged van. Olyan, mint amikor ékszereket birtokolsz. — Lenézett. — Mrs. Kozmopilita azt kérdezte, nem kaphatná-e meg az egyiket azok közül, akik nem kellenek nekem. Mondtam neki, hogy övé lehet mind a három.
— Én magam is mindig így vagyok a választással — jelentette ki fölvidulva Viktor.
— Valóban? Hát, ha ennyi az összes választási lehetőség, akkor nem választok. Mi lehetsz még azután, hogy önmagad voltál, a lehető legnagyobb?
— Semmi — válaszolta Viktor.
— Senki sem tudja, milyen érzés.
— Minket kivéve.
— Igen.
— Igen.
Ginger vigyorgott. Ez volt az első alkalom, hogy Viktor láthatta a lány arcát megfosztva ingerültségtől, dühtől, aggodalomtól vagy holivudi sminktől.
— Föl a fejjel! — vidította a lány. — Holnap is lesz nap.
Katt…
Távoli morajlás ébresztette föl Kolon főtörzsőrmestert, Ankh-Morpork városi őrségéből, békés szunyókálásából a főkapu fölötti őrszobában.
Porfelhő húzódott láthatártól láthatárig. Egy darabig tűnődve nézegette. A felhő egyre növekedett és végül egy sötétbőrű fiatalembert okádott ki magából, elefántháton.
Az illető odaügetett a kapuhoz és a városfalnál dübörögve megállt. A porfelhő, Kolon kénytelen volt észrevenni, még mindig ott lógott a láthatáron és még mindig nőtt.
A fiatalember tölcsért formált kezéből a szája körül és fölkiáltott: — Meg tudná mondani nekem, merre visz az út Holivudba?
— Annak alapján, amit hallottam, már nincs többé Holivud — felelte Kolon.
Úgy tűnt, a fiatalember ezt fontolóra veszi. Lenézett a kezében tartott papírdarabra. Aztán megszólalt: — Nem tudja, hol találom Mr. R. K. S. T. Himpellert?
Kolon főtörzs elismételte a kezdőbetűket a bajsza alatt.
— Torokra gondol? — érdeklődött. — Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpellerre?
— Itthon van?
Kolon főtörzs hátrapillantott a városra maga mögött. — Megyek és megnézem — válaszolta. — Mit mondjak, ki keresi?
— Leszállitanánk neki valamit. KF[32].
— Kaffer? — kockáztatta meg Kolon a mélyülő felhőre pillantva. — Maguk bivalyokat terelnek?
— Nem bivalyokat.
Hatalmas, szürke homlokok váltak láthatóvá a porban. Valamint érezhető lett a roppant jellegzetes szag, amit akkor kapsz, ha ezer elefánt napok óta káposztaföldeken legel.
— Csak várjon egy percet! — szólalt meg Kolon. — Megyek és idehozom.
Kolon visszahúzta a fejét az őrszobába és megbökte az alvó Nobbs káplárt, jelen pillanatban a várost szünet nélkül őrző, éles szemű fegyveres erők másik felét.
— Mija?
— Láttad ma reggel a jó öreg Torokot, Nobby?
— Aha, az Aranyélet utcán. Vettem tőle egy Óriás Kolbász-különlegességet.
— Visszatért a kolbászárusításhoz?