— Muszáj volt. Elvesztette minden pénzét. Mi történt?
— Csak vess egy pillantást kívülre, légy oly jó — javasolta Kolon változatlan hangon.
Nobby megtette.
— Úgy néz ki… maga szerint van ez ezer elefánt, főtörzs?
— Aha. Úgy ezer körül, azt mondanám.
— Gondoltam, hogy nagyjából ezernek látszik.
— A pasi odalenn azt állítja, Torok rendelte meg őket — közölte Kolon főtörzsőrmester.
— Ne mondja! Hát akkor impozáns méretekben fog belevágni ebbe az Óriás Kolbászizébe?
Összenéztek. Nobby gonoszul elvigyorodott.
— Megáll az ész! — mondta. — Főtörzs, engedje, hogy én menjek és mondjam el neki! Legyen szíves!
Katt…
Tomas Goldfis, alkimista és bukott mozgóproducer, megkavarta a tégely tartalmát és vágyódva fölsóhajtott.
Egy csomó arany maradt Holivudban szabadon bárki számára, akinek van bátorsága odamenni és kiásni. Azoknak, akiknek nincs, és Goldfis habozás nélkül elsőnek sorolta volna magát ezek közé, itt a jó öreg kipróbált-és-bevált, vagy fogalmazzunk másként, kipróbált-és-ismételten-kudarcot-vallott módszere a gazdagság előállításának. Szóval újra itthon van, s ott folytatja, ahol abbahagyta.
— Kisült belőle valami? — kérdezte Csapinós, aki beugrott, hogy együttérzéséről biztosítsa.
— Hát, ezüstös lett — felelte kétségek közt Goldfis. — És valahogy fémes is. És nehezebb az ólomnál. Ráadásul egy tonna ércet kell fölhasználni hozzá. Az a fura, hogy azt hittem, ezúttal rábukkantam valamire. Tényleg azt gondoltam, hogy ezúttal útban vagyunk egy új, tiszta jövő felé…
— Hogyan fogod elnevezni? — érdeklődött Csapinós.
— Ó, nem is tudom. Valószínűleg el sem érdemes nevezni — válaszolta Goldfis.
— Ankhmorporkium? Goldfisium? Nemólomium? — találgatott Csapinós.
— Inkább semmihasznium — morogta Goldfis. — Föl is adom és visszatérek valami értelmeshez.
Csapinós bekukucskált a kemencébe.
— Ebből nem lesz nagy bumm, ugye? — firtatta.
Goldfis megsemmisítő tekintetet vetett rá.
— Ebből? — kérdezte. — Honnan a búsból vetted ezt az ötletet?
Katt…
Koromsötét volta törmelék alatt.
Már régóta koromsötét volt.
Gaspod érzékelte a kőtonnákat e fölött az apró kis zug fölött. Ehhez nincs is szükség különleges kutyaérzékekre.
Odavonszolta magát, ahol korábban egy oszlop zuhant le a pincébe.
Laddie némi nehézség árán fölemelte a fejét, megnyalta Gaspod képét, és sikerült halk ugatást kiadnia.
— Laddie jó fiú… Gaspod jófiú…
— Laddie jó fiú! — suttogta Gaspod.
Laddie farka egyet-kettőt csapott a kövekre. Aztán egy darabig nyüszített, s a hangok közt egyre hosszabbak lettek a szünetek.
Aztán halk nesz hallatszott. Mint csont a kövön.
Gaspod füle megrándult. Fölnézett a közelgő alakra, jól kivehető még a teljes sötétségben is, mert örökkön-örökké sötétebb lesz, mint amire a puszta feketeség önmagában valaha is képes lehet.
Kihúzta magát, hátán égnek meredt a szőr, és morgott.
— Még egy lépés és leharapom és eltemetem a lábad — közölte.
Egy csontvázkéz kinyúlt és megvakargatta az állat fültövét.
Tompa ugatás hallatszott a sötétből.
— Laddie jófiú!
Gaspod, noha arcán csorogtak a könnyek, bocsánatkérő vigyorral nézett a Halálra.
— Szánalmas, nem? — kérdezte rekedten.
NEM TUDHATOM. SOSEM KEDVELTEM TÚLZOTTAN A KUTYÁKAT — felelte a Halál.
— Ó? Ami azt illeti, én se kedvelem a halál gondolatát — riposztozott Gaspod. — Mi most haldoklunk, igaz?
IGEN.
— Valójában meg sem lep. Életem nagy kalandja, a haldoklás — mondta Gaspod. — Csak hát azt hittem — tette hozzá reménykedve —, hogy van egy külön Halál a kutyáknak? Talán egy nagy, fekete kutya?
NINCS — tudatta a Halál.
— Ez furcsa — jelentette ki Gaspod. — Hallottam, hogy minden állatfajtának megvan a maga kísérteties, sötét szelleme, ami eljön érte a végén. Nem akarom megbántani — fűzte hozzá sietve. — Azt hittem, van ez a nagy kutya, amely odakocog hozzád és aszongya „Ok, Gaspod, elvégezted a dolgod és így tovább, tedd hát le a nehéz terhet, izé-mizé, és kövess a bélszínnel-pacallal folyó országba!”.
NEM. NINCS MÁS, CSAK ÉN — szögezte le a Halál. — A LEGVÉGSŐ HATÁR.
— Hogy lehet, hogy látom magát, ha még nem is vagyok hótt?
HALLUCINÁLSZ.
Gaspod óvatosnak tűnt. — Tényleg? Nahát!
— Laddie jófiú! — Az ugatás ezúttal hangosabb volt.
A Halál benyúlt köntöse titokzatos mélyére és előhúzott egy kis homokórát. A felső kihasasodásban szinte nem maradt homok. Gaspod életének utolsó másodpercei a jövőből múlttá sziszegtek.
És aztán nem volt ott egyáltalán semmi.
A Halál fölállt.
KÖVESS, GASPOD.
Alig hallható nesz hallatszott. Úgy hangzott, mint egy kacsintás auditív megfelelője.
Arany szikrák töltötték meg a homokórát.
A homok visszafelé csorgott.
A Halál vigyorgott.
És aztán, ott, ahol addig állt, ragyogó fényháromszög keletkezett.
— Laddie jófiú!
— Ott van! Monttam, hogy ugatást hallok! — közölte Szikla hangja. — Jó fiú! Ide, kutyus!
— Nahát, hogy én milyen boldog vagyok, hogy látlak… — kezdte Gaspod. A nyílás körül csoportosuló trollok egyáltalán nem figyeltek rá. Szikla félretaszította az oszlopot és gyöngéden fölemelte Laddie-t.
— Semmi olyan, amit az idő meg ne gyógyítana — jelentette ki.
— Most már megehetjük? — kérdezte egy troll fölötte.
— Te fogyatékos vagy mi? Ez hősies kutya!
— …elnézést…
— Laddie jófiú!
Szikla föladta a kutyát és kimászott a lyukból.
— …elnézést… — károgta utána Gaspod.
A távolból éljenzést hallott.
Egy idő múlva, mivel úgy tűnt, nincs igazán választási lehetősége, fájdalmasan kikúszott a ferde oszlopon és sikerült kivonszolnia magát a törmelék tetejére.
Nem volt ott senki.
Ivott egyet egy pocsolyából.
Fölállt, próbára téve a sérült lábat.
Menni fog.
És végül elkáromkodta magát.
— Vaú, vaú, vaú!
Elhallgatott. Ez így nincs rendben.
Újra próbálkozott.
— Vaú!
Körülnézett…
…és a színek kiszivárogtak a világból, visszatérítve azt az áldott fekete-fehér állapothoz.
Fölmerült Gaspodban, hogy Harga körülbelül most fogja kiszórni a hulladékot, és aztán kell legyen valahol egy istálló is. És mi egyébre van szüksége egy kiskutyának?
Valahol a messzi hegyekben farkasok vonyítottak. Valahol a meleg otthonokban a kutyák fejét, amelyeknek van nyakörve meg saját tálja, rajta a nevével, megsimogatták.
Valahol a kettő között, és furamód jókedvűen érezve magát ettől, Gaspod, a csodakutya elbicegett a pazarul egyszínű alkonyatba.
Ankh-Morporktól körülbelül harminc mérföldre forgásiránt hullámtörés morajlott a szélfútta, tengeri füvet lengető, homokdűne-takarta földnyelvnél, ahol a Körkörös-tenger összeér a Perem-óceánnal.
Halászcsérek merültek alacsonyra a hullámok fölött. A tengeri mákok elszáradt feje zörgött az állandó szélben, amely megtisztította az eget a felhőktől és különös mintákba forgatta a homokot.